Hegyalja Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

2011. július 13-17. @ Tokaj-Rakamaz

Az idén számos különböző fesztivál felkeltette az érdeklődésemet itthon és külföldön egyaránt, ám összesített véleményem 2011-ről, mint fesztiválévről mégis elég szomorú. Egyetlen olyan (reális távolságban vagy árfekvésben lévő) fesztivált sem találtam ugyanis, melyen két-háromnál több érdekes, izgalmas vagy értékes fellépő kapott volna helyet. Persze, ez csupán szubjektív vélemény, nyilván nem lehet olyan fesztivált összehozni, ami mindenkinek tetszik, idén pedig pont én és a hozzám hasonlók maradtak ki a célközönségből, ám mégis azt érzem, hogy a sötétebb, extrémebb zenék kedvelői fesztiválilag kissé elhanyagoltak az idén.

Egy fesztivál azonban, melyre mégis ellátogattam, tartogatott különleges csemegéket a metal műfaj kedvelői számára, mégpedig a Hegyalja. Az idén tizenkettedik alkalommal megrendezésre kerülő eseményről szerintem nyugodtan kijelenthető, hogy az ország egyik legismertebb és legkedveltebb fesztiválja különösen egyedi hangulata miatt. Jómagam először jártam a fesztiválon, és noha vegyes érzelmekkel hagytam magam mögött Tokajt vasárnap reggel, az nem a helyszín vagy a szervezők hibája volt.

Maga a fesztivál- és kempingterület egész konkrétan egy városnak sem része, Tokaj és Rakamaz közt fekszik, de noha Tokajhoz van közelebb, mivel attól elválasztja a Tisza, közigazgatásilag Rakamazhoz tartozik. Abban a faluban azonban nem jártunk, Tokajról viszont elmondható, hogy gyönyörű, magával ragadó városka, mely a fesztiválozó szívnek (illetve gyomornak és nyelvnek) különösen kedves hihetetlen választékban kapható háziborai miatt. A szó szerint egymást érő pincékben hol szép lányok, hol srácok, hol aranyos nénik szolgálják ki a portól kiszáradt és hangerőtől megsüketült zenerajongókat gyöngyözően hideg és jóleső fröccsökkel.

Étkezés szempontjából is megéri kijönni a városba, olcsóbb minden (igaz, a többi fesztiválhoz képest bent is kevesebbért ehetünk-ihatunk), és a hekktől a marhapörköltön és halászleven át a pizza-gyros-hamburger szentháromságig mindent kaphatunk.

Kis csapatommal már kedden, azaz egy nappal a fesztivál kezdete előtt érkeztünk, hogy biztosan jó kempinghelyet szerezhessünk magunknak. Mi naivak. Volt ugyanis, aki már előző szerdán kempinghelyet foglalt magának, a legtöbben pedig szombat-vasárnap érkeztek, így nekünk már csak a napon maradt sátorhely, ami eléggé megkeserítette az ottlétünket, de persze egy fesztivál nem a kényelemről szól. Aki azonban jövőre fontolgatja, hogy ellátogat a Hegy’re, az utazzon legalább két-három nappal előbb, ha árnyékos helyet akar a sátrának. Illetve persze nem elvetendőek a faházas, illetve a városban lévő szálláshelyek, ezek azonban nyilván többe kerülnek, mint a kemping.

Sátorverés és hasonló hercehurcák után végül az első délutánt és éjszakát természetesen a borospincékben töltöttük, azok nappal üdítő, éjjel bódító tartalmát az igazán alacsony áraknak köszönhetően alaposan végigkóstolva, majd mámoros nyugodalomra tértünk sátrainkba.

Ahonnan reggel fél kilenckor kiüldözött az akadálytalan napsütés miatti ötvenfokos hőség, így a nyugodalom nem volt annyira teljes és hosszantartó, mint szerettünk volna. Később rájöttünk persze, hogy ez minden nap így lesz, így kifejlesztettünk egy remek napirendet, mely a következőképp nézett ki. Reggel fél kilenckor a hőséget nehezebben tűrő egyedek kimásztak a sátorból és üveges tekintettel ténferegtek a kempingben, míg körülbelül egy órával később a hőséget jobban tűrő (vagy előző este jobban betintázott) társaink is életre keltek. Ekkor polifoamokkal, törölközőkkel, fürdőruhákkal felszerelkezve a strand felé vettük az irányt, ahol körülbelül egyig-fél kettőig az árnyékban döglés/Tiszában fürdés/zuhanyzóban fürdés napirendi pontot teljesítettük. A strandra a belépő ötszáz forint (diákkal csak háromszáz), ám mivel itt volt relatíve csendes és árnyékos hely, illetve a zuhanyzó sokkal tisztább és kevésbé zsúfolt volt a kempingben találhatónál, megérte a pénzt minden nap.

Ezután, mikor már minden egyes haldoklót összevakartunk, elindultunk a városba valami étel, illetve kinek-kinek a napi első (avagy szélsőséges egyedeknek a strandon elfogyasztott után a második) söre vagy bora után. Itt a többség csak este hét-nyolc körülre került olyan állapotba, hogy az árnyéktalan híd másik oldalára átmerészkedjen, én azonban már négy-öt körül megtettem ezt a rettegett utat, hogy kedves olvasóink ne maradjanak a kevéssé ismert zenekaraokról sem beszámoló nélkül. Ennek persze a hét végére egy jól átfőtt-sült homárt is elsárgító színű bőröm látta kárát, de ennyit még feláldozhatok.

1. Nap

Első nap tehát a hűvös pincékből a lángoló pusztákra (értsd: nézőtér) legkorábban a Nevergreen csábított vissza, akiket már egy jó ideje nem láttam élőben, noha zsenge zenehallgató koromban kedveltem a zenéjüket. Azóta alaposan megváltozott a világnézetem, beleértve a zenei világról alkotott képemet is, sok minden átértékelődött bennem, beleértve a hazai “nagy öregek” helyzetét és jelenségét is, de ebbe most annyira nem mennék bele. A lényeg az, hogy noha – ahogy ezt a koncert is bizonyította – a Nevergreenhez hasonló zenészek hittel és szeretettel játszák dalaikat, ez egy haldokló irány, mert a világ nem errefelé tart.

Persze, lehet azzal érvelni, hogy a metal soha nem a világ irányának követéséről szólt, és nem is azt mondom, hogy ez baj, csupán azt, hogy egyre több régi, “hagyományos” zenekart látok elsorvadni. Ez természetesen a világ hibája, ellene tenni nem lehet, de szomorú hogy így van. Ettől természetesen teljesen függetlenül a Nevergreen teljességgel élvezhető koncertet adott, ahogy az ennyi év után elvárható tőlük, igaz, ami igaz, a 40 fok és tűző nap nem sokat kedvez a doom metal hangulati kiteljesedésének.

Ha a Nevergreenre azt mondtam, hogy “öreg” és hogy elvárható tőlük egy jó koncert, akkor ez az Ossianra hatványozottan igaz. Paksi Endre és csapata már megszámlálhatalan év és album óta van jelen a magyar metal világban, melyben sokak szerint vezető szerepet tölt be. Ha ezzel nem is mindenki ért egyet, az kétségtelen, hogy kitartásuk, termékenységük és szellemiségük kiemelkedő. Endre hangjával kapcsolatban szélsőségesen ellentmondásos véleményekbe ütközünk: a megkérdezettek fele szerint neki van a legjobb hangja az országban, a másik fél szerint egyáltalán nem tud énekelni. Nos, én mindig is valahol a kettő között, az előbbihez közelebb helyezkedtem el, és igazándiból nem értettem az utóbbi véleményt vallóakat. Egészen eddig a koncertig.

Itt ugyanis valóban úgy érződött, mintha Paksi csupán beszélne, kiáltaná a szavakat a mikrofonba saját, jellegzetes stílusában; ez azonban a legkevésbé sem volt éneklésnek nevezhető és az egész koncert erejét elvette. Ennek köszönhetően egy meglehetősen lagymatag koncertet láthattunk, mely a közönségen szemmel láthatóan nem érződött. Ez persze érthető, hiszen egy banda rajongói nem azért mennek koncertre, hogy .flac minőségben hallgassák a dalokat, hanem (ahogy azt egy jó barátom nemrégiben említette) mert ott érzik, hogy összetartoznak. Ez pedig nem hiányzott ezen a koncerten sem, akkor sem, ha a szűk értelemben vett közönségen kívül a koncertet nézők mind ugyanazzal a kissé lesajnáló, jól szórakozó tekintettel nézték az Ossian produkcióját. A szövegeket persze ők is mind tudták fejből.

A Turbot igen kedvelem, de ez alkalommal kénytelen voltam árnyék és sör után nézni, így csak fél füllel hallottam a koncertüket, ami ez alapján abszolút hozta a szintet. Szerintem a Turbot sokan szeretik meg felületes ismeretség alapján, sokan el is vetik őket, az azonban biztos, hogy az őket hallomásból ismerők közül nem sokan tudják, hogy zenéjük tulajdonképp a ’70-es évekbeli pszichedelikus rockban gyökerezik, ez pedig számomra nagyon kedves zenei világ. Sokszor láttam már őket, emberileg és zeneileg is mindig szimpatikusak voltak, felteszem, most sem volt ez másként.

Következőnek az Amorphist néztem meg, akik – észrevételeim szerint – Magyarországon szintén egyre kevésbé számítanak népszerű bandának, bár azért elég sok követőjük van, ahogy az a koncerten is látszott. Nekem az “újkori”, Tomi Joutsenes felállás jobban bejön, mint a régi, legendás kiadás, de ezzel szerintem a kisebbséghez tartozom. A fesztivál első napján ők hozták el a naplementét és az éjszakát, ez hangulatilag pedig sokat hozzátett kicsit gótikus, kicsit romantikus, de semmiképp sem nyálas zenéjükhöz.

 

Erőteljes és magabiztos előadást láthattunk a részükről, mely északi mivoltuk ellenére nem fordult át sem depresszióba, sem öncélú dallamorgiába. Pontosan azon a határvonalon egyensúlyoznak, mely a nagyközönség által már divatjamúltnak tartott szomorkás gótos metal és a modernebb, divatosabb irányzatok között húzódik, ez pedig elég jó receptnek tűnik, különösen ha hozzávesszük az elképesztő hosszúságú rasztákkal büszkélkedő Tomi kiemelkedő karizmáját és persze hangját.

Az estét az új Ac/Dc-ként emlegetett Airbourne folytatta, akikről ezen elnevezéstől eltekintve nem sokat tudtam, és ez éppen eléggé meggyőzött arról, hogy nem lesz nekem való muzsika. Ez persze részletkérdés, ám be kell vallanom, élőben egy fesztiválon még számomra is szórakoztató egy ilyen banda, ha nem is annyira, hogy egy órán keresztül odakössön a színpad elé. A fiatal srácok korukból adódó természetes energiával rohangáltak keresztbe-kasul a színpadon, a hőség miatt néhányuk félmeztelenül.

Ugráltak, futkostak, bolondoztak, miközben igazi hamisítatlan hard rockkal árasztották el a közönséget. Az ilyen zenekarok azok, akik még életben tarthatják és a mai fiatalságnak is érdekesen adhatják elő a hagyományos metal és rockzenét. A közönség szemmel láthatóan élvezte is a bulizós számokat, amire nyilván ráerősített az ekkorra elfogyasztott tetemes mennyiségű alkohol is.

Egészen sokan voltak, akik az ausztrál metalcore-hősök, a Parkway Drive buliját is megnézték. Hogy hányan fogtak fel belőle bármit is ezen késői időpontban, az már más kérdés, mindenesetre szép számmal gyűltek össze emberek az egyórai kezdésre a kisebbik nagyszínpad előtt. Az egyik gitáros egy szerencsétlen baleset miatt törött lábbal, tolószékben lépett fel, de a srácok ezt sem vették túl komolyan, bukósisakot csaptak a fejébe, és ugyanolyan vidáman és szertelenül játszott, mint társai.

Még az sem szegte kedvét, mikor egy heves mozdulat következtében tolószékestül hanyatt borult, miután kis segítséggel újra ülőhelyzetbe került, ugyanúgy folytatta a koncertet. Mint tudjuk, a metalcore vonal borzasztóan túltelített, népszerűségén azonban ez mit sem csorbít, ami sokaknak nem tetszik, de hát a nép szereti, nincs mit tenni. Szerintem a Parkway Drive sem emelkedik ki túlzottan a számtalan hasonló zenekar közül, ezzel együtt azonban igazán jó hangulatot csináltak még fél kettőkor is, akik ott voltak, mind tomboltak és sokan még a szövegeket is énekelték. Ha lenne a Fesztivál Legszimpatikusabb Zenekara díj, minden bizonnyal a kalózsapkás gitárost és társait illetné meg.

2. Nap

A második nap túl korán kezdődött számomra a délután három órai Till We Drop koncerttel, akikhez ugyan már számtalanszor volt szerencsém, kíváncsi voltam, egy fesztiválon hogyan teljesítenek. A zenéjük abszolút illik a tűző napsütéshez, mert bár zeneileg nem, hangulatilag abszolút a kaliforniai életérzést hozzák. Sajnos azonban a koncert elég gyengére sikerült, ami bizonyára nagyrészt az előző este elfogyasztott óriási mennyiségű italnak volt köszönhető, illetve valószínűleg egyszerűen nem voltak formában a srácok.

Pete éneke volt a legkevésbé elfogadható a fellépés során, kifejezetten erőtlennek hatott, de a többiek sem nyújtottak száz százalékot. A koncertet a The Southern Oracle-ös Barni vendégeskedése szerencsére igencsak feldobta, kár, hogy csupán az utolsó számban jött fel a színpadra.

A Cadaveres bulijából csupán egy fél számot néztem meg, ők hozták a formájukat, tribal-sepu-metaljuk pont olyan volt, mint mindig: agresszív és mérsékelten egyedi.

A Sear Blisst nagyon régen hallottam élőben, szerintem az egyik legalulértékeltebb magyar banda, ezt jól mutatja többek között, hogy a legutóbbi albumuk a legendás brit kiadó, a Candlelight kiadásában jelent meg, pár héttel ezelőtt pedig a The Black Dahlia Murder posztolt a saját Facebook-oldalára egy számot tőlük.

A Till We Droppal ellentétben azonban hozzájuk egyáltalán nem illett a vakító napsütés és a negyven fok, és a meglehetősen szűkszavú előadásmód sem sokat javított a hangulaton, meglehetősen kevesen nézték a műsorukat. Én örültem, hogy játszottak, csemege volt a sok közönségkedvenc banda között, de valóban nem az optimális helyszín és időpont volt ez számukra.

Utánuk a Watch My Dying következett, akiket szintén sokan felületesen ítélnek meg manapság, szerintem azonban igenis képviselnek értéket, különösen a szövegvilágot tekintve. A koncert kiemelkedően jó hangulatban telt, az új gitáros, Viktor is tökéletesen teljesített, a hangzás is tudta hozni a komplex zenéhez szükséges szintet, és ennek a koncertnek a napsütés sem árthatott.

Az átkötő szövegek enyhe műmájersége volt csupán egy kicsit bosszantó, ám ez tényleg elnézhető volt az előadás minősége mellett. Sok olyan számot is elővettek, amit én még nem igazán hallottam koncerten tőlük, ez külön pluszpontot jelentett a bandának.

Utánuk egy kicsit hosszabb pihenőt iktattam be, melynek során több borospincét is meglátogattam, így mire visszaértem az Ektomorf koncertjére, már sokkal jobb színben láttam a világot. A más magyar zenekarokhoz képest valóban messzebre jutott, ám népszerűségét helyén kezelni mérsékelten képes banda magabiztosan és óriási energiával adta elő dalait, melyek ugyan az egyéniségnek a Cadavereshez hasonlóan híján vannak, azért igencsak meg tudják mozgatni a fesztiválozók izmait.

Nem történt ez másképp most sem, egy jó órás energiabombát tisztelhettünk a srácokban, ami szellemileg ugyan hagyott maga után némi kívánnivalót, de buli szempontjából aligha.

Az amerikai punklegenda, a Pennywise nem mással, mint Téglás Zolival az élén állt színpadra, aki kiválóan teljesítette a rá háruló szerepet. Bevallom őszintén, a banda és úgy általában a hozzájuk kapcsolódó zenei világ sosem fogott meg, így nem sokat töltöttem a koncertjükön, de pozitívan csalódtam. Lehet, hogy ez csak a körülményeknek volt köszönhető, de rövid, lendületes, erőteljes dalaik kifejezetten frissítőnek hatottak a nyári éjszakában, és új energiával töltötték fel a hallgatókat.

Furcsa volt érett, őszülő férfiembereket ilyen fiatalos mondandójú és energiájú zenét játszani látni, de ez egyáltalán nem tette hiteltelenné a produkciót. Zolin persze látszott, hogy neki is különleges esemény a saját hazájában egy ekkora külföldi banda élén fellépni, többször is emlegette a magyar konyhaművészetet, illetve az “unokatestvéreit” is felhívta a színpadra, amely mozzanat számomra kicsit érthetetlen volt, de ez bizonyára az én hibám.

Szusszanásnyi szünet nélkül követte az amerikai punkokat egy másik államokbeli legenda a szomszédos színpadon, műfajilag azonban egészen más területekre tévedtünk. Maga a sátán lépett ugyanis a deszkákra a Deicide képében. Minden létező sallang és körítés nélkül állt három taggal a színpadra a csapat, a negyedik arc távolmaradásának okát sajnos nem tudom. Glen Benton és Jack Owens két eléggé tiszteletet parancsoló megjelenésű ember, így az egyórányi iszonyatos pusztítást az arra járó arcok eléggé megrettenve szemlélték, kivéve persze aki direkt ezért jött.

Ezek a szép számban összegyűltek ugyanis végigheadbangelték és üvöltötték a koncertet, mely alatt Glen szájából nem sok minden hangzott el az istenkáromló szövegeken kívül. A hangosítók ezúttal is jó munkát végeztek, így az első fülelésre zabolátlan death metal hangorkánból kis odafigyeléssel ki lehetett hámozni a riffeket és a dobtémákat.

A sátán pusztító vihara után következett a fesztivál általam legjobban várt fellépője, a metal új non plus ultrájaként számon tartott amerikai Mastodon. Magam is igen kedvelem őket, noha a pont kissé ritkábban emlegetett album, a Blood Mountain a kedvencem. Sajnos ez általános igazság nálam, szinte minden zenekartól azt az albumot szeretem, amit a közvélemény nem, így rengeteg koncerten járok úgy, ahogy most a Mastodonnal is: nagyon kevés olyan számot játszottak, amit szeretek. Ez sajna akaratlanul is elvesz egy koncert élményéből, azonban igen ritkán történik velem olyan, hogy egy koncertet szakadatlanul végigálljak, bármennyire is szeressem az adott előadót.

Most azonban az első számtól az utolsóig ott álltam a közönségben, pedig összesen négy olyan dalt játszottak, amit szeretek, köztük persze a számos helyen a kétezres évek legjobb metal dalának kikiáltott Blood and Thundert is. Látványilag sokkal nagyobb showra számítottam, csak vetítés volt, ami ráadásul elég egyhangúan váltogatta a különböző stílusokban megjelenített Mastodon feliratot illetve a szeptember 26-án érkező új album, a The Hunter borítójának alapjául szolgáló szobor készítőjének, AJ Fosiknak több munkáját. A szőrös srácok a színpadon Troy Sanders kivételével nem nagyon mozogtak és ő is elég visszafogott volt, átkötő szövegek és mozgás tekintetében is, így látványilag valóban elég kevésnek hatott a koncert. A zene persze bőven kárpótolt ezért, a hipnotikus, örvénylő dallamok pillanatok alatt hatásuk alá vontak minden arra nyitott hallgatót, márpedig kifejezetten hatalmas volt a tömeg a színpad előtt.

Ezzel számomra majdnem véget is ért a nap, egyrészt mert meglehetősen kifárasztott a másfél órás egyhelyben állás a Mastodon alatt, másrészt pedig mert a Belphegor élő produkcióját és stílusát kifejezetten visszataszítónak és értékelhetetlennek találtam a tavalyelőtti MetalCampen, így semmi kedvem nem volt megnézni őket. Az utánuk következő The Amenta és Hour of Penance pedig egyaránt ismeretlen bandák, így a Foreign Beggars műsorába való rövid betekintés után aludni tértem. Az ő energikus hip-hopjuk színültig megtöltötte a Malátabárt, saját bevallásuk szerint pedig nagyon sajnálták, hogy nem láthatják másnap élőben a Slayert, ami furcsa volt egy ennyire más stílusban mozgó bandától, de persze miért ne lehetne így. Alaposan megmozgatták a közönséget, akik nyilván ki voltak éhezve az egyáltalán nem metalos ütemekre és dallamokra.

3. Nap

A harmadik nap első bandája az Akela lett volna, nosztalgiából megnéztem volna őket, de sajnos a pincék és a kifőzdék kerthelységei nem engedtek el olyan korán, hogy beértem volna az előadásukra.

Olyannyira nem tudtam eltávolodni a fent említett helységektől, – és persze a hőség sem sokat dobott az elinduláshoz való kedvemen – hogy csupán a Guano Apes műsorára érkeztem meg a fesztivál területére. A szintén sokunk fiatalkori kedvencei közé tartozó, szintén német banda meglepően frissen és fiatalosan adta elő az olyan slágereket, mint az Open Your Eyes. Sandra Nasic – ahogy azt a képek is tanúsítják – korához képest kifejezetten jól néz ki és a hangja és színpadi fellépése sem marad el külseje mögött, lemezminőségben hozott minden hangot és teljesen bemozogta a színpadot, számtalanszor megszólítva a közönséget.

A látványvilágot csupán a hatalmas vásznakra festett APES szó jelentette, ám ez tökéletesen kielégítőnek bizonyult, ennél több vizuális elem nem is igazán illett volna a dalokhoz. A közönség száma és lelkesedése is ékesen bizonyította, hogy a zenekar közel tökéletes fellépést adott, mindenki ugrált, énekelt, táncolt (esetleg ivott).

A Guano Apes közben és/vagy után tekintetemet a Pepsi nagszínpad felé irányítottam, ahol a finn sörivő folk metal, a humppa nagymesterei, a Korpiklaani szórakoztatta a nagyérdeműt. Számtalanszor láttam már őket élőben, ők az igazán megbízható banda tipikus esete. Nincsenek nagy megfejtéseik, nem akarják megváltani a világot, de sosem hibáznak. Mindig a maximumot nyújtják, és mindig kiemelkedően szórakoztatóak. Ezúttal sem volt ez másképp, hiba és malőr nélkül játszották le a nekik kiszabott időt, az egyetlen változás az eddigiekhez képest talán csak az volt, hogy végre a harmonikás fiú is kissé felszabadultabban játszott. Igaz, a szemeiben még mindig látszik a félénkség, de legalább már nem csak egy helyben állva nyúzza hangszerét, hanem mozog és időnként még a közönségre is ki-kitekint.

A többiek a szokásos formájukat mutatták, sajátságos életvidámsággal és felebaráti szeretettel prezentálták fogós, népi alapú, ám mégis kellőképpen metalos nótáikat. A Hegyaljás fellépésüknek volt egy különleges eleme, ugyanis néhány dalt a Dalriadával együtt adtak elő, ám erről sajnos lecsúsztam.

Nem ez volt azonban az utolsó alkalom, mikor láttam az erdei klán tagjait, az este – és a fesztivál – legnagyobb durranásán ugyanis viszontláttam őket a közönség soraiban, fejenként egy-egy hatos pakk Coronitával a kezükben, arcukon érdeklődéssel vegyes fáradtsággal. Ez az esemény pedig nem más volt mint az amerikai thrash-atyaúristenek, a Slayer koncertje, akik nélkül egyetlen, az extrém metalban tevékenykedő banda sem lenne olyan, amilyen. Az ő koncertjüket előzte meg a legnagyobb várakozás a nézők részéről, több, mint huszonötezren gyűltek egybe a legnagyobb színpad előtt, hogy láthassák a lassan már nagypapakorba lépő – ami természetesen egyáltalán nem látszik se rajta, se a többieken – Tom Araya és társai előadását. Tizenegy után pár perccel csaptak a húrok közé az erősítőkkel színültig pakolt, rendkívül hatásos vörös Slayer logóval ellátott színpadon.

Innentől pedig nem volt megállás, nemhogy sörért, de még a toi-toiokat meglátogatni sem nagyon tudott elmenni senki, egyszerűen nem lehetett otthagyni ezt az iszonyatos erőkitörést. Bármely fiatalt megszégyenítő kiállással és karizmával prezentálták a gyilkos dalokat, olyannal, melyet csak harminc év tapasztalat után tudhat magáénak az ember. A koncertet igen különössé tette, hogy egyik tag sem igazán mozgott, talán csak az Exodusból Jeff Hanneman helyére beugrott Gary Holt tett néhány kört, ám mégis olyannyira impozáns látványt nyújtottak, mintha legalábbis öt méter magas óriások álltak volna a deszkákon.

Kerry King minden egyes izmát megfeszítve játszott jellegzetes formájú gitárján, a nemrégiben nyaksérülés miatt kezelt Araya pedig ugyan nem mozgathatja nagyon a nyakát, ez csak még tiszteletet és félelmet keltőbbé varázsolta alakját, ahogy egy helyben állva, kőből faragott őrszemként tekintett végig a nézők során. Dave Lombardo persze ki sem látszott a dobjai mögül, ami természetesen nem rontott sem a pontosságán, sem a technikáján. A sors szeszélyeként épp a legjobban várt koncert közben érkezett meg egy kisebbfajta vihar, ami többször is kicsapta az áramot az egész fesztivál területén, a második ilyen kimaradás után pedig az amerikai thrashistenek nem folytatták a műsorukat, így húsz perccel és egy Raining Blooddal kevesebbet játszottak a vártnál. Én a helyükben ennek csak örültem volna, mégiscsak harminc éve minden este el kell játszaniuk azt az átkozott számot, a közönség persze nem volt ennyire együttérző, de véleményének nem adott erőszakosabb hangot, mindenki kihasználta a bónusz húsz perc szünetet és italért indult. Ettől a fordulattól csak még emlékezetesebbé vált a koncert, biztos, hogy senki nem fogja egyhamar elfelejteni ezt az estét.

Még egy rövid betekintést engedélyezett számomra a fáradtság – és az újságírói teendőkkel nem ellátott barátaim – a Neo előadásába, akiket már réges-rég meg akartam ismerni. Nos, attól félek a megismerést egy másik alkalomra kell halasztanom, ám a kevés alapján, amit most hallottam-láttam a koncertből, igencsak nekem való az éppencsakhogy kissé sötét elektro zenéjük. Ők is szinte teljesen megtöltötték a Malátabárt, noha a Foreign Beggars nézőszámát semmi sem érhette utól.

4. Nap

Az utolsó nap is tartogatott még néhány csemegét, ám azok főleg az éjszaka végefelé csoportosultak, így kezdésképp az olasz Heliat tekintettem meg, mivel óriási népszerűségre szert tett Lady Gaga feldologzásuk, az Alejandro felkeltette a kíváncsiságomat, vajon tudnak-e egyebet. Hát jelentem – ahogy az várható volt – nem igazán. Az egész banda nem másra van kihegyezve, mint a tinédzser lányok bugyijába mászásra, minden megtalálható ugyanis a zenéjükben, amitől az imént említett réteg úgy érzi, különlegeset hallgat, miközben pont, hogy az ellenkezőjét. Primitív breakdownok és Ibizára sem való diszkóbetétek alkotják a legtöbb dalukat, kiegészülve persze hörgéssel – ami egyébként kétségkívül a legjobb pontja a csapatnak – és az elmaradhatatlan, nyálas jaj-de-elveszett-és-magányos-ember-vagyok-nem-ért-meg-a-világ énekkel, amitől bármely tisztességes lelkületű ember puskáért kiált.

Ha ehhez hozzávesszük még a “srácok” megjelenését, akkor eredményül a közröhej tökéletes tárgyát kapjuk, ám valljuk be, egy fesztivál utolsó napján, másod-harmad-negyednaposan, délután háromkor még egy deathcore Alejandro feldolgozásra is remekül el lehet szórakozni. Aznap amúgy nem ez volt az egyetlen Lady Gaga átértelmezés, egy órával korábban – igaz, ezt csupán jártamban-keltemben hallottam – a Leander is előadta a Bad Romance maga képére formált kiadását, mely az olaszok Alejandrojánál talán nem is olyan sokkal jobb.

Az Insane műsoráról az ebéd javára lemondtam, így következőnek az egész fesztivál legnagyobb meglepetése, a Raunchy jött. A dán arcok elég fiatalnak számítanak a metal világában, pedig lassan már tíz éve játsszák a Soilwork és a Mnemic nyomdokain haladó, ám előbbinél kevésbé technikás, utóbbinál fogósabb muzsikájukat. Én már ismertem őket egy válogatáslemezről, ahol a Watch Out című nótájukat hallottam, aminek már vagy hét éve. Az a dal nagyon belém ivódott akkor, de más számot nem igazán ismertem tőlük. Ezért ért hát meglepetésként a koncertjük, ugyanis minden egyes dal száz százalékig élvezhető volt úgy is, hogy az ember nem ismerte őket. Természetesen a Watch Out váltotta ki a leghevesebb reakciót a tömegből, nem véletlenül készült erre klip és nem véletlenül szerepelt ez több tucat válogatáslemezen. A dal remekül összegzi az egész bandát, energikus, modern, kellőképpen húzós, kiváló tiszta énekkel és hörgéssel felszerelt tétel, ahogy az összes többi szerzeményük is. Nem vetik meg az elektronikus háttéreffekteket sem, ez pedig még szélesebb körben emészthetőbbé teszi a zenét, ami a koncerten is tükröződött. Alaposan megmozgatták a nézőket, akiknek nagy része valószínűleg sosem hallott a csapatról. Persze ők sem újítják meg a metalzenét, de sokkal jobb világban élnénk, ha a kezdő hallgatók mondjuk a Raunchyval kezdenék a zenével való ismerkedést, mint az épp aktuális divatos slágersztárokkal.

 

Miután a dánok alaposan kitisztították a hallójárataimat, a Hegy’ nagyszínpad elé vonultam, hogy megtekintsem azt az előadót, akire a Neoval karöltve leginkább kíváncsi voltam, mivel az előzetes információim alapján kifejezetten olyasféle zenét játszanak, amilyet mostanában a legtöbbet hallgatok. A brit Ladytronról van szó, akik szigetországi származásukat ha akarnák, sem tagadhatnák le. Kimértségük, visszafogottságuk és úgy általában, egész lényük minden utánanézés nélkül egyértelművé tette, hogy honnan is jöttek. Ez persze kinek szimpatikus, kinek nem, az azonban sajnálatos tény, hogy szégyenletesen kevesen gyűltek össze a két lányból és három fiúból álló csapatra, pedig még azt sem lehet mondani, hogy olyan korai lett volna az időpont. Akik azonban ott voltak, szemmel láthatóan átérezték a zenét, hullámzottak, ringatóztak az igazán széleskörű figyelemhez kétségtelenül sötét, ám táncolható, négy(!) darab szintetizátor és egy dob segítségével előállított dallamokra. Biztos, hogy mélyebben el fogok mélyedni a banda munkásságában, és ezt ajánlom bárkinek, aki hajlandó egy zene stílus- és hangszerelésbeli megkötéseitől elvonatkoztatni, és csupán a hangulatáért hallgatni azt.

A britek által körém szőtt túlédes melankóliából végül a Subscribe szakított ki, akiket nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatnom. Az elmúlt fél évben körülbelül harmincszor láttam őket, így annyira nem izgatott fel a gondolat, hogy megint megnézhetem őket, különösen, hogy személyiségük nagy dózisban könnyen negatív hatást válthat ki. A banda koncertjeinek egyik különlegessége, hogy dalaikat sosem pontosan úgy adják elő, ahogy az a lemezen hallható. Hogy ez szándékos-e vagy csak az ifjúkori nemtörődömség eredménye, lényegtelen, ennek eredményeképp ugyanis még akkor is találhatunk kellemes meglepetéseket a számokban, ha már kétszázhuszonötödjére halljuk őket élőben. Színpadi kiállás tekintetében a szokásos őrületet hozták a srácok, Bálint mint főhiperkatív vezetésével. Közönségremászós-stagedivingos éneklés is volt, ami ritkán sikerül úgy, hogy közben a szám követelményeinek is eleget tegyen a kezeken hánykolódó énekes, ám most többé-kevésbé mégis sikerült összehozni. A csapat természetesen színültig töltötte a nézőteret – már ha lehet színültig tölteni egy kis mezőt – a szövegeket mindenki egy emberként énekelte, és úgy általában, mindenkin látszott, hogy ismeri a nótákat és a srácokat.

Az este és az egész fesztivál utolsó csapását egy igazán alkalomhoz illő társaság, a német Ács Feri és társai, a Heaven Shall Burn mérte a büntetést persze tárt karokkal fogadó közönségre. Ők azok a srácok, akik német mivoltuk ellenére tökéletesen amerikai hangzással rendelkeznek és akiket ugyan mindenki metalcore-ként kategorizál, a death metal mégis sokkal inkább rajta hagyta keze nyomát a dalaikon. Lemezen elképesztően aggresszív és robbanékony teljesítményt nyújtanak, kíváncsian vártam hát, vajon ez élőben is érvényesül-e. Tekintélyes tömeg verődött a kisebbik nagyszínpad elé, mikor az egyenruhaszerűen általánosan vörös ingben fellépő németek a húrokba csaptak. Élőben is kiemelkedő intenzitással játszottak, hiba és pózolás nélkül, őszintén. Hozzállásukat tekintve valóban különleges banda, semmiféle sztárallűrt nem lehet felfedezni viselkedésükben, minden alárendelnek a zene tiszteletének és szeretetének, egyszóval: alázattal álnak dalaikhoz. Valami miatt azonban, ami legnagyobb valószínűséggel a hangkeverés volt, mégsem érte el nálam és több körülöttem állóban sem azt a hatást, amit vártunk. Intenzív volt, a közönség soraiban a pogó, circlepit és hasonló nyalánkságok soha nem látott méretek öltöttek, de valahogy mégis a harmadik tétel táján egysíkúvá vált az előadás és elvesztette az erejét. A közönség azonban ebből látszólag semmit sem érzett, tényleg iszonyatos őrlés folyt a nézőtéren. Bevallom, én eddig csak videón láttam ekkora, legalább 10-15 méter átmérőjű circlepitet, ami így a közönség háta mögül szemlélve kifejezetten rémületes látványt nyújtott. Ahogy a több tucat körbe-körbe rohanó ember lépései felverték a port, melyet hátulról világított meg a színpad, egy óriási, viharos tengeren érezhette magát a szemlélődő, ahol egy fortyogó és gőzölgő örvény készül épp elnyelni mindenkit. A többség tehát bizonyára jól érezte magát, szakmai szemmel viszont nem volt maximális a zenekar teljesítménye.

Ezzel a felemás élménnyel ért véget számomra a 2011-es Hegyalja Fesztivál, a Kosheen ugyanis valahogy elkerült. Zenei szempontból tehát a fesztivál hozta az elvárhatót, egy-két ballépéstől eltekintve minden buli király volt. A helyszín és az általános hangulat valóban egyedi volt, a város gyönyörű, a borospincéktől pedig igazán nagyon nehéz elszakadni. Az időjárás sajnos a folyamatos rettenetes hőség miatt eléggé elrontotta a látogatók egy részének kedvét, de persze erről a szervezőség mit sem tehet. Egyetlen javítani való pontot látok csupán, ez pedig a pihenésre alkalmas árnyékos ivóhely kialakítása a fesztiválon belül, ilyen ugyanis egyetlenegy darab van, a VIP-sátor, ahova értelemszerűen a földi halandó nem teheti be a lábát. Van egy Pocoló nevű kis sátracska, ahol döglésre kiválóan alkalmas babzsákok, valamint egy óriási szélgép is van, sőt, a rendkívül szimpatikus tulajdonos még ingyen kávéval/cigivel/energiaitallal is kínál, ami tényleg csodálatos, csak hát férőhely szempontjából elég szegényes. Márpedig a 40 fokos melegben két koncert között igenis jól jön(ne) egy árnyékos hely, ahová a néző letehetné a hátsó felét. A környezet és a családias, nem szardínia-hangulat miatt azt mondom, hogy a Hegyalja igenis megérdemli, hogy Magyarország egyik legnagyobb és legnépszerűbb fesztiválja legyen.

Írta: Hermes

—————————————————–

Másik szemszögből:

Hegyalja Fesztivál 2011 (Dalriada, Korpiklaani, Slayer)

Örömteli érzés, hogy évről évre nő a Hegyalja Fesztivál presztízse és egyre nagyobb nevekkel lehet találkozni az adott év fellépői között. Természetesen ezt a megállapítást most csakis, kizárólag a metal zenei felhozatalra értem. Nem tisztségem tanulmányozni, de különösebben nem is érdekel a többi zenei stílus helyzete a fesztiválok tekintetében sem. Szóval ahhoz képest, hogy néhány évvel ezelőtt összetehettük a kezünket, ha egy másod, harmad vonalbeli zenekar rábólintott a tokaji felkérésre, napjainkban már szinte meg sem lepődünk, ha egy régi, nagy kultuszú banda is tiszteletét teszi a Tisza parton. Volt idő, amikor csak a Sziget Fesztiválban bízhattunk, de túlzás nélkül állíthatom, hogy kezd a súlypont eltolódni, méghozzá keleti irányba. Na jó, ott Rockmaraton is, de az is a főváros-centrikusság egyik bizonyítéka.

Be kell, hogy valljam, a Dalriada zenekar eddigi munkássága finoman szólva is kimaradt az életemből. Sem a lemezeiket, sem a koncertjeiket nem követtem, pedig azt azért nem állíthatom, hogy még csak nem is hallottam róluk. Nehéz ennek az okát megmagyarázni, de tény, hogy a fesztivál harmadik napján lezajlott koncertjük volt életem első Dalriada-élménye. Kíváncsi lettem volna, ha nem a Korpliklaani előtt lépnek fel, akkor is összehozott volna velük azon a napon sors? Utólag már hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult, mert igencsak felkeltette az érdeklődésem a zenekar. Ez persze köszönhető a színpadon nyújtott teljesítményüknek, révén, hogy nem ismertem a dalaikat, mégis maradandót tudtak számomra is nyújtani. A megszólalás, a hangszerek beállítása is kedvezett a pozitív hangulat megteremtésében. A banda szerencséjére azért voltak szép számmal rajongók is, akik kívülről fújták a „slágereket” és hálásan tették a dolgukat. A soproni zenekar végig színvonalas koncertjének csúcspontja számomra az volt, amikor a korpiklaani-s Jonne felment hozzájuk vokálozni. Összegezve a látottakat és a hallottakat: a színpadon és a színpad előtt is mindenki kitett magáért. Úgy gondolom keresve sem találhattak volna jobb zenekart a Korpiklaani fellépés elé.

Már erősen kezdett besötétedni a finnek beállása közben, amit az egyre súlyosabban gyülekező felhők is megsietettek. Ha éppen egy gothic banda készülődött volna, akkor nem is kérhettek volna jobb díszletet a nem túl távol, egyre gyakrabban felvillanó villámok statisztálásánál. Pedig itt már szó sem lehetett depressziós, önsajnálattal teli szeánszról, mert időjárás ide vagy oda, a humppa ideje érkezett el. Ahogy a hegedűs Jaakko-t nélkülöző csapat felszaladt a színpadra, a nézőtéren elszabadult a folk-őrület. Úgy körülbelül az ötödik – hatodik sortól számítva egy folyamatosan lüktető góc alakult ki, divatosan szólva: moshpit. Egy kérdés fogalmazódott meg bennem: ez még csak a Korpiklaani, mi lesz a Slayer alatt??? Persze nem csak a közönség érezte jól magát, hanem a zenekar tagjain is látszott, hogy élvezik a fogadtatást. Elsősorban a frontember Jonne és a gitáros Kalle mozogták be a színpadot, de a basszusgitáros Jarkko is, bölcs indián fizimiskájával több poszton is megfordult. Egyedül a Juho volt számomra kissé sótlan. Nem mondom, hogy a hangzás topon volt, de igazából túl sok kritika sem érhette.

Egy kicsit még lehetett volna több dög is a sávokon, de a dalokból áradó hangulat és energia így is hatott. Mondanom sem kell, jöttek a kötelező himnuszok, sőt ezek között még (ha ebben az évben nem is tette tiszteletét a Hegyalján, de a szelleme meg lett idézve) a Motörhead egyik klasszikusa, az Iron Fist is elhangzott. Vitán felül az a jó néhány száz ember, akik között voltak a zenekar pólóját viselő „hívők”, a Dalriada követői, egyéb, szerteágazó metal zenei stílusok rajongói, divatos, trendi srácok, mindannyian tomboltak a lahti-i banda szerzeményire. Persze ebben azért „némileg” közrejátszhattak azok a nedűk is, amelyekről a finnek erőszeretettel írnak dalokat. Sokan voltak olyanok, akik a műsorra tűzött Vodka-t és a ráadásban lenyomott Beer-t, nem csak dalban fogalmazták meg. És ezt nem csak a deszkák előtt, hanem az azokon állókról is el lehetett mondani… Lehet, hogy körülöttem maximálisnak tűnt a hangulat, én személy szerint nem dobtam hátast ettől a fellépéstől. Egynek elment, szórakoztató volt, de nem hiszem, hogy hónapok múlva is emlékeimben fognak élni annak a közel másfél órának a pillanatai.

Tavasszal sajnos lemaradtam a thrash királyainak pesti fellépéséről, de amikor megtudtam, hogy a Hegyalja Fesztiválon is tiszteletüket teszik, madarat lehetett volna velem fogatni. Számoltam visszafelé a napokat és egyszer csak elérkezett az az idő, amikor már csak a perceket kellett számolnom, hogy végre megpillanthassam a gyermekkorom egyik legmeghatározóbb bandáját. Az a kérdés is erősen foglalkoztatott, vajon Hanneman-nak sikerült-e felépülni, vajon tudta-e vállalni a koncertet? Nos, amint a négyes – hatalmas ováció közepette – megjelent a színpadon, azonnal válasz kaptam a kérdésemre. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Sajnos a szőke gitáros nem tudott eljönni, de az őt helyettesítő Gary Holt is megdobogtatta a szívemet, hiszen az Exodus is mindig kiemelt szerepet játszott az életemben. Mint ahogy már említettem, az áprilisi zúzáson nem tudtam részt venni, de azért igyekeztem minél több információt begyűjteni, kínozva magam, hogy miről maradtam le. Arról is képet kaptam, hogy milyen műsorral, setlistával léptek fel akkor. Nos, azt kell mondjam, hogy igazából a járt utat a járatlanért nem hagyták el, mert a váza a műsornak (bár a sorrendet némileg megvariálták) szinte megegyezett a tavaszi repertoárral, de volt egy-két meglepetés is, mint például a Mandatory Suicide vagy a Ghosts Of War, amelyek azonnal fülig érő mosolyt csaltak elő belőlem. Nem mintha a többi dal nem idézett volna elő egyfajta önkívületi állapotot. Kifejezetten örültem, hogy ezúttal is a Reign In Blood, South Of Heaven, Seasons Of The Abyss vonalon mozogtak elsősorban. Természetesen, ahogy az ilyenkor illik, azért kezdésnek az „új” lemezből is lett merítve. Egy jó barátom, aki volt olyan szerencsés, hogy már több Slayer koncerten is részt tudott venni, már évek óta állítja, hogy ebben a zenekarban élőben még nem csalódott. Hangzásban, intenzitásban nem tud hozzájuk foghatót említeni. Most, hogy már személyes én is jelen lehettem egy ilyen eseményen, csak csatlakozni tudok ehhez a véleményhez. Egyszerűen letaglózó, amit ez a banda koncerten művel. Az pedig még jobban növeli a renoméjukat, hogy a Marshall ládák tornyain és szimpla Slayer logón kívül nem élnek semmilyen extra, csili-vili közönségámítással. Ha pedig már a közönség szóba került, akkor úgy érzem, büszkének kell legyek a nevükben is, mert tényleg szép számmal gyűltünk össze erre a rendkívüli alkalomra, a nézőtér sem punnyadt, folyamatosan bíztatták(bíztattuk) az amerikaiakat, s Araya is többször elismerően konstatálta, hogy megérte ide leutazniuk.

Egyedül egy tényező volt csak, amelyet nem hatott meg ennek az éjszakának a különlegessége, ritka mivolta. Ez a tényező pedig az időjárás volt. Úgy gondolom, hogy az égiek másként akarták emlékezetessé tenni ezt a koncertet. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak nem akarták, hogy lezajlódhasson ez az esemény. A szakadó eső még különösebben nem zavarta sem a mélyen tisztelt publikumot (kivéve azt a néhány tucat embert, akik féltek, hogy eláznak), sem a zenekart, de amikor az Angel Of Death közepén az eksztázist félbe szakította egy bődületes villám, amely hatására minden technikai egység lekapcsolt, akkor már sejthető volt, hogy a koncert nem fog a szokásos mederben tovább folyni. A közel félperces csendet és sötétséget követően King-ék ott folytatták, ahol abbahagyták. Egészen a dal végéig, de onnantól már nem volt tovább. A banda lement a színpadról és a roadie-k azonnal elkezdték lebontani a Marshall hegyeket. A naivabbak még rendületlenül skandálták a ”Raining Blood”-ot, de lassan ők is belátták, itt mára ennyi volt a Slayer. Én is örültem volna, ha a Reign In Blood album „slágere” elhangzott volna még, de szerintem stílusosabb lett volna ezen az estén a God Hates Us All lemez egyik dalával zárni…

 Írta: Azagtoth 

Kapcsolódó cikkek

Hegyalja Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

Melciah

Fesztkarácsony: bejgli – Hegy

NorthWar

Hegyalja Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

Krisz

Indul A Hegy’ Karriergyár

NorthWar

Teltház A Slayer Koncertjén A Hegy’en

NorthWar

Rekordszerdával Indult A Hegyalja Fesztivál

NorthWar

Megnyitott a 12. Hegyalja Fesztivál

NorthWar

Hegyalja: fesztiválhangulat árnyékban és mobilon

NorthWar

Hegy’ végső visszaszámlálás

NorthWar

Hegyalja: Hotel És Vízi Tanösvény Készül Kelet-Magyarország Fesztiválfővárosában

NorthWar

Hegyalja Fesztivál: Fogd a diákod és fuss!

NorthWar

Júniusi Hegy’ praktika – hó végéig használd ki a diákod!

NorthWar

Hegyaljások tervezik saját furmintjuk címkéjét

NorthWar

Hegyalja Fesztivál 2010 – Koncertbeszámoló

Krisz

Hegyalja Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

darkfeelings

Hegyalja Fesztivál 2008 – Koncertbeszámoló

darkfeelings

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár