2011. július 18-22. @ Tokaj-Rakamaz
Minden évben július közepén a Tisza és a Bodrog találkozásánál van egy buli. Minden évben külföldi és magyar fellépők százai látogatják meg a magyar bor egyik fővárosát, hogy pár napban ezreket szórakoztassanak. Minden évben tengernyi látogató tölti meg a Tokaj és Rakamaz közti kempinget, hogy önfeledt mámorban eltöltsön néhány féktelen éjszakát. Minden év első felében a Hegy’ szervezők azért dolgoznak, hogy minél jobban sikerüljön Észak-Magyarország legnagyobb partyja az évben. A jelek szerint ez sikerül is! 2012-ben, immár tizenharmadik alkalommal került megrendezésre a magyar fesztiválok egyik legnagyobbja, a Hegyalja Fesztivál. Idén 85000 fesztiválozó helyezte csuklójára a belépő-karszalagot és bulizott egy kiadósat.
07.18., Szerda – Első nap
Szerdán kora reggel indultam útnak, hogy eljussak a több mint 300 kilométerre lévő helyszínre, így elmondhatom, hogy a fesztivál-programok indulása előtt sem unatkoztam (annyira). Vonat – metró – vonat. Gyors haladás, viszonylag zökkenőmentes váltások és kisebb anyagiak befektetése után már robogott is a MÁV-járgány Tokaj felé. Nem volt nehéz kitalálni, hogy jó vonatra szálltam-e, hiszen a szerelvény tele volt – az egyik MÁV-dolgozó szerint rendhagyó módon, a normáltól eltérően – sátrakkal, hálózsákokkal és kisebb, nagyobb táskákkal utazó (többnyire) fiatalokkal, akik hozzám hasonló izgatott lázban várták, hogy leszállhassanak Tokaj hegyei között a kb. 2,5 órás út végén.
Nem először utaztam a fesztiválra, így rutinosan tettem meg a városon belüli, kb. fél órás sétát. A helyszínen már zajlott az élet, mivel a kempingek kapuit már az előző két napban megnyitották a látogatók számára. A jól működő ügyintézés után (2010 után ismét), immár negyedik alkalommal léphettem át a fesztivál kapuit. A sátorhelyem elfoglalása, kis pakolás után a délutánt az utazás fáradalmainak kipihenésével, városnézéssel illetve az estére való hangolódással töltöttem, igyekeztem beintegrálódni a forgatagba.
Legutóbbi látogatásom óta történt pár változás a színpadok elrendezését tekintve. A régi Jim Beam sátrat, ami általában a metal fellépőknek adott helyet jóformán összevonták a Pepsi szabadtéri színpadával, ami így több nézőnek, ám jelentősen kevesebb fellépőnek adott teret. Sok olyan magyar fellépő kimaradt, akik szinte megszokottak más fesztiválokon pl.: Ossian, Moby Dick, Tankcsapda, WMD stb. Ezt kompenzálandó létrejött egy Furmint Klub nevű kisebb színpad is, ahol folk, etno és alternatív zenei irányzatok képviselői kaptak leginkább helyet.
Ugyan a Hegyalja Fesztivál nem kimondottan a rock és metal követőinek szól, mégis elég tisztességes felhozatallal rukkoltak elő a szervezők, főleg külhonból (a magyarok kissé vissza voltak szorítva). Nyilván nem lehet mindenkinek kedvezni, de szerintem próbálták a sokszínűséget szem előtt tartani, ügyeltek arra, hogy mindenki kapjon legalább egy kicsit abból, amit szeret. (Örülni kell, hogy egyáltalán még megtűrik az ilyen irányzatokat a rendezvényen, nem úgy, mint egyes másik fesztiválokon).
Mikor először a Pepsi Színpad felé poroszkáltam, éppen a ROAD rock-olt a saját közönségének. A nappali fényviszonyok nem zavarták a Heves megye lordjait, a megszokott minőségben játszottak a srácok, ami már ekkor sokakat megmozgatott. A távolból az Afrika című KFT feldolgozáson kívül nem hallottam más dalt, de lenne még egy-két tippem, hogy mi volt még a setlisten. Pár jó dalon kívül ugyanis Nem kell más a bulihoz a srácoknak.
A rendezvény első nagyágyúja este 8 magasságában kezdte bevenni a Pepsi stage-et. Az előző évekhez hasonlóan idén is tiszteletét tette egy a nagy amerikai thrash csapatok közül a Hegy’-en, méghozzá nem kisebb, mint az EXODUS. Gyors átszerelési munkálatok (tudom, paradoxon, de egész jól mentek idén) után az urak nekiláttak az aprításnak, ami az erős dalokkal és a lelkes közönséggel nem okozott gondot. Gary Holt, az egyik megmaradt alapító és gitáros igazoltan hiányzott az estén, hiszen ő a Slayer-nél helyettesít mostanság. Az ő beugrója a régi H-team másik tagja, Rick Hunnolt volt, aki rutinból hozta a szintet. A megőrülés a közönség soraiban garantált volt, már csak a műfaj sajátos tempója miatt is. Metál villák százai csápoltak a levegőben, jókora hajtömeg is mozgásba lendült és a pogózás is ment ezerrel. A régi, ’80-as évekbeli klubbulik hangulatát ugyan nem sikerült száz százalékosan átmenteni a koncertre, de az olyan dalok, mint a Piranha, Metal Command vagy a legnagyobb klasszikus, a Bonded By Blood erősen pedzegették a témát.
Rob Dukes énekes nem volt túl bőbeszédű a konferálásokat illetően, de az interaktív részvételt megkövetelte a publikumtól, így néhány circle pit-et is sikerült kicsikarnia az emberekből, ami például az A Lesson In Violence alatt tisztes méretet öltött. Nagyon thrash! Az új időket például a War Is My Sheppard képviselte. Úgy vélem, az old school arcok bőven elégedettek lehettek a show-val és másoknak is remek bemelegítés lehetett ez a további előadók előtt.
Számomra a fesztivál egyik fő fellépője az ARCH ENEMY volt, akik a US thrasherek után vetették meg a lábukat a színpadon. Az elmúlt években nem sikerült megnéznem őket, úgyhogy ez egy megfelelő alkalomnak ígérkezett, még úgy is, hogy az utolsó albumban (Khaos Legions) még nem sikerült elmélyednem. Már az összeszerelésnél több újdonság szemet szúrt. Márciusban az egyik Amott tesó, Christopher ismét elhagyta a banda kötelékeit, akit azóta Nick Cordle (ex-Arsis) helyettesít.
A fiatal srác valószínűleg ugyanolyan kíváncsian várta a showt, mint mi. A másik újdonság két vetítővászon volt, ami a koncert során klipeket, dalszövegeket jelenített meg (karaoke-metal?). Jelentős horda volt kíváncsi a svéd melodeath produkcióra, így bal oldalt, az első sorban el is foglaltam a helyem, hogy szemtanúja lehessek végig a bulinak. A Khaos Overture c. intró után az új album egyik klipes dala, a Yesterday Is Dead and Gone nyitotta a misét. Ezt két ismertebb dal, a Ravenous és a My Apocalypse követte, amik alatt pár sorral mögöttünk megkezdődött az akció, így az első sorokban kialakult a hering effektus és a préselődés. Ilyen körülmények között kis bólogatásnál több nem igazán fért bele nálam. A káosz légiói szerencsére csak mérsékelten voltak jelen, mivel ezek a nóták láthatóan kevés embernek voltak ismerősek; a setlist a Bloodstain Cross-szal folytatódott, ezen kívül még az Under Black Flag és a No Gods, No Masters hangzottak el. A hangulat nem volt eget-rengető, a színpadi produkció nem volt annyira lelkes, bár Angela Gossow énekes jó frontemberi munkát végzett. A dalválasztás nem volt rossz, bár egy-két ismertebb tétel sokat dobott volna a szinten. A Tyrant-ről elhangzott a Day You Died, ami egy visszafogottabb valami és a kevésbé populáris In This Shallow Grave. A zenekarra jellemző, hogy a tagok hangszeres tudását szeretik kiemelni, ez Tokajban sem maradhatott el. Daniel Erlandson dobos itt is lepüfölte a már évekkel ezelőtt írt dobszólóját majd két dallal később (egy új és a Dead Eyes See No Future) a gitárosok is villogtak egyet. Itt szeretnék kitérni az új gitáros, Nick teljesítményére, ami igencsak elnyerte a tetszésemet.
A fiatalember játszi könnyedséggel, szinte hangra pontosan reprodukálta a elődje szólóit és témáit, úgyhogy jó választásnak tartom. Michael Amott részéről a slágeres Intermezzo Liberté volt a parasztvakítás, amiben csupán kisebb díszítések jelentettek újdonságot. A programot a We Will Rise és a Nemesis sláger-kombója zárta. Utóbbi alatt én is hátrébb merészkedtem, ahol lelkesen ment a küzdősport. A különböző tényezők miatt nem érzem olyan elsöprőnek ezt a koncertet, a hangosításban mondjuk egész jó volt és hát az is elárul valamit, hogy a Road-os srácok a színpad széléről kamerázták a svéd metálereket. Lehet csak én álltam rossz helyen.
Setlist:
Inro (Khaos Overture) – Yesterday Is Dead And Gone – Ravenous – My Apocalypse – Bloodstained Cross – The Day You Died – Daniel dobszóló – Under Black Flag We March – Dead Eyes See No Future – Nick gitárszóló – Intermezzo Liberté – In This Shallow Grave – No Gods, No Masters – Dead Bury Their Dead – We Will Rise – Nemesis – Fields Of Desolation – Outro (Enter The Machine)
A főellenség visszavonulása után ismét a magyar metal kapta meg a stafétát. Scmiedl Tamás (Moby Dick) újszülött zenekara lassan két éves és mára olyan népszerűségnek örvend, hogy a Hegy’-ről az anyazenekart is kiszorította többek között. PaFén úgyis kihagytam a BLOODY ROOTS-ot, úgyhogy ez egy jó alkalom volt a pótlásra. Az Arch Enemy-t megtisztelő embertenger, jócskán megtizedelve köszöntötte a bandát. Közismert, hogy a zenekar a hazai thrash szcéna erősítése végett jött létre, habár stílusára jelentősen rányomja a bélyegét a Moby Dick stílusa. A műsort az Isten kezében című lemez dalai és fehér bálna-nóták alkották, amit még 1-2 ínyencség bolondított tovább. A címadó dalon túl volt még Késői Fohász a Haragvó Istenekhez, hogy A Gyűlölet Mezején állók Ne Adják Fel, ha a Mennyből Az Angyal (beállásnál is) ledob egy csikket, mert Rossz Jellel Születtünk. A Kiképzésben sokan részt vettek, énekelték a dalokat.
Engem annyira nem ragadott magával a hév, elnézegettem/hallgattam a produkciót. A fénypontot nálam a Jusson Eszébe és a két Sepu-dal (Refuse, Roots Bloody Roots) jelentette. Vajon az Exodus előtt/után nem lett volna ennek nagyobb sikere? Smici a koncert közben bejelentette, hogy nem sokára jön az új lemez. Kíváncsian várjuk!
Miután visszatemettük a véres gyökereket, magamhoz vettem némi élelmet, a sok álldogálásban elvesztett energiát pótolandó. Eközben elnéztem a Furmint Klub színpadához is, ahol ugyancsak zajlott az élet. Hazánk egyik ír punk csürhéje, a FIRKIN koncertezett éppen. Be is ugrottam egy szám erejéig, ami éppenséggel a Flogging Molly Rebels Of The Sacred Heart című nótája volt. Ez alatt a kis szösszenet alatt leszűrtem, hogy nem kell félteni az ottani jókedvet, úgyhogy magára is hagytam.
Futólépésben érkeztem vissza a kólás színpadhoz, ahol már kezdetét vette a VULGAR DISPLAY OF COVER koncertje. Hallottam már előtte a srácokról, hogy ők az ország új Pantera tribute-ja, amiből sose árt, ha van, de eddig nem volt szerencsém hozzájuk. A Remembering The Steel nagyon jó volt, de ők feloszlottak, így kíváncsisággal eltelve érkeztem a helyszínre. Amint megláttam, hogy Vörös Attilla (ex-RTS, Leander, Nevermore) van a gitároknál, már éreztem, hogy nagy baj nem lehet. Ebben csak megerősített az a tudat, hogy a doboknál Budai Béla (Bloody Roots) foglalt helyet. A basszusgitáros kolléga beugró volt, ám ez nem derül ki, ha nem jelentik be. Hitelesség, alázat, pontosság, metál. Talán így lehet jellemezni a produkciót, ami a késői időpont ellenére sokak tetszését elnyerte. Nagyon jó hangzással, feszes pontossággal nyomták a srácok a szinte már klasszikussá vált dalokat. Csak a teljesség igénye nélkül: Fucking Hostile, The Great Southern Trendkill, This Love, Cowboys From Hell, Strengh Beyond Strengh, A New Level, Walk, Cemetery Gates és I’m Broken (Leander közreműködésével). Ugyan egy kis noszogatásra szükség volt néha, de a közönség kitartóan részt vett a mókában.
A színpad széléről külföldi zenészek nézték, bólogatták végig a koncertet. Igazából én nem hittem volna, hogy két ilyen külföldi produkció után ennyire fog tetszeni, de mégis. Ez jól esett srácok.
A Pantera dalcsokor után a görög vidék thrasherei, a Suicidal Angels készült a színpadra, ám a ¾ 3-as időpontot figyelembe véve inkább a pihenés mellett döntöttem. Remélem azért néhányan ellenálltak a fáradtságnak és megnézték a bandát. Addig sem kellett hallgatniuk az AXE Aréna hangáradatát, ami hajnalig folytatta a zajszennyezést.
07.19., Csütörtök – Második nap
A mérsékelt időjárási viszonyok miatt a négy napban viszonylag sokáig lehetett aludni a kempingekben, nem kellett reggel fél 7-kor már menekülni a sátorból szauna-veszély miatt. A vizesblokkok megoldása is kulturált volt; semmi sorban állás, volt meleg víz. Ez azért nem minden fesztiválnak sajátja.
A rendezvény területén kapható élelem ára már kevésbé lopta be magát a látogatók szívébe. Jelentős anyagi tőkével kellett ahhoz rendelkeznie valakinek, hogy maradéktalanul megéljen a kapukon belül. Amúgy sem igazi a fesztiválozás zsemle és ömlesztett sajt nélkül, úgyhogy az emberek jelentős százaléka a délelőttjét Tokaj városában, egy-egy élelmiszer-üzletben (vagy az előtt) töltötte. Megkockáztatom, hogy minden évben a Hegy’ ideje alatt koptatja a legtöbb láb a település macskaköves utcáit, valamint nem kis bevételre tehetnek szert ebben a periódusban a vendéglátó-helyek.
A zenei programok kezdetéig több lehetősége is van egy Hegy-lakónak az idő eltöltésére, íme néhány példa:
a) alvás, pihenés, fetrengés az árnyékban = regenerálódás, energia gyűjtése az estére
b) fürdőzés a Tiszában/Bodrogban, kenuzás, túrázás a közeli hegyekben = aktív pihenés
c) kocsmák, borospincék látogatása, bolti italok fogyasztása = harc a kiszáradás ellen
d) tesztek kitöltése, feladatok, játékok végrehajtása, rajzolás, beszélgetés szakértőkkel = látogatás a civil utcába, ami a fesztivál területén van
Mi reggeli után az a) pontot választottuk, majd egy kis c) is belefért a napba. Ugyan a koncertek már délután startoltak, a városi épületek nyújtotta árnyék sokak számára csábítóbb volt.
Az első megcélzott fellépő ezen a napon DANKO JONES volt, aki Farkas Zotya zenekara után lépett színpadra. Az EKTOMORF-ot láttam két éve ugyanitt, de most nem vonzott annyira. Még a kilátásba helyezett duett, a The One című szám exkluzív előadása sem volt képes a színpadhoz csábítani.
A kanadai rocker koncertje előtt már jelentős nézősereg gyűlt össze, hogy hallhassa a valamivel több, mint egy órás oroszlánüvöltést. A trió felállásban utazó bagázs nagy lendülettel vetette bele magát a hard rock/rock n’ roll buliba, ami alaposan felperzselte a közönség kedélyeit. Ez az egyszerű, de népszerű (nagyszerű!) zene széles rétegeket mozgatott meg, különböző életkorú egyének énekelték, ugrálták végig a koncertet. Bevallom őszintén, hiába álltam a második sorban és láttam végig, hogy mi folyik a színpadon, rám nem ragadt át a körülöttem uralkodó tombolók hangulata. Ez talán abból fakad, hogy előtte nem mélyültem el a banda munkásságában (a First Date-et ismertem). Az egyik dalba beépítve elhangzott 1-2 klasszikus részlete, pl az Iron Man és a Breaking The Law, amit a közönség ugyanolyan őrjöngéssel fogadott, mint az alapriffet (talán az I Think Bad Thoughts volt). A koncert a rockoláson kívül erőteljes konferáló-munkát is tartogatott, amire a frontember igen nagy hangsúlyt fektetett. A közönség hangerejére több utalást is tett Danko, például hogy a Playstation (Axe Party Aréna) miért nyomja el a rockkoncert hangját és azt is megkérdőjelezte, hogy vajon a publikum tudja-e az ő nevét. Kis személyeskedés is belefért: az egyik első sorban álló egyén mérsékelt reakciójával kiemelten foglalkozott a kopasz vámpír, ami miatt vagy öt percig állt a koncert – páran már reklamáltak is. Nos, véleményem szerint a jó kapcsolattartás a közönséggel fontos, de itt én is úgy éreztem, hogy néhol a zene rovására ment. Látszólag jó buli volt, a zenekar elégedett lehetett, a közönség interaktív részvállalását tekintve ők is.
A laza mainstream rock után egy jóval karcosabb banda készülődött a színpadra, amikor a rettegett rossz idő megtalálta a fesztivált. Először laza csöpögésnek indult, aztán jól kinőtte magát. A végeredmény viharos szél, kiadós megázás és néhány áramszünet volt. Ez persze a látogatók egy részét elijesztette a további bulizástól, a színpadokon a hang- és fényrendszereket újra kellett indítani, leellenőrizni és amennyire lehet, vízhatlanná tenni.
Ez a kis incidens volt az oka annak, hogy a HATEBREED vagy fél órával később kezdett a kiírt időpontnál. Mire befejeződött a beállás, már jelentős tömeg összegyűlt, hogy egy kis US hardcore-t hallhasson. Az összetétel jelentősen eltért az előző koncerten tapasztalttól, persze. A szemerkélő eső miatt fényképezni nem volt tanácsos (nem véletlenül pakolták be a monitorokat a színpad közepére), ám ez az eltökélt közönséget nem. A koncert kezdetével megindult a mozgás, a feszes ütemeket kevesen bírták ki akár bólogatás nélkül. Olyan dalok adták meg a tempót a shownak, mint a This Is Now és Facing That Consumes You, így ez különösebb nehézségbe nem ütközött. A feladat adott volt; Jamey Jasta énekes megkövetelte, hogy mindenki őrüljön meg és ezt az egész koncert alatt hangoztatta, senkit nem akart álldogálva látni. A zenekar teljesítménye lenyűgöző volt, ugráltak, headbangeltek, szétzúzták a színpadot, ami tökéletes példa volt a nézők számára. Végig folyt az élet-halál harc a dühöngőben, amit csak az fokozott, ha épp circle pit-idő volt olyan dalokra, mint mondjuk a Defeatist. A gyilkos, egy felvonásos műsort két elmaradhatatlan nóta, a Destroy Everything és az I Will Be Heard zárta, ezek alatt mindenki kiadta az utolsó energiáit is. Újabb bizonyítékot könyvelhetünk el amellett, hogy Amerikából származnak a világ legjobb koncertbandái, főleg ha ilyen masszívak. Másnak is fájt a nyaka másnap?
A hc-horda elvonulta után a Grand Mexican Warlock kezdte bevenni a színpadot, ám ezt a pszichedelikus előadást ezúttal kihagytam és más színpadok felé néztem inkább.
07.20., Péntek – Harmadik nap
A harmadik nap az előzőhöz hasonlóan indult valószínűleg a fesztiválozók nagy részének. Vizesblokkok látogatása után irány a város egyik kis boltja, ahol ki-ki ízlése szerint beszerezhette a számára ideális reggeli alapanyagait. Az előző esti vihar borongós maradványai lehetővé tették, hogy kellemesebb legyen a szabadban tartózkodni (leégés és egyéb nélkül). Időeltöltésnek egy d) pont, vagyis a civil sátrak tesztjeivel, feladataival való megismerkedés jó programnak bizonyult.
Erre a napra volt kitűzve a világrekord-kísérlet időpontja is, amit agyba-főbe hirdettek ezen a napon. Különböző módokon (ajándékok, bikinis lányok) próbálták a fesztiválozókat odacsábítani egy közös zuhanyzásra. Az esemény végül 3 óra magasságában vette ténylegesen kezdetét, résztvevője nem, de szemtanúja voltam. Az egészet úgy kell elképzelni, mint amikor egy sereg lábasjószágot beterelnek egy helyre, hogy kollektív tisztálkodáson menjenek át. A kommentátor szövegelése és a felkínált juttatások végül meghozták az eredményt; 409 egyén ázott együtt ebben az időben a vizesítő tákolmányon belül – a világrekord elkönyvelésre került. Kívülről úgy látszott, hogy akinek nem ment tusfürdő a szemébe, azok számára nagy buli volt. Az eseményt természetesen különböző médiákban közvetítették.
A folyó túlpartjára tett újabb látogatás után, koraesti időpontban indultunk vissza a fesztivál helyszínére, mondván: van még idő az első megcélzott koncertig, de azért hátha. A Furmint Klub nevű kis színpad pont úgy van elhelyezve, hogy ha az ember a kempingbe tart, akkor mindenképp értesül róla, hogy mi folyik ott. Beléptetés közben ismerős dal ütötte meg a fülünket; a Led Zeppelin egyik legnagyobb klasszikusa, a Stairway To Heaven szólt a színpadról, így maradás mellett döntöttünk. A színpadon ismerős figura, az ex-Pokolgépes Rudán Joe énekelt (kis hippy imázs) kvartett felállású zenekar élén. Ez volt a RUDÁN JOE & PÓKA EGON EXPERIENCE (a lá’ Hendrix), akik klasszikus rock, blues számokat dolgoztak fel. Jelentős audiencia jelent meg a kordon előtt, akik hozzánk hasonlóan élvezték az örök érvényű számokat. Sajnos nagyon a végére értünk oda, így már csak a Smoke On The Water-t és a Kopasz Kutyát hallhattuk. Ettől eltekintve jó kezdés volt az este további részét tekintve.
Az első ténylegesen tervbe vett koncert az Egyesült Királyságból származó SKINDRED fellépése. A banda a 2011-es Union Black című albumuk égisze alatt látogatott el a Hegyalja Fesztivál Pepsi Színpadára, a háttérként szolgáló hatalmas, oroszlános albumborító is ezt hivatott megerősíteni. A hangosítás megkomponálása kicsit hosszabb előkészületet jelentett, mivel a szokásos metál hangszerek mellett egy dj/sampler cucc is részét képezi a csapat fegyvertárának, kiszolgálandó annak nem épp egysíkú zenei stílusát. A sajátos zenei világáról és erős élő produkcióiról híres angolokra nagy publikum volt kíváncsi. Megkockáztatom senki nem csalódott, hiszen a birodalmi indulót követő szűk egy órás műsor közel se nevezhető gyengének. Retro-s indítás volt (Roots Rock Riot, Rat Race), majd szép lassan az utolsó album dalai is képviseltették magukat. Benji Webbe énekes Darth Vader és Elvis fúziójából összerakott szerelésében az elejétől fogva unszolta a közönséget kiabálásra, éneklésre vagy épp ugrálásra, táncolásra. A remek frontemberi munkát a többi zenész kisebb-nagyobb beleélése (a sampleres konkrétan megőrült) segítette, ami jól passzolt a zenéhez. A hardcore, nu metal alapokon fekvő riffek remekül megugráltatták a népet a dallamos, éneklős refrének között (pl: Stand For Something, Doom Riff). A dalokat különböző betétek díszítették, pl elektronikus zene, dubstep, dnb (ezek csak hozzátettek a hangulathoz), valamint hallhattunk egy kis Metallica-t (Sad But True) és egy kis Slayer-t (Raining Blood) is a raggametálosok tolmácsolásában. Az show-t a Nobody című sláger zárta, majd a hűséges vissza-taps után az új album Warning-ja hangzott el. Persze ekkor sort kerített az énekes annak a jelenségnek az előidézésére, ami a „Newport Helicopter” elnevezést viseli. Gyakorlatilag egy kis pólópörgetés volt, ami jól eső huzatot teremtett a tömegben. A zárás után még egy kis swing-re partyzhatott a távozó tömeg, akik valószínűleg a nem bánatukban néztek egy kis serital után.
Setlist:
Intro (Birodalmi Induló) – Roots Rock Riot – Rat Race – Stand For Something – Doom Riff – Trouble – Cut Dem – Pressure – Destroy The Dancefloor – Nobody -/- Warning
A koncert után sokan átvándoroltak a nagyszínpadhoz, ahol a Sonata Arctica power metal matinéja után a Biohazard koncertje volt a soron következő. Én úgy döntöttem, hogy most inkább a magyar szcéna mellett teszem le a voksomat. A Pepsi Színpadon az ország elsőszámú folk metal csapatának előkészületei folytak.
Kis csúszással a húrok közé is csapott a DALRIADA, hála a 30Y rugalmas segítségének, hiszen szintetizátor nélkül nehezen jöhetett volna létre a produkció. Amint az Égi Madár felszállt, a kissé foghíjas publikum lelkesen vett részt a metálos táncházban. A zenekar ezúttal a Fajkusz-banda nélkül játszott, ám ez csupán egy aprócska negatívum volt. A Nap És Szél Háza már a koncert elején előkerült, ami ismertségét tekintve megadta a löketet a bulinak. Sok lelkes metálos bólogatott a népies dallamokkal tarkított zúzdára, jó páran táncra is perdültek. Ficzek András gitáros/énekes a megszokott lelkesedéssel vezényelte a családias hangulatú koncertet. Az este során több megzenésített Arany-szerzemény is elhangzott, pl.: a Szent László, a Szondi Két Apródja és a Walesi Bárdok, valamint az Ígéret album is tiszteletét tette a Kinizsi Mulatságával. A ráadásban az elmaradhatatlan Hajdútáncot hallhattuk, amiben Laura áttestálta a hörgés feladatát a billentyűs kollégára (indok: közelgő gyermekáldás).
Aztán végül csak nem tudta megállni, úgyhogy respekt neki! Amúgy a hírek szerint ősszel jön az új album, úgyhogy tessék résen lenni!
A Pepsi Stage utolsó fellépője ezen a napon az IRON MAIDNEM volt, akik az ország egyik legjobb tribute zenekara, akik mellesleg a világ egyik legjobb bandáját idézik. Korábbi tapasztalatok alapján döntöttem úgy, hogy ismét megnézem a csapatot, akik remekül adják elő a Vasszűz számokat. Az igazat megvallva régen hallgattam utoljára a brit császárok számait (az utolsó album nem volt az igazi), de amikor meghallottam Churchill beszédét, valahogy késztetést éreztem arra, hogy közelebb menjek a színpadhoz. Az összegyűlt Maiden-rajongók egy klasszikus, régi dalokat felvonultató műsort kaptak amilyen a Somewhere Back In Time turné volt még 2008-ban. Aces High-tól és Two Minutes To Midnight-tól kezdve Wrathchildon és Running Free-n keresztül a Fear Of The Dark és a Hallowed Be Thy Name epikus párosáig minden volt itt. Talán csak akkor lett volna teljesebb az oldschool program, ha a Rime Of The Ancient Mariner 13+ perces eposzát is színpadra viszik. Az Iron Maiden-nél a kényszerzubbonyos Eddie is meglátogatta a Hegyalja Fesztivált, bizonyítva, hogy a Vasszűz mindenhova elér. A ráadásban a Run To The Hills-t énekelhette végig a tisztelt publikum majd az ismerős levezető, az Always Look On The Bright Side Of Life dallamaira szóródtak szét erre-arra a rock katonái. Így zárult az utolsó előtti nap.
07.21., Szombat – Negyedik nap
A negyedik nap pont úgy köszöntött a fesztiválozókra, ahogy az ilyenkor szokott lenni. A szervezetek leharcoltan próbálták visszanyerni az első három napban elhagyott energiát, hogy az utolsó napi (statisztikák szerint nem kisebb) bulit még át-és megélhessék. Az időjárás szerencsénkre kegyes volt hozzánk; langyos, felhős, olyan semmilyen idő volt jellemző a nap folyamán (bezzeg másnap). A reggeli rutin után a nap első felét a civil falu még ismeretlen sátraiban töltöttük, jót rajzoltunk például csokiért.
Így, hogy korábban visszatértünk a fesztivál helyszínére, így egy-két korábbi koncertbe is sikerült belehallgatnom, amik annyira mondjuk nem vonzottak, hogy jobban megközelítsem színpadot.
¾ 4 felé, viszonylag korán kezdett muzsikálni az olasz Helia a Pepsi színpadon. Szerencsémre pont az Alejandro c. Lady Gaga feldolgozást hallottam, ami egyértelműen a zenekar slágere, valószínűleg ennek köszönhetik ismertségüket. Ez a szám még úgy-ahogy metal orientált, de ezt a stúdióalbumról már kevésbé mondhatjuk el. Nem tudom így élőben mennyire volt techno a techno-metal, de én ennyivel megelégedtem.
Vörös Attila a Fonogram-nyertes Leander-rel tért vissza a Hegy’-re a negyedik napon. Bevallom őszintén, sosem izgatott a zenekar, talán 1-2 számot hallottam tőlük. Ahogy láttam, jó adag néző sereglett össze ekkor a metálos színpad előtt. Én ekkor a Lipton-os támaszponton játszottam teáért, így onnan többnyire hallottam a produkciót. Amire úgy felkaptam a fejem az a Holy Diver volt, ami eredetileg Ronnie James Dio nevéhez fűződik. Ezt a dalt dolgozta fel nagy sikerrel a Killswitch Engage nevű metalcore csürhe és ezt reprezentálta Leander, szóval ez feldolgozás volt a négyzeten. A számban közreműködött Molnár Bálint, az Insane énekese is.
Őket az Insane követte a világot jelentő deszkákon. Őket is csak távolról figyeltem egy pár szám erejéig. Sose rajongtam a 2009-ben Fonogram-ot nyert bandáért, ám ez az összesereglett követőkről nem mondható el. Ők hűségesen csápoltak színpadi Hocuspocus-ra. A zenekar előadásmódja nem kopott meg az évek során, még mindig hűek a zenekar nevéhez ebből a szempontból is. A banda ebben az évben jelentette meg ötödik, Concord The World című albumát, amiről a Hegy’-en is elhangzott néhány nóta.
Az Insane jobban passzolt a következő fellépő elé, mint előző nap a 30Y a Skindred elé, ám sokan bemelegítés nélkül (mi is) jelentek meg a kaliforniai banda koncertjén. A SUICIDE SILENCE koncertjére gyorsan gyűltek az emberek, az első és hátsó sorok hamar megteltek (középen űr, nem ok nélkül). Nem voltak túl nagy elvárásaim a zenekarral szemben; előzetesen meghallgattam tőlük pár számot, de akkor nem ejtett rabul. Még nappali fényben pakolt fel a zenekar, amit már ekkor üdvrivalgások követtek. A díszlet az utolsó album, a The Black Crown grafikáját idézte. A March To The Black Crown és az Unanswered nyitott. Ekkor már kezdtem érezni, hogy nem lesz gond a bulival. Gyilkos hangerőn mentek a gyilkos nóták, a közönség soraiban megindult a gyilkolás. A Mitch Lucker frontember által vezényelt zenekar masszív hajpörgetésben tört ki, miközben az énekes a saját emelvényéről vezényelte a zúzást. Tisztán emlékszem, ahogy az egyik totál-belassult breakdown-nál a banda és a tömeg egyszerre bólogatott lefelé, az úgy király volt. Én is beljebb merészkedtem és csatlakoztam lefelé hajlongó sokasághoz, eközben középen a mosh-olók kisebb homokvihart kavartak. Ennyi karatést rég láttam egymásnak esni, úgyhogy szívmelengető látvány volt.
A dalok eloszlása egyenletes volt, egy kis új album (You Only Live Once, O.C.D.), egy-két régi szám (Wake Up, Smoke, Bludgeoned To Death). Mitch ügyesen tartotta a kapcsolatot a nézőkkel, circle pit-re, bólogatásra vagy épp a lányok nyakba-vételére utasított stb. Az utolsó új albumos dal a Fuck Everything volt (számtalan ilyen póló jött velem szembe aznap), majd a Disengage alatt volt wall of death. A No Pity For A Coward zárta az alap-listát, majd a lefáradt tömeg még kitapsolt magának egy számot. A Deftones feldolgozás és a No Time To Bleed közül egyértelmű többséggel a második album címadója nyert, így erre zúztunk egy utolsót. Nem mondom, hogy többet értettem a szövegekből, mint lemezről (az azért abszurd lett volna), de valahogy az egész összhatás nagyon bejött. Ez a pozitív meglepetés szinte a fesztivál legjobb show-ját hozta, úgyhogy örülök, hogy megnézhettem.
Setlist:
Intro (March To The Black Crown) – Unanswered – You Only Live Once – Wake Up – O.C.D. – Suffer – Smoke – Slaves To Substance – Bludgeoned To Death – The Price Of Beauty – Fuck Everything – Disengage – No Pity For A Coward -/- No Time To Bleed
A deathcore-mészárlás után elég gyorsan újratöltődött a nézőtér, pedig az átszerelés nem volt épp rövid (sok elektronikus kütyüt kellett összerakni). A brit ENTER SHIKARI a Sopron után 2012-ben a Hegyalja Fesztiválra is ellátogatott, a keverőpult és a színpad között rengetegen zsúfolódtak össze a show-t várva. A tagok már nagy amplitúdóval ugráltak a színpadon az első szám alatt (System…), amikor odaértem. Az újszülött megőrülés hatására az a jelenség, hogy nem lehetett bejutni a színpad elé, tovább fokozódott. A tagok egy része már a koncert elején kiélte azt a hajlamát, hogy felmászik az egész hangcuccra (Sorry, You’re Not A Winner), valamint Rou Reynolds többször meglátogatta a kordonnál állókat. Hátránnyal indultam, mivel nem hallottam az idei albumot és a koncertműsor nagyrészt ezekre a dalokra koncentrált, ám ettől még ezek is tetszettek. A személyes kedvencem és az egyik legnagyobb adu a zenekarnál hamar előkerült; egy kis dubstep felvezetés után jött a Mothership. Ez általános megőrülést eredményezett és a szám vége felé egy kis wall of death is belefért. Ha a Skindred elektronikus zenét is vitt a színpadra, akkor Shikari-ék az Axe Arénát megszégyenítő electro-party-t csinált (szerintem utóbbi rajongói is megfordultak a koncerten), hiszen csapat sikeres elegyében jelentős szerepet kap ez is. A sok új szám mellett a vége felé előkerült a No Sssweat, a Juggernauts és a zárás feladata a Zzzonked című tételé lett.
Setlist:
System… – …Meltdown – Sorry, You’re Not A Winner – Hello Tyrannosauru, Meet Tyrannicide – Destabilise – Mothership – Warm Smiles Do Not Make You Welcome Here – Gandhi Mate, Gandhi – Stalemate – No Sssweat – Juggernauts – Arguing With Thermometers – Sssnakepit – Zzzonked
A két erős külföldi fellépő után egy rutinos hazai készülődött a színpadra. A SUBSCRIBE évek óta látogatja a Hegyalja nagyszínpadát, úgyhogy nem volt nekik újdonság Tokaj légköre. A srácok nem húzták sokáig az időt, hamar felcsendültek a zongorás intro hangjai (Cséry Zoli sajnos nem volt jelen), amik a The Final Relief-et vezették fel. A közönség nagy ovációval üdvözölte a hatos-fogatot és a zene keltette hangulatot. Bálintot nagyon megigézhette a Shikari, mert ő is már az első számnál lemászott a közönséghez és nem igazán akarózott visszamennie a színpadra. A Crowd Of The Nobodies még nagyobb sikert aratott, mint a nyitónóta, így a hangulat adott volt. A közönségben tapasztalható jelenség hasonló volt, mint az előző koncerten; egy ki-egy be módon lehetett csak beljebb jutni.
A Kiss And Kill laza funky-ja után (vagy helyett?) egy kis feldolgozásrész jött, amiben többek között RATM is helyet kapott. A feldolgozás itt nem ért véget, hiszen az előző esti Skindred hangulatát is felidézte a csapat; a The Devil Take The Hindmost megszokott körtáncolása helyett a póló-pörgetés került elő, ami sokaknak ismerős volt az előző estéről. Kiadós Bookmarks adagot is kaptunk pl: volt Bitter Boundary szép énekléssel, Álomtégla és Ringside Seat is. Sajnos a koncert felénél rohanvást el kellett hagynom a bulit, aminek így utólag nem örülök annyira, de akkor fontosnak tűnt. A szülinapi köszöntést és a Highfly elejét azért hallottam.
Visszatérésemkor már a BLIND MYSELF munkálkodott a Pepsi Színpadon (és szidták a hangosító kollégát). Ezen a késői órán még mindig sokan ácsorogtak a kordon túloldalán a kezdést várva. Gergőék ekkor még mindig elég energikusak voltak ahhoz, hogy össze-vissza ugrálva, futkosva adják elő a setlistet, ami a közönség soraiban is mozgást keltett. Egy kulcs a jó fellépéshez, még ha kissé poénosra is vették a dolgot. Volt Teljes lefedettség aztán jöttek a Pomogácsok és egy kis vonatozást is sikerült indukálni a Beatrice klasszikusára (titkon circle pit volt a cél). A kellő aktív közreműködő jelenléte kellemes, családias koncerthangulatot fakasztott, így láthatóan a zenekar is jól érezte magát. A frissen megjelent Négyszögöl album első negyedéről is elhangzott egy szám majd a zenekar a Lost In Time-mal búcsúzott a fesztiváltól és a közönségtől.
Az utolsó kemény vonalat képviselő fellépő a THE SOUTHERN ORACLE volt, akik viszonylag késői időpontban kezdhettek összeszerelkezni. A beállást követően bele is kezdtek a műsorba, nehogy túl sokan széledjenek szét a színpad elől. A deathcore-alapú muzsikát játszó banda a Hellwakening című lemezük dalaival ostromolták meg az audiencia dobhártyáját, amihez sajátos, kirobbanó színpadi munkájukat társították köretként. Már jócskán benne jártunk az éjszakában, de a srácoknak így is sikerült jó pár embert zúzásra csábítania (circle pit is volt szép számmal). A koncert közben tartott közvélemény-kutatásból kiderült, hogy az egybegyűltek a Suicide Silence-et tartották a nap fellépőjének, ami egy deathcore bulin nem meglepő. Volt húrszakadás és előkerült a rappes nóta is a Slaugther At The Engagement Party lemezéről is (TSO jogelőd). Úgy vélem a fiatalok méltó zárást adtak a rendezvénynek, nagyon odatették magukat.
Aki ezen a bulin nem fáradt el, az nem tudom hol tervezte, hiszen innentől a dj-ké volt a főszerep. Jómagam egy jó sörözéssel búcsúztattam a helyet egy barátságos arc jóvoltából, akivel hangszerekről, zenélésről és deathcore-ról értekeztünk a húrcserélés alatt.
Ennyi volt hát a Hegyalja Fesztivál 2012-es kiadása! A magyar fémzene ugyan kicsit kiszorult a színpadokról, de ez szükséges volt valószínűleg ahhoz, hogy a külföldi bandáknak több tér jusson. A rock/metal fellépők sokszínű sorát hozták el idén a fesztiválra a szervezők, remélhetőleg ehhez a továbbiakban is tartják majd magukat. Kíváncsian várom, hogy jövő januártól milyen hírek érkeznek majd a rendezvény háza tájáról. Akár az is megeshet, hogy jövőre is ellátogatok Tokajba egy újabb karszalagért!
1 komment
„Ennyi karatést rég láttam egymásnak esni, úgyhogy szívmelengető látvány volt.” :DDD