Heidenfest 2010 – Koncertbeszámoló

2010. szeptember 28. @ Budapest, Club 202

A “pogány metal” stílus virágkorát éli, a legnagyobb nevű zenekarok folyamatosan turnéznak Európán belül és mostanság az öreg kontinens határain túl is. Érdekes, hogy 2004-ben, mikor még nem volt ennyire köztudatban ez a fajta zene, az Ensiferum és a Finntroll összesen kb. 150-200 embert érdekelt, míg most külön-külön is meg tudnak tölteni egy nagyobb klubot, illetve húzónevei több hazai nyári fesztiválnak is. Az utóbbi években kettő folyamatos turné is működik, mely a pagan/folk színtér bandáit szerepelteti, az egyik a Paganfest (mely sajnos legutóbb elkerülte hazánkat), illetve a Heidenfest. Szerencsére utóbbi 2010-ben is eljutott Budapestre, a színtér híveinek nagy örömére.
Bár a mostani felhozatalt nem éreztem olyan erősnek, mindenképp érdemes volt megtekinteni, elsősorban a Twilight of The Gods miatt.

A koncertek a kiírt menetrend szerint többnyire pontosan kezdődtek, így az első fellépő Heidevolk hét órakor el is kezdte rövidke, de annál jobb műsorát. Számomra talán az este legjobb koncertje volt. Energikus, lehengerlő előadásmódban nyomták végig a nekik kijelölt fél órát. A gitárosok és a basszer bemozogták az egész színpadot, a két énekes pedig emellett még a közönséggel is nagyon jól kommunikált. A műsorba az idő szűke miatt sajnos nem sok minden fért bele, az új lemezről a Nehalennia és az Ostara került terítékre, a régebbi anyagokról előkerült a Krijgsvolk, Saksenland, valamint a Vulgaris Magistralis. Nagyon szívesen megnézném egy kisebb klubkoncerten a Heidevolk-ot főzenekarként, mert itt szerintem eléggé háttérbe kerültek, pedig az ő zenéjük nagyon hiteles és különleges a felhígult folk áradatban.

Az amerikai kalózthrash Swashbuckle fellépését enyhe távolságtartással fogadtam, mert kicsit kilógtak a sorból, de 10 perc múlva már röhögve támasztottam a hangfalat. A kalózgúnyás trió valami diszkózenére riszálva vonult fel a színpadra, nyomták a táncot, aztán se szó se beszéd belecsaptak a döngölős, humorral átitatott thrash zenébe. A legviccesebben a frontember Admiral Noblebeard nézett ki, a maga csekély kb. 150 kilójával, hosszú szakállával és a vállára erősített plüsspapagájjal (aki a Shithead becsületes névre hallgat). Az admirális amúgy egész jól reszeli a basszustémákat, az üvöltözése is elég erőteljes, szóval nincs ezzel gond. A vörös Commodore Redrum-nak egyedüli gitárosként elég sok feladat jut a bandában, de tisztességesen megbirkózik velük. A legnagyobb zenei tehetség szerintem az újonnan a legénységbe került Bootsman Collins, akinek a dobjátéka ötletesség és pontosság tekintetében a legjobb volt ezen az estén. A számok inkább az új albumot hivatottak népszerűsíteni, de persze nem maradhattak ki olyan koncertnóták sem, mint a Back To The Noose, a Drink up vagy a Cruise Ship Terror. Noblebeard-nek egyébként voltak nagyon szimpatikus megnyilvánulásai, például mindenkit arra bíztatott, hogy nyugodtan másszanak fel a színpadra stagedive-olni, vagy bármi, mert az ő színpadjuk a mi színpadunk is!
A show közepén megjelent a két óriás kabalafigura, Shithead és Sharky, hogy további röhögéseket váltsanak ki belőlem. Összességében elmondhatom, hogy bár nem az én világom a Swashbuckle, egy hatalmas szívvel és humorérzékkel megáldott banda. Megérte megnézni őket!

Az Equilibrium-ot sajnos egészen eddig nem annyira sikerült megszeretnem. A legutóbbi budapesti fellépés számomra a 2008-as Heidenfest leggyengébb pontja volt, a playback dobbal, valamint a meztelen bohóckodással (arról nem is szólva, hogy a Primordial műsora közben is ott bohóckodtak vécékefével….). A zenéjükért sem vagyok különösképpen oda, de kíváncsi voltam az új felállásra. Az új énekes Robse élőben abszolút úgy néz ki, mint Conan a barbár (és most nem a kormányzó úrra gondolok, hanem a Robert E. Howard könyvek főhősére), és a hangja is elég öblös, viszont vehetne néhány angol leckét. Néha nem lehetett eldönteni, hogy most már a számcímet mondja be németül vagy még konferál, csak német szavak vegyülnek az angoljába. A dobgépet az izraeli Tuval Refaeli-re lecserélni nem volt egy rossz öltet, meglepően ügyes srác, viszont a szinti még mindig samplerről megy, ami személy szerint baromira idegesített. Sandra Völkl most több ruhában jelent meg, mint a múltkor, de a basszusjátéka most sem tett rám túl nagy benyomást. A testvére Andreas és René Berthiaume gitárjátékában nem lehetett kifogást találni, csak maguk a témák élőben sem ötletesebbek, mint lemezen. Persze a közönséget elég jól beindították, senkinek nem lehetett panasza a hangulatra. A számlista mondhatni németes precizitással lett összerakva, egy Rekreatur dalt Követett egy Sagas szerzemény a következő sorrendben: In Heiligen Hallen, Blut im Auge, Der Ewige Sieg, Unter der Eiche,Der Wassermann, Met, Die Affeninsel, Unbesiegt. Élőben élvezhető az Equilibrium, mérföldekkel jobban teljesítettek, mint 2008-ban. Ettől függetlenül nem tenne rosszat egy élő billentyűs.

Az Ensiferum jött, látott és győzött. A nyáron a Rockmaratonon is volt szerencsém látni őket, és a mostani buli is legalább olyan jó volt. Nem véletlenül tartozik ez a zenekar a Finntroll és a Korpiklaani mellett a legkedveltebb finn pagan metal bandák közé. A küzdőtéren is elszabadult az őrület, mikor belekezdtek a From Afar-ba. Az új anyagról még a Twilight Tavern és az új western sláger, a Stone Cold metal került a programba. Ez a három szám nagyon szerencsés választás, mert gyakorlatilag a többi nem annyira koncert érett nóta a From Afar-ról. Szerencsére a régi nagy klasszikusokkal sem fukarkodtak, a korai időkből előkerült a közönségénekeltetős Hero in A Dream, a sodró tempójú Abandoned illetve a Deathbringer from the Sky. Szerettem volna, ha a Windrider vagy a Treacherous Gods is felcsendül, de ez sajnos nem történt meg. A nagy közönségkedvenc Ahti és a One More Magic Potion bőven szolgáltatott táptalajt a mozogni vágyó embereknek. Természetesen a Lai Lai Hei finn szövegét megint mindenki kórusban énekelte, de úgy veszem észre, lassan de biztosan az utána következő angol is menni fog. Az utolsó nagy együtt éneklés és mulatás a záró Iron-al együtt hallgatott el, és az Ensiferum újabb győztes csata után levonult a színpadról.

Számoltam vele, hogy a nézők nagy része le fog lépni ez után a koncert után, és a sejtésem sajnos igaznak bizonyult. Gyorsan elfoglaltam a helyemet a színpad előtt, de teljesen felesleges volt mert a Twilght Of The Gods kezdésekor ezt ugyanúgy megtehettem volna. Nagyon kevesen voltak kíváncsiak erre a nem mindennapi előadásra, ami számomra felfoghatatlan. A mai “folk” metal gyakorlatilag nem biztos hogy létezne a Bathory nélkül. Ez előtt a kivételes zenekar, illetve személy, Quorthon iránti tisztelet és emlékezés ez a kivételes előadás, melyben olyan zenészek vesznek részt, melyek sokak fiatalkorának meghatározó zenekarainak meghatározó egyéniségei voltak. Szinte hihetetlen, hogy a fiatalabbakat ennyire nem érdekli, hogy egy színpadon áll Frode (Einherjer), Patrik Lindgren (Thyrfing), Alan (Primordial), Blasphemer (Mayhem) és Nick Barker (Cradle of Filth). Számomra az Einherjer, a Thyrfing vagy a Primordial képviseli a pogány metal világ mélyebb, “értékállóbb” oldalát. 8-10 éve a legtöbb akkori viking metal rajongó a fél kezét odaadta volna érte, hogy láthasson egy ilyen koncertet. Ebből látszik, mennyit változik a világ pár év leforgása alatt.

A black metal all star csapat felvonult a színpadra, és belekezdtek a nem mindennapi koncertbe. A produkciót Alan Nemtheanga vitte a hátán, az ő lelkesedése, előadásmódja utolérhetetlen a black metal színtéren, énekhangját pedig a dallamos részeknél nagyon tudta kamatoztatni. Folyamatos kapcsolatot tart fenn a közönséggel, közénk hajol, kezét nyújtja nekünk, teljes átszellemültséggel énekel! A koncert során, mikor “Bathory, Bathory” skandálás volt, többször elmondta, hogy ők nem a Bathory, nem is akarnak azonosulni vele, ők csak tiszteletüket akarják kifejezni annak az embernek, akitől az egész pogány metal ered. A többi zenész is kiválóan teljesített, bár Alan-nál azért visszafogottabb lelkesedéssel játszottak. Talán még Frode Glesnes-en látszott az a fajta tűz, beleélés, ő is végig mozgott, grimaszolt. Azt sajnos mindenképp meg kell említeni, hogy a ritmusszekciónak nem jut akkora szerep a Bathory dalokban, úgyhogy mind Frode, mind Nick Barker nagyon alapdolgokat játszott, bár látszólag ez nem zavarta őket. A műsoron leginkább a Hammerheart, Twilight of The Gods és a Blood Fire Death album híres és kevésbé híres dalai szerepeltek, de azért előkerült egy-két régi, igazi black metal téma is. Amik nálam a legnagyobbat ütöttek: Father to Son (itt még egy kis közönségénekeltetés is belefért), a Blood, Fire, Death, a Fine Day To Die és az Under The Runes. A koncert végeztével a zenekar simán lesétált a színpadról, nem volt pengetődobálás, kézfogás, semmi. Kb. 20-25 ember még olyan 5 percig próbálták visszahívni a zenekart, eredménytelenül.

Vegyes érzelmekkel távoztam a Heidenfestről. Szép számmal voltak jelen az eseményen, viszont látszott, hogy az emberek alapvetően durván szelektálnak, és nem tisztelik meg azokat a zenekarokat a figyelmükkel, akiket annyira nem ismernek/szeretnek. A Heidevolk és a Twilight of The Gods produkálta a legkevesebb nézőt, pedig az est két legjobb koncertje volt.

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár