Koncertbeszámolók

Heilung, Eivør, Lili Refrain – Koncertbeszámoló

2022. december 2. @ Barba Negra – Red Stage

Idén két neo-folk koncerten voltam. Mind a kettő óriási élmény volt és teljesen más lenyomatott hagyott, mint egy „mezei” metal koncert. Ez egy más világ, más tapasztalatot ad, más a célja, más a megélése. Vágjunk bele, nehéz papírra vetni.

Az olasz származású Lili Refrain az egyszemélyes loop zene magas szintű varázslónője. Dalainak felépítése samanisztikus dobbal kezdődik, ami menhir stabilan végig vezeti az általában tíz perces hosszúságú szerzeményeket. Az ambientes és metalos gitárbetétek egybeolvadnak az archaikus ritmikussággal, ami egy megigéző női vokállál teljesedik ki, de inkább a kántálás dimenzióit húzza be. Lili abban a privilégiumban részesült, hogy első fellépőként már majdnem egy teltházas sátor fogadta és megigéző performaszna hamar egy varázslatos hangulatot hozott – legalábbis azok számára, akik értékelni és azonosulni tudtak az aznap esti szertartásokkal. Ahogy elnéztem a tömegen, elég megosztó reakciókat láttam. Valaki nem értette, vagy nem fogta fel a zene üzenetét, valaki teljesen elmélyült és sztázisba került a zenei élménytől.

Az itt lefestett emberösszetétel és reakciókettősség jól tükrözi az aznap este összegyűlt közönséghordát. Révén, hogy nem csak metal rajongókat vonzott a koncert, elég vegyes massza gyűlt össze a Barba Piros színpada előtt. Elég sok negatív visszhangot olvastam, illetve számos cimborám rossz szájízzel jött el a koncertről és most elsősorban nem a Barba kedvezőtlen infrastrukturális megoldásai voltak a hunyók, hanem a közönség spirituális élményhez való hozzáállása és megnyilvánulása. Jómagam kiváltságos helyzetben voltam, mert az oldalt felállított VIP tribünről tudtuk átadni magunkat a Heilungnak, viszont az első két performanszot én is a tömegből néztem, fél órás sorban állásokkal, a telefonok hadát megtűrve. Akkor döntöttünk úgy, hogy a Heilungot a VIP-ből nézzük, amikor Eivør mesés előadása alatt a hátunk mögött állok üvöltve éppen azt vitatták meg, hogy milyen drága jelenleg a tojás… Erről a témáról nem szeretnék többet írni a cikkben, de meg van a véleményem az ilyen komolytalan, átszellemülni nem tudó társaságokról. De akkor miért kíváncsi rá ennyi ember, jön a kérdés. Sokan úgy érzem csak a zenekar rivalda fénye és hírneve miatt voltak ott aznap este – nem tisztulni mentek, hanem a kíváncsiság vonzotta őket. Na de lapozzunk.

A feröeri Eivør Pálsdóttir hazájának ősi balladáit keverte rockkal, jazzal, (electro) poppal, post-punkkal, de még klasszikus zenével is. Az art pop és a nordic folk zseniális kombinációja ismét megigéző hangulatot varázsolt a fülledt sátorba. A 70-es, 80-as évek szintetizátorának, az északi ősi dallamvilággal való kaleidoszkópikus fúziója igazán egyedinek mondható. Az énekesnőt hű szárnysegédje kísérté dobon, billentyűn és nagybőgőn – az úriember kiemelő multi-instrumentális teljesítménye szintén említésre méltó, állítom, hogy nélküle nem lett volna ugyanilyen a koncert.

A Heilungra viszont nem tudnám azt a szót használni, hogy koncert. Ez egy szertartás volt, méghozzá olyan, amiben eddig nem igazán volt részem. Persze hallottam már sámán zenét, vagy tapasztaltam már átszellemülést spirituális töltetű zenétől (kétszer jártam Wardruna-n), de ez valami igazán más élmény volt. A zeneiség archaikus lecsupaszítása törzsi reakciókat váltott ki az ezer plusz fős tömegből, ami miatt a pulzáló energiák összeadódtak – más minőségben éltük át együtt, hisz 1-2 ezer ember egyszerre szellemült át.

Az egész szer alatt nem volt történt verbális kommunikáció, de a tömeg mégis folytonos összeköttetésben volt a zenekarral. Maga a díszlet, a megjelenés, a jelmezek nem voltak giccsesek, nem voltak erőltetettek, ahogy a zene is egy perce nem tudott unalmas lenni. A színházat idéző színpadkép korszerű, de még is archaikus erővel sugárzott – lényegében ez a neofolk lényege. A többnyire dán, norvég és német tagokból álló formáció a nevéhez hűen (Heilung, németül gyógyítás) egy olyan gyógyító rítust adott át, amit régen (vagy akár most is) a sámánok képesek művelni az emberrel. Lenyúltak és kiszedték a negatív energiákat, a felgyülemlett stresszt és társait. Egyfajta megtisztításon mentem, mentünk keresztül. Nehéz szavakba önteni. A formáció a természetre és a természetességre törekszik, ezért képes elérni, hogy a közönség megtalálja önmagát és lelkük bizonyos részeit a mozgásban, a puritán „kosztümökben” és az ősi dallamokban.

A majdnem két órás előadás egybeolvadt, a testem önállóan mozgott és kialakult a tökéletes flow állapot. A szertartás végén kellett egy 5-10 perc mire egyáltalán magamhoz tértem, lényegben nem igazán tudtam megszólalni, vagy bármi érdemlegeset mondani. Ahogy elnéztem ezzel mások is így voltak, hisz alig lehetett az embereket kiterelni, rengetegen ott maradtak még földbegyökerezett lábbakkal, vagy önkívületi állapotban kiabálva. Ezen kívül legalább 2 óra kellett mire otthon betettünk valami zenét, mert nem tudtuk ezek után mit hallgassunk.

Egy ilyen rituálét nehéz méltó helyszínre rakni, hisz leginkább egy rét, vagy egy erdő lenne az arra megfelelő. A Barba Negra nem feltétlen volt rá alkalmas, mert nagyon koncertként volt kezelve a Heilung üzenete, illetve a tömegnyomor miatt felerősödtek az új Piros Színpad negatív aspektusai. Ezt leszámítva varázslatos utazás volt, egy igazi spirituális élmény, amiről többként jöttem el, mint ahogy érkeztem.

FOTÓK: Zenefestő


1202Heilung

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek