2009. október 2. @ Szeged, Garaboncziás Borozó
A péntek esti szegedi ramazurira ugyan nem gyűltek össze annyian, mint ahogy számította volna az ember, de a kis létszámú közönség is megfelelő hangulatot teremtett: a füstös félhomály kedvezett a két zenekarnak, hatásmechanizmusát tekintve legalábbis bizonyosan.
Elsőként a győri Rosa Parks lépett színpadra. A négytagú formáció könnyed, post-rock/indie/ experiemental témákat sorakoztatott egymás után fel. Az első track a The Year 1905 folyékony dallamai könnyedén úsztak szét a teremben, a finom dobjáték lüktető tempóira laza szerkezettel épültek fel a gitárok és a basszusgitár hangjai. Rezgő öntudat keveredik ebben a könnyed dalban, a pontos, dinamikus játék meghatározó, mégis elengedi magát az egész, nincs kötöttség, csak vibrálás. A második szám egy új dal volt, a különlegességéhez hozzátartozik az is, hogy a helyszínen kapta a címét. Az XX karakteresen formálódó hangulata beleosont a közönségbe, a falakról újra visszaverődve új körbe kezdve. A gitártémák itt is oldottak voltak, a basszus játéka lüktető folyam, a dob pedig karcos dinamikával tolta a (nemcsak) alapokat. A témák absztrakt árnyai keltek itt szárnyra, az erőteljes és visszafogottabb részek jól követték egymást, érdekes részek bukkantak elő, majd úsztak el. A God Spent The Weekend On Earth elszállós lendülete halvány fénybe borított mindent.
Képek pörögtek szerteszét, gyorsan, ahogyan az út egyre beljebb vezetett. A nyugodt gitárhangokon könnyen fonódtak az érzések, hideg a meleggel, fény az árnyékkal. A fiúk uralták hangszereiket, a különböző hangulatok egymásba kapaszkodva keltettek újabb hullámokat, miközben a hangok elszabadulva elárasztottak mindent és mindenkit. Az utolsó dal a We Grow Old By Moments, Not By Tears volt. Elszállt gitárok alatt dinamikus dob és basszusgitár körvonalazódott ki, a riffek, a lassú táncot lejtő hangsorok egymásból bontakoztak ki, és tértek vissza önmagukba. Nagyon jól szólt az egész, persze teljes kihangosítással nyilván markánsabb lett volna, de így is ott volt rendesen. Furcsa színek villóztak a félhomályban, eltelítve a mozdulatokat. Könnyed játékkal hajolt előre a színpad a közönség felé, az utolsó hangok lassan elhalkultak.
Az est főzenekara, az ausztrál Heirs némi szünet és színpadi szerelés után az idén megjelent új lemez, az Alchera komplett anyagát adták elő, a lemez turnéjának hazai állomásán. A Plague Asphyx váltott zajjal indított, majd bejött a sötét hangulatú, fémes, üres hangzású monoton dob és basszusjáték, és az erre épülő, széteffektezett két gitár torz maszkabálja. A kozmosz végtelensége nyílt meg és csapódott szét, dühös, hangos orkánként, ezernyi atommolekulává hasadva. Kegyetlen, nukleáris tél vonaglott a füstös teremben, a hallgató úgy érezhette egy idő után, hogy szinte nem lehet elviselni ezt az ipari kollázst – az tény és való, hogy ehhez már szinte fanatikusnak kell lennie a hallgatónak is, mert nem egyszerű befogadni ezt a masszát úgy, mint alkotást. A Mockery tiszta gitárhangokon lebbent szét, egy sokkal mélyebb intenzitás szerves részeként. A dob erőteljes, dinamikus játéka egyszerűsége miatt sem volt túlzó – pontosan akkora hangerővel szólt, amekkorával kellett az adott részeknél. A kissé széteső tematikájú lebegés pontjai magukba húztak és egy burokban altattak el. Az erősebb, karcosabb és torzított témákkal folytatódó track megmozdította a közönséget – a súlyos ingerületté változó hangulat felhevítette az embereket. A már-már drone-ba hajazó lassulás és a visszatérő témavilág nagyon jól zárta le az egészet. A Cabal is visszafogott hangokkal kezdte, szomorú siratóként, majd bekapcsolódott finom játékával a basszus és a dob átlátszó, meleg ködfoszlánya. Éjjeli táj bontakozott a szemünk előtt, ívelt hangok hullottak alá feketén egy hófehér vászonra. Illúzió ez, vagy csak a valóság egy folyamatos görbéje – mindenki döntse el maga. Akkor és ott tátongó szakadékok olvadtak össze hullócsillagokkal, és minden szárnyalt, rezgett és mozgott. A Mandil sötétebb hangulattal kezdődött el – folyamatosan búgó hangok, egy újfent monoton dobtéma (ami épp ettől adta meg varázsát), egy-egy lágyan beérkező gitárhang, egy valahányadik vágányra beálló vonat.
Hihetetlen atmoszférát teremtett a színpadon a zenekar – a zene mellett megvolt az image is, ez is sokat adott pluszban, abszolút természetesen, nem volt benne semmi póz. Alámerültek ők ugyanúgy saját hangjaikba, ahogyan azok kiemelkedtek belőlük. Minden pillanat egy újabb rezgés volt, egy egyszerre távolodó és közeledő gyűrű. A The White Swell igazi post rock elmélyedés. Leheletnyi pára az ablakon, mégis, olyan nyomot hagy, mint semmi más. Folytonosság lélegzik halkan, a hangok mind átalakulnak és lecsapódnak az üvegre. Egy hirtelen eszméletre térés kiragad az illúzió szárnyai közül és a valóság ólomköpenyét teríti ránk – de újabb ájulás jön és egy körforgás. Izzó szálak bukkantak fel a hangszeresek játékában, dinamikus összhangjuk egy, egységbe forrt kép, egy pillanatról. Rendesen odatette magát a zenekar, az biztos. Az utolsó szám a Russia volt, egy lendületesebb nóta, egy folyamatos örvény, ami a víz alá húz és nem ereszt. A tompa zajok között olykor felhangzó basszusgitár kietlensége lerombolta a falakat, a sercegő hangok, a gitárok gerjedése kiterjedt és elfoglalta a teret. Nincs kiút – a szerkezet adta lehetőségeket minimálisan, de ugyanakkor teljes morbiditással használta ki a banda. Beteg kórkép ez, egy ipari kirándulás, betonszürke egyen felhők közé. Nincs emberség, nincs élet – növekvő feszültség, kiáramló, végtelenített zajcsatornák.
Hát, azt kell mondanom, jól sikerült koncertet adott mindkét banda. Korrekt játékkal varázsolták el a közönséget végig, jó volt ott lenni. Hatalmas köszönet mindkét bandának, és persze Vad Zsoltnak is!
