Hellfest Budapest 2012 – Koncertbeszámoló

2012. április 21. @ Budapest, Yuk

FELLÉPŐK: Theatres Des Vampires, Dying Wish, Heroic, Snovonne, Jtr Sickert, Lunocode, Angelheart, For My Demons

Továbbra is előszeretettel szerveződnek itthon a minifesztiválok, így idén áprilisban ismét több hazai és külföldi csapat verődött össze egy este erejéig, hogy némi fémzenét szolgáltatva enyhítsék a rajongók éhségét. Már akiknek volt olyanjuk, hisz a felhozatal (legalábbis számomra) több újdonságot is tartogatott.

A kapunyitás előtti percek még nagy bizakodásra nem adtak okot, ugyanis még pontban hat órakor is nagyítóval kellett keresni a kollégákat, ami már csak azért is volt meglepetés, mert a buli egyrészt egy szimpatikus, hívogató szombati napra volt kitűzve, másfelől pedig kis hazánkban igencsak nagy népszerűségnek örvend ez az itt-ott elektronikával színezett szubkultúra. A saját szemszögemből nézve persze abszolút ki voltam békülve a kezdetekkor uralkodó családias hangulattal, így végtelenül kényelmes körülmények között sikerült lebonyolítani az ilyenkor szokásos „előkészületi procedúrát”.

Időközben szépen lassan el is startolt a tervezett program, nevezetesen a For My Demons nevű Katatonia tribute bandával. Úgy látatlanban kellemes bemelegítésnek ígérkezett egy kis jófajta svéd melankólia, aztán az első egy-két nóta után kezdtem erősen szívni a fogamat és borzasztóan kényelmetlenül érezni magam a nézőtéren. Jonas Renkse hangját egyébként sem nevezném könnyen másolhatónak, de a társaság „frontemberének” esetében ez hatványozott nehézségeket okozott. Őszintén, nem kívánok senkit sem megbántani, de nem szeretnék mellébeszélni: határozottan kellemetlen élmény volt ilyen kiherélt formában viszonthallani a zenekar megbecsült slágereit.

A számokon belüli kisebb módosításokat, vagy legalábbis csúszásokat megintcsak nem igazán díjaztam, a Deliberation mása például kimondottan ijesztő volt, míg a My Twin refrénje úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben, mintha soha nem is létezett volna, annyira egy síkon búgott végig a dal. A tökösebb nótákkal (Forsaker, Murder) egy paraszthajszállal jobban boldogult a társaság (a hörgés teljesen rendben volt), de mint hűséges Katatonia rajongó mondom, nem szeretném mégegyszer az életben így ellelketlenítve hallani ezeket az alapjaiban érzelem-központú dalokat. Tény, hogy egy tribute banda lényege az örömzenélés, amit lehet, hogy a srácok éreztek is a színpadon, de nekem, mint nézőnek, örömből sajnos bántóan kevés jutott az előadás alatt.

A hazai vonal második képviselőjeként az Angelheart következett, akik ugyancsak tribute lévén, „minden idők legnagyobb goth rock” slágereivel készültek nekünk. Be kell valljam, ekkorra már bennem volt a félsz, hogy ezúttal mi fog kisülni a dologból, de végülis komolyabb problémám nem volt a csapattal. Kijöttek, toltak egy kis dögös rock zenét, aztán viszontlátásra. Nagyon mélyen tehát nem értintettek meg az események, de én ezt a magam részéről a tiszta férfi éneknek és lazulós dallamoknak tudtam be, arról nem is beszélve, hogy életemben nem hallgattam semmit a Sentenced-től, Paradise Lost-tól, de még a korai Moonspell érából sem nagyon.

Tulajdonképpen úgyis mondhatnám, hogy nem igazán vagyok kompetens a hallottak megítélésében, könnyen lehet ugyanis, hogy egy tősgyökeres Paradise Lost fan egészen másképp (és bizonyára sokkal jobban) tudná értékelni a srácok produkcióját. Amit én láttam, az egy jóízű örömzenélés volt, se több, se kevesebb.

A Lunocode készülődése láttán újfent az az érzésem támadt, hogy nem kimondottan az én muzsikám fog szólni a folytatásban, mivel egy kis előzetes tájékozódás után már tisztában voltam vele, hogy afféle progresszív/power keverékben utazik a talján ötösfogat. Ám mint az rövidesen kiderült, a prog vonal sokkal jobban uralja a zenéjüket, ráadásul Daphne Romano nemcsak vakítóan vörös haja, hanem felettébb szenvedélyes előadásmódja miatt is vonzotta a szemeket.

A témák zöme többnyire a lightosabb, elszállós sávon haladt, de hosszabb-rövidebb időközönként egy-két bólogatósabb betét is felütötte a fejét, kimondottan változatossá és figyelemfelkeltővé téve ezzel a nekik jutó bő félórát. Legnagyobb meglepetésemre, az idő lejártakor még kimondottan kívántam volna a folytatást, noha Daphne kisasszony „lelkesedése” a program vége felé már kezdett kicsit túl sok lenni, azt azonban el kell ismerni, hogy mindent összevetve, élőben abszolút szerethető a csapat, otthon pedig lehet próbálkozni a Celestial Harmonies címmel megjelent debütáló albumukkal. Kellemes meglepetés volt.

A JTR Sickert érkezésével az este folyamán először voltak igazi elvárásaim a leendő eseményeket illetően. A szintén olasz tagság You Deserve Panic c. bemutatkozó anyaga egy nagyon ígéretes, keményebb témáktól sem megrettenő társaság benyomását keltette, így rendkívül kíváncsian vártam, hogy élőben mennyire tudják majd visszaadni azt a sötét, dallamos, mégis határozottan súlyos ipari metalt, amit lemezen produkáltak. Fények lekapcs, hangszerek a kézbe, és te jó ég! A JTR Says belépője olyan hatásosra sikeredett, hogy két teljes másodpercnek nem kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, itt kérem, egy vadító performansz van kilátásban! Ekkora már a hangzás is kellően bemelegedett, minek köszönhetően a nyitány riffjei úgy dörögtek a Yukban, hogy még az addig békésen heverésző sör is kiloccsant nyugodt medréből.

 

Az ember a bőség zavarában hirtelen azt sem tudta hová figyeljen: bal oldalt egy német katona fegyelmével basszusozó úr, két oldalt keményen riffelő bárdisták, középen egy tündéri hanggal megáldott csinos leányzó, miközben az egész habitusával Whiplasher-re hajazó Tiziano Panini teljes erőbedobással csinálta a fesztivált a jobbnál jobb dalokra. A srác valami hihetetlen intenzitással tolta az arcunkba a hol tiszta, hol morcosabb, szinte már hörgésbe hajló vokált, olyannyira, hogy két szám után az én szememben bizisten térdre kényszerítette a Deathstars nőideálját. A sok csetlés-botlás mondjuk nem tudom mennyire volt betervezett vagy merő véletlen, de az egész előadásmód, a tagok közti játék és kapcsolat a színpadon, a többek közt az apró fényekben pompázó mikrofon állvány és a komplett díszlet borzasztóan látványossá varázsolta az egész fellépést, miközben a menetelős Libertine, vagy a masszív headbangelésre ingerlő Portrait Of A Killer sorra csont nélkül hozták a lemezminőséget.

A fél vesémet odaadtam volna még plusz két-három nótáért, de háromnegyedóra után a klipes Crystal Night-al sajnos vége lett a cirkusznak, amit remélhetőleg mindenki legalább egyszer megtapasztal majd az életben. Óriási show volt, kötelező banda élőben!

Sickerték levonulása után, a lelkem mélyén már ki is osztottam az este legjobbjának járó díjat, miközben a technikusok átrendezték az emelvényt Snovonne tiszteletére. A koncertet megelőző kutakodásom ellenére nem igazán tudtam, mire számítsak, a mikrofon plusz kihangosított telefon kombó pedig végképp elbizonytalanított, aztán mikor az első hangok kiszabadultak, és megpillantottam a földre szállt angyalt Snovonne személyében, rögtön nagy bizalmat fektettem az eredetileg szlovák származású énekesnő bandájába. A legritkább esetben fordul elő, hogy egy zene anékül képes teljes mértékben magával ragadni, hogy a fellépést megelőzően gyakorlatilag egyetlen dalt sem hallottam, mégis, volt valami csábító az egészben, amitől a legelső perctől fogva beleszerettem a muzsikába. Az ember azt hinné, hogy egy alapjaiban lazára vett gothic rock nem sok újdonságot tud felmutatni, de ezesetben borult minden papírforma, a setlist ugyanis tele volt progresszív, súlyos elemekkel tarkított, kimondottan beteg dalokkal, amik mindezen stílusidegen alkotók ellenére ízig-vérig gyönyörű, klasszikus gothic zenét öleltek magukhoz. Az egész játékidő alatt az a benyomásom volt, mintha egy pszichopata tömeggyilkos által rendezett mesefilm kellős közepébe csöppentem volna, ahol képtelenek vagyunk eldönteni, hogy mi a játék és mi rejt magában valós veszélyt.

A hihetetlen kisugárzású Snovonne hangja csak erősítette ezt az érzést, eszméletlenül játszott a dallamokkal, miközben valóságos istennőként ragyogott ennek az egész bizarr színjátéknak a tetején. Nagy kár volt, hogy hét szám után az idő ismét megálljt parancsolt az élvezeteknek. Mint az utóbb kiderült, nekik ez volt az első koncertjük a turnén, így mind a telefonos megoldás, mind a komplett műsor most debütált először élőben, Szlovákia határain kívül a legfrissebb, The Nighmare Bride anyag kapcsán. Ezzel meg is volt az este második bombameglepetése, mely szinte megugorhatatlan minőséget állított fel a vámpírok érkezése előtt.

Setlist: 1. Intro + Who I Am; 2. One Word; 3. The Difference; 4. Not OK; 5. Puppet’s + Snowhite; 6. Toys; 7. Breathe.

Egy Theatres Des Vampires buli persze mindig, minden körülmények között izgalmasnak ígérkezik, a pakolászás alatt mégis a legizgalmasabb részt maga a kilátás megőrzése jelentette, az első sor hölgy különítménye ugyanis váratlanul, nemes egyszerűséggel a hordókra felmászva próbált közelebb férkőzni imádott dívájához. Sonya nem is adta lejjebb a látványt, a nyitó Keeper Of Seecrets alatt végig teljes díszöltözetben köszöntötte a pesti rajongókat, hogy aztán öt perccel később már a jól megszokott egy szál semmiben hergelje a népet a Blood Addiction taktusára.

Mivel számomra a tavalyi látogatásuk akkor kimaradt, így be kell valljam, eleinte elég szkeptikus voltam, hogy ilyen kis helyen miként tud majd megélni ez az élőben alapjaiban főként a látványra apelláló zene, de igazából semmi gond nem volt a megvalósítással, a mini-piró, a koponyák, a maszkok, és különösen Sonya (több, mint) rendkívül közvetlen viszonya a közönséggel teljes mértékben beváltotta az ilyen jellegű reményeimet. A dalok néhol nekem kicsit egybefolytak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy sosem voltam óriási rajongója a csapatnak, a kíváncsiság viszont mindigis vonzott, hogy élőben felavassam a vérszívókat. És bizony, a performansz alatt tökéletesen azonosulni is tudtam a hangulattal, meg úgy ámblokk a zenekar egész vér- és vámpír mániájával. A programot várható módon leginkább a legutóbbi két kiadvány uralta, köztük az olyan elmaradhatatlan „slágerekkel”, mint az Unspoken Words, a Sangue, vagy éppen a Nightbreed Of Macabria klasszikussá érett záró dala, a La Danse Macabria Du Vampire. A hangzás itt is nagyon tisztességes volt, a hangulatra és a elkesedésre sem lehetett egy percig sem panasz, sem a zenekar, és főként nem a közönség szempontjából.

A visszataps után ráadásként megkaptuk még a Carmilla-t, majd úgy egy órányi „vérengzés” után mindenki elégedetten táborozhatott le a merch pult közelében, hogy a vámpírok kiránynőjének nyakába borulhasson egy közös fotó erejéig.

Setlist: 1. Keeper Of Secrets; 2. Bring Me Back; 3. Blood Addiction; 4. Le Grand Guignol; 5. Unspoken Words; 6. Moonlight Waltz; 7. Apart; 8. Dracula; 9. Medua; 10. Wherever You Are; 11. Sangue; 12. La Danse Macabria Du Vampire – Encore: 13. Carmilla.

A várakozás rövid időn belül eredménnyel is járt, ráadásul az összes külföldi fellépő elérhető közelségbe került az emberek számára. A magam részéről nagy örömmel beszélgettem a Sickertes srácokkal és persze Snovonnevel, akik számomra mindent vittek aznap este. Miután mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy a lehető leghamarabb térjenek vissza hozzánk egy újabb koncert erejéig, lassacskán elkezdtem kifelé somfordálni a meglepően emlékezetesre sikeredett este után, így a Dying Wish és a Heroic koncertje már csak papíron létezett számomra (ezúton is elnézést az esetleges érdeklődöktől), mindent összevetve viszont kétségek nélkül kijelenthető, hogy ismét egy minőségi underground rendezvénnyel lett gazdagabb a magyar koncertfelhozatal idei termése.

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár