Hellhounds Fest 2009 – Koncertbeszámoló

2009. február 17. @ Budapest, PeCsa

A Concerto szervezésében:

Nagyon vártam a Hellhounds Fest napját, mivel olyan zenekarokat sikerült a szervezőségnek összegyűjteni, akik garantálni tudnak egy igazán szórakoztató estét a világ sötétebb zenéért rajongó népességének. A Tiamatot senkinek nem kell bemutatnom, aki kicsit is tájékozott a gótikus zenék terén (kivéve a nagyon fiatal személyeket). Dallamos, érzelmekkel telt, ámde mégis férfias zenéje egyedül, lemezről is remek hallgatnivaló, élőben viszont nagyon jó bulizene, együtténekelhető slágerekkel és ringatózós szerelmes dalokkal. A The 69 Eyes-t valószínűleg még a Tiamatnál is többen ismerik, különösen a fiatalabb generációból. Igazi koponyás, vámpíros, erotikától fűtött mainstream goth metal az övék, néha sajnos túlságosan is erőltetett kliséhegyekbe temetve. Ennek ellenére azonban hihetetlen sikernek örvendenek Európában és a tengerentúlon egyaránt (sőt, a Japánok is odavannak értük). Az Ava Inferi sokkal magasabb művészi szinten űzi a zenét, ez nagyban köszönhető Rune Eriksen gitárosnak, aki Blasphemer néven 14 éven át a Mayhem gitárosa volt és azért hagyta ott a zenekarát, hogy teljes erővel koncentrálhasson a rajta kívül csak portugál zenészekből álló bandára. Zenéjük gothic metal sok-sok doomos elemmel, női énekessel (aki néha anyanyelvén, azaz portugálul énekel) és néhol portugál hangszerekkel. Az olasz Novembre az est legkomorabb és legdoomosabb produkciójának ígérkezett. Hetedik, The Blue című albumukat turnéztatják, melyen – csak úgy, mint az eddigieken – dallamos, komor muzsika hallható. A német Scream Silenceről még nem hallottam előzőleg, így arra is volt esély, hogy új zenéket találjak magamnak az este. Sajnálatos módon azonban néhány héttel a koncert előtt a Scream Silence és a Novembre lemondta a fellépést. Öröm az ürömben, hogy így a Tiamat és a The 69 Eyes is teljes programot játszhatott a rövidebb fesztiválprogrammal szemben. Tehát a végleges sorrend: Ava Inferi, The 69 Eyes és Tiamat.

Pár perccel érkezésem után már a húrok közé is csaptak a portugálok és pillanatok alatt hatásuk alá vonták a hallgatóság érzékenyebb tagjait. A hangulat létrehozásában jelentős szerepet játszott az énekesnő, Carmen Simoes, aki alkalomhoz illő ruhában és lámpással a kezében állt ki a színpadra. Az Ava Inferi zenéje nagyon egyedi és különleges. Legfőbb jellemzője, hogy Rune Eriksen eddigi zenéivel ellentétben kifejezetten lassú. A gitár az esetek nagy többségében torzítatlanul szól, nagyon sajátos, egzotikus hangulatot hozva létre. Carmen nagyon változatos hangok kiadására képes, leggyakrabban természetesen a magasakban mozog, de néha-néha megvillantja szokatlan mély hangját, mely nagyban növeli a zenekar eklektikusságát. A közönség sajnos nem nagyon indult be a portugálok zenéjére, mivel a két főzenekarhoz képest kifejezetten szomorú atmoszférát teremtettek, de azért kaptak tapsot is és éljenzést is. Amit az este minden fellépőjén megfigyeltem, hogy a számok között nem beszélnek sokat az énekesek, többnyire csak egy-egy thank you-ra és a következő szám címére futotta nekik. Még az esemény egyetlen hölgy énekese beszélt legtöbbet, mikor elmondta, hogy az akkor következő számot a tengernek ajánlják és az anyanyelvén fogja énekelni (ez volt az A Dança das Ondas). Az utolsó szám után (Pulse of the Earth – melyben csörgődobon is játszott az énekesnő) megköszönték, hogy meghallgattuk őket és levonultak a színpadról. Ami nagyon tetszett a fellépésükben, hogy Blasphemert semmilyen különösebb kultusz nem övezte a Mayhemben eltöltött évei miatt, ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a két zenekar célközönsége meglehetősen távol áll egymástól.

Az előző zenekar alatt még igencsak szegényes nézőszám hatalmas mértékben megugrott a The 69 Eyes fellépésére, de ebben nincsen semmi meglepő. Népszerűek, na. Az Ava Inferi logós háttérzászló átadta a helyét a finnekének, új dobcucc is került a színpadra, a hangládákat pedig ankh-kal díszített zászlókkal takarták le. Relatíve hosszú átszerelés után hatalmas ujjongás közepette feljött a zenekar, és belevágtak a vámpírhimnuszokba. A zenekar úgy nézett ki, mintha a Ciánkáli egész raktárkészletét rájuk aggatták volna, mindenhol szakadt farmerek, bőrök, láncok és kendők voltak rajtuk. Néhányuk még napszemüveget is magára öltött, fittyet hányva az amúgy sem túl jó látási viszonyoknak. A külsőségek tehát elérték a zenekartól várható szintet, ellenben én egy kicsit több kommunikációt vártam volna tőlük. Egymás után jöttek a nagyobbnál nagyobb kedvencek, szusszanásnyi időt is alig hagytak a számok között. Gothic Girl, Rocker, Christina Death, Betty Blue, Brandon Lee, Devils és még sorolhatnám a hatalmas slágereket, melyeket a közönség szinte minden tagja együtt énekelt az énekessel. Személyes kedvencemet, a Feel Berlin-t is játszották, a közönség teljesen megőrült és meglepő módon nem csak a hölgytagok. A jelenlévő női rajongók kedvence egyértelműen a dobos volt, aki – ennek tudatában lévén – igen sokszor felállt a dobok mögött, levette az amúgy sem sokat takaró pólóját és hihetetlen mennyiségű dobverőt hajigált be a közönségbe a koncert alatt. Az énekes beállt azon frontemberek sorába, akik a kedvünkért megtanulnak egy-két magyar szót, ő a köszönömöt ismételgette minden szám között, meglepően érthetően és szépen. Ezen kívül azonban nem sokat beszélt, néha bemondta a következő szám címét, néha megkérdezte, hogy akarunk-e még belőlük. Ez a kérdés azonban teljesen fölösleges volt, így több, mint egy óra játékidő után engedtük csak le őket a színpadról. Természetesen visszajöttek még ráadásként előadni – többek között – a Lost Boys, de aztán tényleg átadták a színpadot a Tiamatnak.

Körülbelül húszperces átszerelés után – melynek során egy fényszórókból kirakott fordított kereszt is került a színpadra – a svéd Tiamat lépett a színpadra, mint az érzelmesebb gótikus zenék nagy öregje (1989-ben alakult). A zenekar a korai időkben death metalt játszott, de ebből mára csak a valláshoz való hozzáállás maradt meg – a zenei színtér nagy szerencséjére. Johan Edlund – a zenekar énekes/gitárosa – igen emblematikus figura és nagyon karizmatikus is, így nem volt szükség különösebb showelemekre, a fordított kereszt időnkénti felvillanása bőven elég volt. A koncert nem igazán tűnt metal koncertnek, én valamiért egy Depeche Mode-koncerthez tudnám hasonlítani. Élőben a számaikban még annyi durvaság sincs, mint lemezen, csak rengeteg érzés és dallam, melyek három forrásból – Edlund torka, gitárja és a szintetizátor – származnak. Edlund mély hangja nagyon szuggesztív, mikor azt énekli, hogy “you are my dream”, mind úgy érezzük, csakis hozzánk szól – és el is hisszük neki. Bevallom, nem nagyon hallgattam Tiamatot a koncert előtt, de annyira hangulatos és magával ragadó volt az előadásuk, hogy ezentúl biztosan sűrűn bekerülnek olyan számok a lejátszómba, mint a Vote for Love vagy a Brighter than the Sun. Azért itt-ott voltak extrémebb részek a számokban, főként a régebbiekben; egyszer még egy elég durva black metal szerű blastbeatet is hallhattunk, de nem ez volt a jellemző. Mind hangzásukban, mind hangszereiken, mind pedig hozzáállásukban nagyon profinak bizonyultak a svédek, feleslegesen azonban ők sem beszéltek semmit. Րk is – ráadással együtt – körülbelül másfél órányi szívfájdítás után búcsúztak el tőlünk, nagyon kedvesen és közvetlenül, de határozottan.

Összességében tehát egy igazi, hagyományos gót buliban lehetett része annak, aki ott volt aznap. Technikai probléma nem volt, a nézők maximum a két elmaradt banda miatt lehettek csalódottak, de többségben szerintem nem miattuk váltottak jegyet amúgy sem. Megjegyezném, hogy ezek a zenekarok kétszer ennyi nézőt is megérdemeltek volna, így ezúttal nem a zenekart, hanem a közönséget illeti negatív kritika. Remélem, a zenekaroknak nem szegte kedvét az alacsony nézőszám és még sokszor ellátogatnak hozzánk, igaz, a The 69 Eyes szinte már törzsvendég nálunk. Tökéletes este volt, a zenekarokra rosszat nem lehetett mondani. Így kell egy jó koncertet adni.

Szólj hozzá!