2022. december 17. @ Budapest
Mikulás Party
A hétvégén hallottam, hogy „a télapó mindenkit szeret, ezért tőle még a csibész bőrfejűek is kapnak édességet, igaz kicsit megkésve, mert hát ugye ők néha rosszalkodnak”. De miért hozom ezt ide? Azért, mert december 17-én ellátogattam a Mikulás Party-ra, az alábbi koncertbeszámoló azt ott látottakat örökíti meg.
Az ötletet egy barátom adta, aki gyakori látogatója ezen rendezvényeknek, és rendszeresen keres útitársakat, hogy „jobban kijöjjön benzinben”. Ez most sem volt másképp! Összejött az autónyi cimbora, s elindultunk a főváros irányába. Korábban a rendőrség gyakran keresztül húzta a koncertszervezők számításait, ezért alakult ki az a formula, hogy az esemény helyszínét csak pár órával korábban hozzák nyilvánosságra. Megjegyzem, hasonló gyakorlatot követnek más országokban is, igaz – hazánkkal ellentétben – másutt a szélsőbaloldali csoportok egyaránt ugyanezen praktikára kényszerülnek. Talán meglepő, de a magam részéről nem tartom rossznak ezt a rendszert, hiszen az undergroundnak pont az a lényege, hogy nem mindenkiről és nem mindenkihez szól, továbbá védi a résztvevők jogait. Fene nagy szabadság ide vagy oda, mindig voltak és lesznek olyan zártabb körű összejövetelek – legyen szó irodalomról, művészetről, társadalmi és politikai rendezvényekről stb. –, amikre nem eshet be bárki „illetéktelen”. Miért lenne akkor ez másképp a zenei világban? Azt vallom: szabadidejében csináljon mindenki, amit akar. Mindazonáltal elkanyarodtam kissé…
Tehát ülünk az autóban és robogunk Budapest felé. Időközben megkapjuk egy gyárépület címét, célra fordulunk, majd nyitásra megérkezünk. A bejártatnál a szokásos táskaellenőrzés, aztán pár méterrel odébb jegyvásárlás – itt ugyanis nincs online elővétel. Miután bejutunk még nézelődőm kicsit a merch pultoknál. Ellentétben a metal koncertekkel, a skinhead bulikon nemcsak a fellépő zenekarok dolgaiból lehet válogatni, hanem vannak más árusok is. Egyesek reprint könyveket és „mozgalomtörténeti” kiadványokat, esetleg pólókat, netán felvarrókat árulnak, másoknál teljes ruházat kapható, de bakelitlemezeket, cd-ket és kazettákat szintén találunk szerte a világból. Nagy örömömre a metaltól a hardcore-ig széles volt a kínálat, így néhány pagan/black horda alig beszerezhető anyagával bővíthettem a cd-gyűjteményem. Sok idő azért nem maradt bámészkodásra, mert kezdődött az első koncert.
Először a Hunnia csapott a húrok közé. Számos skinhead muzsikát nem hallgatok, mert az Oi, R.A.C. és hardcore dolgok – amelyekben ezen bandák 90%-a mozog – soha nem kötöttek le úgy, mint a black metal. Két lemezük a kevés kivétel egyike, amit bármikor szívesen felteszek, mert a dalszövegeik nem alpáriak, és ezen a szcénán belül egész lírainak mondhatók. Azonkívül, az Ősi erő/Hazatérés régebben volt fiatalságom legmeghatározóbb korongja. Az idén egy miskolci kocsmabulin már alkalmam nyílt hallani a csapatot, ám a hangosításuk valami gyalázatosra sikerült. Szerencsére itt ez föl sem merült, mert minden hangszer úgy szólt, ahogyaz az elvárható. Az este folyamán előadott tizenöt szám kétharmada az Ősi erő/Hazatérés nagylemezről származott, ámbár az Erdélyi induló, Hazatérés, Magyar virradat stb. mellé úgy érzem befért volna még a Don Pedró Balladája is. Ha minden elvész albumról ezúttal négy track csendült föl, viszont ezektől számomra sokkal érdekesebb volt a Nordic Power Rock And Roll nemzetközi válogatáslemezen megjelent Gyáva népnek nincs hazája című számuk, ami élőben hihetetlenül ütős. Előadásukban szerintem semmi kifogásolni való nem lehetett, és időközben a nézőközönség is szépen megszaporodott. Közülük legalább 10–20 % azonos a budapesti metal underground látogatóival, rajtuk kívül sok ismerősre és „kocsmacimborára” ráismertem még úgy Miskolcról, mint Egerből.
A fellépők sorában második a borsodi gyökerekkel rendelkező Fehér Törvény volt. Maga a zenekar az elmúlt évtizedek során műfaját, hangszerelését és előadásmódját tekintve egyaránt rengeteget változott, fejlődött. 1996–2022 között, ha emlékezetem nem csal, hat nagylemez, ugyanennyi split, illetve követhetetlen mennyiségű válogatáslemez-részvétel köthető a nevükhöz, ami a színtér legaktívabb szereplőivé teszi őket. Az énekesüket szegről–végről vagy 2004 óta ismerem, innen tudom, hogy minden szabad percét beleteszi a csapatba, amit az Egyesült Államoktól Európán át Oroszországig bezárólag a szcéna egésze becsül, szeret. A partyra közel húsz tétellel készültek, mély merítéssel eddigi munkásságuk egészéből. Külön élmény volt hosszabb idő után újra hallani a Szolgám leszel-t a Szemben a világgal korongról, a Káosz és gyermekei-t A vér kötelez-ről és az Égjen a láng-ot az In Edge We Trust splitről. Talán kevesebben tudják, hogy nemrégiben kiadtak egy saját Titkolt Ellenállás Tribute-lemezt, amiről szintén több nóta felcsendült. Maga a rendezvény is tisztelgett az ezen a napon született Cseresznye György („Gyurimester”) előtt, aki néhány évvel ezelőtt közlekedési balesetben elhunyt, ezzel pedig a Titkolt Ellenállás is beszüntette tevékenységét. Az ő emlékére hangzottak el egyebek között a Kitartás! és a Más vagy című kultikus nóták. Valószínűleg nem szubjektív véleményt közlök, amikor kijelentem, hogy az este legjobb buliját a Fehér Törvény hozta össze, ráadásul nem a közönségnek bedobott szaloncukormennyiség miatt.
A Törvény koncertje után egy szemfüles, ám kissé részeg szórakozó miután észrevette, hogy gyűjtöm a setlisteket és – szervezői engedéllyel – ráadásul még a bandákat is fényképezem, megkérdezte mit is csinálok én ott tulajdonképpen. Erre én játszi könnyedséggel odavetettem: „Haditudósítok barátom!” Szegény, azt hiszem mindenre fel volt készülve ezt a választ leszámítva, így aztán mindössze annyit reagált: „Ki mindenki meg nem fordul itt újabban!”
Amíg a következő zenekar hangolt, kicsit körbe néztem ismerősök után fürkészve. A résztvevők között ekkor tűnt föl, mennyi külföldi érkezett, főként németek, angolok és szerbek. Amíg az első két náció tagjai inkább a magyarországi pihenésükbe és baráti látogatásaikba építették be a koncertet, addig a szerbek hazájuk egyik legrégibb skinhead csapatát, a Proviđenje-t jöttek át megnézni. Ők következtek a színpadon! Dalaikat szerb nyelven adták elő, viszont a közönséget ez egyáltalán nem zavarta. Sőt, több magyar is a csapattal együtt énekelte legalább a refrént. Na igen, a fordítóprogramok korában egészen mindegy ki milyen nyelven vokálozik. Előadásukon sokat rontott a felvételről szóló dob, viszont a fanatikus Oi rajongókat ez sem tartotta vissza, a pogó folyamatosan ment.
A programban a Jogos Önvédelemnek kellett volna színpadra lépnie, viszont az alakulat betegségre hivatkozva lemondani kényszerült a bulit. Emiatt a sor a „meglepetés” zenekarral – nevezzük őket mondjuk Levéltárnak – folytatódott (Mert milyen lenne a Mikulás Party ajándék nélkül?). Hiába ők a bőrfejű mozgalom legemblematikusabb figurái, ebből semmit nem mutattak ki. Egyszer csak megjelent a publikum előtt néhány maszkos figura, akik játszani kezdtek. Nem volt rizsázás, átvezetőszöveg, csak pörögtek a jól ismert slágerek. Tulajdonképpen akárkik lehettek, senki nem tudná megmondani, a lényeg az előadásban rejlett. Az idén harmincéves formáció a maximumra tekerte a nosztalgiafaktort. Számaik többségét az első hat albumukról válogatták össze, a nézősereg legnagyobb örömére. Hiányérzetet mindössze a nehezen beállított hangosítás, az újabb szerzemények hiánya, valamint az idő kelthetett. Ámbár mély merítéssel dolgoztak, mégiscsak egy pillanatnak tűnt az egész. Hallgatva őket, az átszakadó gáthoz hasonlóan, elöntöttek a régi emlékek. Szereplésüket számomra a Nem én vagyok extrém zárótétele, a Becsületünk a hűség tette kerek egésszé, hovatovább felejthetetlenné.
A programváltozás miatt a hajnalköszöntés az Audrey and the Troublemakers-re maradt. A kvartett még új ebben a zenei mezőnyben, amellett ad hoc dobták őket a mélyvízbe, ennek ellenére feldolgozásokból álló produkciójukkal határozottan jó bulit dobtak össze. Ha beugróként ilyen szintet hoztak, érdemes lesz rájuk odafigyelni a jövőben. Külön kuriózum volt a női énekes, aki nem mellesleg kiérlelt stand up vénájáról is tanúságot tett az este folyamán.
Beszámolóm végéhez érve, mit mondhatnék még? Az elmúlt 20 évhez képest – mióta érintőlegesen nyomon követem ezt a zenei vonalat – a magyarországi skinhead közösség mindig egy zárt világ volt, mégis, talán jól van ez így. A világ nem akar tudomást venni róluk, ők pedig jól megvannak a rosszalló tekintetek nélkül. Megszokták a magányt, megalkották a maguk szabályait, illetve fokmérőit. Nincs bajuk a látogatókkal, viszont elvárják, hogy aki közéjük megy, tartsa be a szokásaikat.
