2013. április 14. @ Ausztria, Bécs – Szene
Peter Tägtgren számomra olyan páratlan múzsa, aki gyakorlatilag mindegy, hogy dalokat szerez, előad vagy mixel, mindig a létező legnagyobb nyugalommal és elégedettséggel hallgatom a munkásságát. Mikor még kezdő metalosként megismerkedtem a göteborgi színtérrel és összehozott az élet a Hypocrisy Virus albumával, már akkor tudtam, hogy ez az ember egy életre lekötelezett alkotói zsenialitásával, olyan túláradó bizalommal pedig már régen vettem kezembe lemezt, mint tettem azt a frissességtől szinte még füstölő End Of Disclosure kapcsán. A legújabb mestermű népszerűsítésének apropóján leszervezett, aránylag rövid turnén, Bécsbe (haza)látogatva volt szerencsém testközelből is meggyőződni a nagy hármas évek óta szüntelenül tartó csúcsformájáról.
Nagy megelégedettséggel nyugtáztam, hogy a színtér krémje továbbra is a ((szene)) deszkáit veszi igénybe osztrák látogatásainak során, továbbá arra is rájöttem, hogy ez a klub tulajdonképpen minden létező igényemet tökéletesen kielégíti mindennemű rendezvény lebonyolításának alkalmával. Szokásos korai érkezésemkor már rögtön az az életkép fogadott, amint néhány rajongó büszkén lövi a közös fotókat Mikael Hedlund és Tomas Elofsson társaságában, miközben a bejáraton nagy meglepetésre ott ékeskedett a „signing session” felirat, minek köszönhetően a kapunyitást is egy teljes órával előrébb hozták.
Sok szempontból rendkívül ígéretes programnak néztünk tehát elébe, a makulátlan hangulatot csak a közelmúltban bekövetkezett Hate basszer, Sławomir „Mortifer” Archangielskij váratlan tragédiája árnyékolta be valamelyest, nem is elsősorban azért, merthogy ennek okán, érthető módon, a Hate az április 5-ei stuttgarti koncerttel bezárólag befejezte a mostani körutat, hanem pusztán a megdöbbentő, kegyetlen valóság, hogy egy hozzá hasonló tehetséges zenész, aki még alig néhány napja örök emlékeket gyártott fanok százainak, ilyen hamar és ilyen hirtelen (alig 28 évesen), önhibáján kívül életét veszítheti. Távol álljon tőlem, hogy túlzott, mímelt szánakozással beszéljek az emlékéről, de a csapat régi követőjeként azt hiszem, az a legkevesebb, hogy egy hangos „köszönöm”-öt ideírjak mindazért az élményért, amit az Erebos és Solarflesh albumokon keresztül okozott nekem/nekünk. Szerencsésnek vallhatják magukat azok, akik még láthatták őt élőben.
A 20 órás teremnyitásra szinte már a jelenlévők mindegyike rózsaszín függönnyel a szeme előtt repkedett az örömtől, hogy egyenként kezet rázhatott a Hypocrisy mesterembereivel, ennél ideálisabb hangulati alapozással pedig nem is lehetett volna készülni a dán thrash metalos Essence bemelegítő produkciójára.
Őszintén, mikor először megláttam a nevetségesen fiatal, baseball sapkás, farmergatyás, mosolygós tinit valami veszett módul riffelni „póni” felirattal a sportcipőjén, mindezt nagyközönség előtt, a Hypocrisy előzenekaraként élesben, egyszeriben oly mértékben megzavarodtam, hogy azt sem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy röhögjek, netán mind a kettőt egyszerre, nagyon intenzíven. Ha mindez még kevés lett volna, borzasztóan ótvar hangzással indult a műsor, a rettenetesen csattogó cineken kívül csak a hatalmas zsivajt lehetett hallani, így az első két dal gyakorlatilag minden szempontból teljesen értékelhetetlen volt. Aztán megjöttek a gitárok, meg egy kis ének, végül a sürgősségi ellátásból egész pofás kis show kezdett kibontakozni…
Mihelyst ténylegesen eljutottak a dallamok a nézőtérig, máris egészen más lett a leányzó fekvése. Lasse Skov inkább tiszta, mintsem karcos vokáljával mondjuk az egész játékidő alatt nem igazán sikerült megbarátkoznom, de azt meg kell hagyni, nagy arc a pali. A kezdeti vidám napközis imidzs után kezdtem kicsit más szemmel tekinteni rá, mikor láthatóan bebizonyosodott, hogy remekül érti a közönség nyelvét (és ezzel most nem a német nyelvtudására célzok), az őszinte lelkesedés pedig nem csak az ő, hanem társai tekintetén is végig ott virított. Összhatás tekintetében inkább az originál zenei oldala kezdett egyre jobban megfogni a fellépésnek, a jóféle süvítő, zakatolós témák és sebes szólók mellett leginkább Rasmus „Kalke” Munch Nielsen hosszú, finom basszuskiállásai dobtak nagyot a színvonalon, habár az elvárható látvány tekintetében sem különösebben volt okunk panaszra, Mark Drastrup gitáros csakugyan folyamatos, széles vigyorral tolta az ízesebbnél ízesebb virgákat a színpad nekünk eső bal oldalán, határozottan jót is tett nekik az elérhető kényelmes mozgástér.
Huzamosabb időt követően kezdtem muszájból megszokni a vokált (ami lemezen egyébként sokkalta érdesebb), a perform végére pedig egészen addig a pontig sikerült eljutnom, hogy utólag azt mondhassam, mindent együttvéve tetszett, amit láttam. Lasse mondjuk tipikusan az a típusú srác, akit ha 5 percnél tovább nézel, egyszerűen erőszakkal sem tudod magadra erőltetni a rosszalló, mogorva tekintetet, végsősoron tehát kimondottan jó frontembernek bizonyult – más kérdés, hogy nekem, személy szerint visszavesz a zene hitelességéből, ha valaki mosolyogva, majdhogynem már kedvesen énekel erőszakos halálról és háborúról. Ez a kicsit ambivalens érzéseket kiváltó jópofizás végül az utolsó dalnál csúcsosodott ki igazán, amikor a technikusok még a konkrét, éles előadás közepette nekiálltak szétkapni a dobszerkót, így hagyva egyre kevesebb és kevesebb opciót Martin Haumann-nak, hogy improvizálva leüsse a Fractured Dimensions alap ritmusait. A leleményes átszerelési praktika persze a nézőtéren is kellemes derülést okozott, összességében pedig tényleg egy rendkívül szimpatikus és tehetséges fiatal társaságot ismerhettünk meg az Essence képében.
Setlist: 1. Final Eclipse; 2. Blood Culture; 3. Gemstones; 4. Lost In Violence; 5. Dark Matter; 6. Fractured Dimensions.
A felvezetés színvonalának szempontjából beszédes, hogy minden további előjáték hiányában sem volt az a kellemetlen szorongás az emberben, hogy nincs még kellően kiéheztetve az este fő attrakciójára, pedig alig fél tízet üthetett az óra, mikor Horgh felbukkant a közel két méter magas, szó szerint brutális erődre felépített játéktere mögött.
A Hypocrisy számomra azon bandák rendkívül szűk körébe tartozik, akik anélkül is képesek mágnesként vonzó panorámát teremteni a színpadon, pusztán a zenészek jelenlétével, hogy bármilyen látványkeltő segédeszközt használnának segítségül, ezzel együtt, Peter-ék semmit nem bíztak a véletlenre, és a már említett Hypocrisy logóval és emblémákkal díszített dob állvány mellett, valami kolosszális fénytechnikát rittyentettek a dalok ritmusára. A szárnyakon grátisz gyanánt még két póló design-ként is funkcionáló zászlóval takarták le az erősítőket, ezzel kiegészítve a háttérben alapvetésnek számító End Of Disclosure borítóját. Egyébként döbbenet, hogy egy-egy jó szögből való megvilágítással kifelé milyen hatásos eredményt lehet elérni, mint ahogy ennek elhanyagolása is milyen kritikus mélységbe képes taszítani egy előadás vizuális értékét (ld. Dürer kisterem).
Ahogy azt a papírforma diktálta, két vadiúj szerzeménnyel köszönt be Bécsnek az apokalipszis, mindkettő a maga stílusában kifejtve a kívánt hatást: a címadó inkább monumentális vihar előtti csendként, a Tales Of Thy Spineless pedig már a hagyományosabb szélvész tempójával kezdte leszakítani a nyakakat az addigra teltházra duzzadt klub sorai közt. Érdeklődés tekintetében mindenképpen jól vizsgázott az osztrák publikum, bár mozgásban csak elenyésző számban lehetett elkapni egyéneket. A törekvés és passzió azonban bizonyára így is átment, mert a mindenható Peter szolid megelégedését fejezte ki a tömeg iránt, klasszikus, csikaró hangján megkoronázva a buzdítást a mágikus Vienna varázsszó elkiáltásával. Tipikus iskolapéldája volt ez annak, hogy kevés beszéddel is lehet jól kommunikálni úgy, hogy közben mégiscsak maga a zene marad a legfőbb csatorna az egybegyűltek között.
Merőben más felépítésű szettet kaptunk, mint a Budapestet is érintő, 2010-es Long Time, No Death turné keretein belül, ez is mutatja, hogy a muzikalitáson túlmenően, élőben is képes megújulni a csapat. Utólag összeszámolva, 17-ből mindösszesen 6(!) olyan dal hangzott fel, amit az említett körúton is játszottak (Roswell-féle örökbecsűek természetesen), az igen hangsúlyos múltidézés mellett pedig több, mint az új opusz felét is megtapasztalhattuk élni a deszkákon. A legjobban talán a The Eye működött, refrénjéből adódóan erősen „slágergyanús” szerzemény, igazi, hamisítatlanul disznó HypöCRAZY riffekkel alátámasztva. Csöppnyi szívfájdalmam volt, hogy az A Taste Of Extreme Divinity albumról egyetlen szám sem kapott helyet a programban, mint ahogy a közkedvelt, és az évek során szinte klasszikussá érett Pleasure/Osculum/Penetralia belező medley-je is elmaradt, sok-sok nosztalgia váltotta viszont a régi kedvenceket, közülük is az Abducted lemezes Buried-et emelném ki okvetlenül – Mikael atomra hangolt basszgitárjávál hatalmasat ütött testközelből! Ebből következik, hogy a kezdeti nehézségek (vagy helyesebben inkább tragédia) után gyönyörűen sikerült feltuningolni a hangzást, ki-ki ízlésének hódolva válogathatott, hogy melyik alkotójára kíván koncentrálni a hallottaknak, a mámort pedig már csak tovább tetézte, hogy végig lemezminőségben jöttek a témák, a vizualitás és az élő perform benyomásának elengedhetetlen, egyedi fűszerével párosítva.
Visszautalnék arra, ahogyan a beszámolómat kezdtem: egyszerűen meg voltam győződve róla, hogy a Hypo nem fog, nem tud hibázni ezen az estén (sem). Noha az elsőkörös európai turné utolsó állomása volt a bécsi, teljes odaadással, ambíciótól fűtve jött ki minden hang a bensőből, az meg úgy gondolom, mindig a legnagyobb bókok egyike, ha a rajongó abban a hitben távozik az aktuális helyszínről, hogy valami olyat, olyan exklúzív élményt kapott, amiben amúgy a körút többi állomása nem részesülhetett.
Setlist: 1. End Of Disclosure; 2. Tales Of Thy Spineless; 3. Fractured Millenium; 4. Left To Rot; 5. The Eye; 6. The Abyss; 7. Fire In The Sky; 8. Necronomicon; 9. Buried; 10. Fearless; 11. United We Fall; 12. 44 Double Zero; 13. Elastic Inverted Visions; 14. Warpath – Encore: 15. Roswell 47; 16. Adjusting The Sun; 17. Eraser.
A teljesség kedvéért, megintcsak elő kell hoznom azt, amit oly sokszor hangoztatok: az emberi nagyságot. Peter olyan végtelenül szerényen, már-már hitetlenkedve fogadta a gratulációkat, hogy személyesen már csakazértis a mester jelzővel kellett illetnem egész élete teljesítményének kapcsán, Tomas és Mikael pedig bármikor vevő volt egy baráti sörre és kedélyes beszélgetésekre személyes élményeik vonzatában. Horgh kevésbé fürdött a rivaldafényben, de a dedikálás során ő is páratlan szimpátiát keltett, egyszóval, minden végtelen tehetség és zsenialitás dacára, a legendás Hypocrisy is teljes mértékben közvetlen bandának bizonyult. És, hogy egy utolsó, sokatmondó tapasztalattal érveljek az event kiválóságát illetően, rajtam kívül Szlovéniából, Horvátországból, de még Svájc közvetlen közeléből is érkeztek megszállott követők a vasárnap esti bulira a fővárosba, úgyhogy büszkén mondhatom, igazi nemzetközi örömünnepként hajtottunk (forgattunk) fejet Svédország, de talán a komplett death metal színtér egyik legkiválóbb zenekarának ismételt újjászületése előtt.
