Koncertbeszámolók

Hypocrisy, SepticFlesh, The Agonist, Horizon Ignited – Koncertbeszámoló

2022. október 27. @ Budapest, Analog Music Hall

WORSHIP EUROPEAN TOUR 2022

Április elején értesültem róla, hogy lesz magyar megállója is a Hypocrisy őszi turnéjának, elég erős support-tal! Nem kisebb nevekkel jöttek, mint a SepticFlesh, a The Agonist és a Horizon Ignited. Covid után igencsak felpörögtek a koncertek és már oda jutottunk, hogy egy nap 2-3 esemény közül is választhat az ember. Távolinak tűnt az októberi időpont, de hamar eljött ez a nap is. Dolgozok a mindenhonnan elkésős magaviseletemen és most kivételesen (túl) korán indultam el a budai Analog Music Hall-ba. Kapunyitás előtt érkeztem, de már sorban álltak az emberek az udvaron. Beálltam én is a sorba és vártuk, hogy beengedést kapjunk. Hát a 18h-s kapunyitás nem jött össze, de mindenki hűségesen állt az egyre csak növekvő ember sorban. Gondolkodtam, hogy bemegyek a kis terembe egy sörért még kint várakozunk, de ki volt írva, hogy „Staff only”… Olyan 18:20 környékén kiszóltak, hogy legyünk türelemmel, mert még esznek. Nem tudtuk, hogy ki eszik vagy ez miért jelent akadályt, hogy az embert beengedjék fogyasztani?! Olyan 18:30 körül megtörtént a várva várt kapunyitás, csődült be a embermassza. Két ponton is nézték a hátizsákok tartalmát, majd sikeresen bejutottunk. Sör vásár, ruhatár, majd irány a színpad elé, mert a Horizon Ignited már a második számot nyomta…

A finnek igencsak energikus show-val nyitottak a még szellős közönségnek. A legtöbben leragadtak a merch pultoknál… A Servant nagyot ment már így az est elején. Nem ugrok annyira a clean témákért, de így az első sör mellé jól esett. Elég gitárcentrikus zenét nyomnak, az énekes pedig igyekezett minél inkább bevonni a közönséget is. A banda igazán kitett magáért a furcsa nyitás ellenére. Rövidebb szettet nyomtak, mint tervezték, mert az idő szorította őket, de összességében mondhatom, hogy rendben volt az összkép.

„Budapest wasn’t the best one of the tour. For some stupid reason venue opened doors half an hour late. We had to shorten our setlist because of this and we had to start our show even though most of the people we’re still waiting to get in. This is never good for the band or the audience and we’re sorry for this inconvenience caused by the venue. The show itself was good one and the band enjoyed to perform its first Hungarian show ever!” – Horizon Ignited

Setlist:

1. Beyond your reach

2. Servant

3. Guiding light

4. Equal in death

5. Reveries

6. Carry me

7. Leviathan

8. Towards the Dying Lands

The Agonist, Némethy Zsolt tollából:

„Az ember nem tud minden szempontból objektív lenni, amikor az egyik kedvenc zenekara látogat el hozzá. Ráadásul ezúttal egy olyan csapatról van szó, amelynek énekese, a görög származású, Chicago-ban élő Vicky Psarakis heti több alkalommal jelenik meg a Twitch-en és mutatja meg kendőzetlen őszinteséggel önmagát és azt a világot, amelyben a The Agonist és a Sicksense (Vicky és férje, a Stuck Mojo-ból és a Repentance-ből ismert Robby J. Fonts közös projektje) dalok fogannak meg. Így aztán jómagam is rettentően vártam ezt a koncertet és izgatottan készültem arra, hogy a legutóbbi, 2019. december 22-én a Barba Negra-ban megrendezett fellépés óta először láthassam újra a zenekart. A The Agonist sok más jónevű csapathoz hasonlóan nem járt jól a pandémia idején: a Fleshgod Apocalypse társaságában megrendezett észak-amerikai turnét végül nem is sikerült lebonyolítaniuk és a szigorú karantén szabályok miatt meglehetősen nehéz volt a chicagói énekessel dolgozó, de egyébként montreali banda legújabb, Days Before the World Wept (2021) című EP-jének felvételeit összehozni. Akárhogy is, a zenekar becsülettel vészelte át az elmúlt két évet és a kényszerszünet sem az új EP, sem pedig a mostani koncert minőségén nem látszott meg.

Sőt.

Amikor 2019-ben utoljára láttam a The Agonist-ot, a zenészek láthatóan fáradtak voltak, lévén, hogy a két nappal karácsony előtt lezavart fellépés nem egy jó előre megtervezett koncertdátum volt, hanem a nagy érdeklődésre való tekintettel utólag, mintegy záróeseménynek illesztették be a turné amúgy is feszes menetrendjébe. A The Agonist azonban mindennek ellenére akkor is kitett magáért, dacolva a kimerültséggel és a technika (nevezetesen a meglehetősen gyenge hangosítás) ördögével. A mostani alkalommal azonban minden máshogy alakult. A zenekar ezúttal a megszokottnál is kirobbanóbb formában volt, az Analog Music Hall analóg Bose hangtechnikája pedig egyáltalán nem hagyott semmiféle kívánnivalót maga után: a színpad előtt közvetlenül legalábbis kristálytisztán szóltak a két gitárra megkomponált bonyolult harmóniák, és annak ellenére sem lettem napokig süket, hogy nem több, mint egy-másfél méterre álltam a jobb oldalon elhelyezett hangfalaktól.

A zenekar – mint rendesen – most is a 2019-es Orphans album nyitódalával, az In Vertigo-val robbant be. Az operás ének ebben a dalban Simon McKay dobos blastbeat-jei és Pascal „Paco” Jobin gitáros mesteri arpeggio-i után gyorsan hörgésbe és intenzív zúzásba megy át, így ez a tétel minden szempontból betölti a tökéletes The Agonist koncertnyitány szerepét: az összes zenei elemet felsorakoztatja, amely a csapat kvintesszenciáját alkotja. Vicky a mintegy 45 perces koncert alatt folyamatosan kommunikált a közönséggel, kedves, közvetlen karaktere alapvető elemét adja a zenekar megjelenésének (nem kevésbé a merch pultnál szolgálatot teljesítő férje, Robby, aki szintén rendkívül barátságos, kommunikatív személyiség). Danny Marino gitárja és Chris Kells basszusgitárja is mindvégig arányosan, szépen szólt, így ami 2019-ben nem egyszer csak kásásan összefolyó hangorkánnak tűnt, az most kristálytisztán adta vissza a nagy műgonddal megkomponált futamokat. Az In Vertigo után ugyanerről az albumról a Blood as My Guide következett, majd legnagyobb örömömre belecsaptak az új EP zseniális nyitódalába, a Vicky zongorafutamaival kezdődő és polifonikus vokálokkal tarkított Remnants in Time-ba. A recept egyébként itt is ugyanaz, mint az In Vertigo esetében: a dal gerincét az operás elemeket melodikus death/thrash riffekkel és hörgéssel váltogató, rendkívül igényesen felépített koncepció adja, amelyre Paco virtuóz gitárjátéka klasszikus zenei hatásokat idéző harmóniákat helyez. A szomorkás zongorajátékkal záruló dalt rövid átkötés követte: a Five albumról felhangzottak a Vicky által komponált The Wake hangjai, amelyet mind az eredetiben a Five albumon, mind pedig az új EP-n felújított formában hallható Resurrection követett. Bíztam benne, hogy hallunk még további régebbi szerzeményeket is, de egy négy részvevős turné második fellépőjeként az embernek nem lehetnek irreális elvárásai. Így is kellemes meglepetés volt számomra a 2015-ös Eye of Providence albumról felhangzó Follow the Crossed Line (bevallom, még ennél is szívesebben hallgattam volna meg ugyan erről az albumról a közönségkedvenc Gates of Horn and Ivory-t, bár pontosan tudom, mennyire unják már a zenészek játszani ezt a számot…). Aztán egy rövid időre visszatértünk az Orphans-hoz, ahonnan – alighanem a gitárvirtuóz Paco kedvéért – a pusztító erejű és virtuóz szólókkal teli Burn It All Down robbant az arcunkba. Ekkorra már lehetett érezni, hogy nagyjából a vége felé közeledik a hibátlan koncert, de az új EP-ről azért még eljátszották nekünk az Immaculate Deception-t és a címadó Days Before the World Wept-et. Utóbbit kedves meglepetés előzte meg: Paco születésnapja lévén a turné összes szereplője egyszerre csak feljött a színpadra, hogy egy koccintás kíséretében, a közönséggel együtt valamennyien elénekeljük a Happy Birthday-t.

Amikor Alissa White-Gluz és The Agonist útjai 2014-ben elváltak egymástól, mindenki megkongatta a vészharangot a zenekar fölött. Szerencsére nem lett igazuk: Vicky Psarakis tökéletes frontember a The Agonist élén és bár a csapat mindmáig nem kapta meg a neki járó nemzetközi és hazai elismerést, bízom benne, hogy az ilyen kiváló minőségű, hibátlan koncertek a hazai rajongók szívében is segítenek elfoglalni az őket megillető helyet.”

„We felt great to be back! We love Budapest!” – The Agonist

Setlist:

In vertigo

Blood as my guide

Remnants in Time

Resurrection

Follow the crossed line

Burn it all down

Immaculate deception

Days before the world wept

Harmadik fellépőnk a görög SepticFlesh volt. A szimfonikus elemekkel fűszerezett „agresszív death metál” banda már a harmadik X-et tapossa, kisebb szünettel. Spyridon Antoniou, azaz Seth Siro Anton, nemcsak frontemberként, hanem mint művész is kiemelkedő. Elég csak megnézni a merch grafikákat. Itt már komolyabban besűrűsödött a közönség, viszont ha kintről jöttél be, akkor is előre tudtál jutni komolyabb tolongás nélkül is. Rendben volt a hangosítás, nem szakadt le a dobhártyám, de kellően hangos volt. A The Vampire from Nazareth nagy siker volt: kezek a magasban, headbang. Seth irányítása eléggé feltűnő, az időzítéseket vagy egy „Let’s go”-val vagy egy visszaszámlálással intézi és működik. A fényekkel is nagyon ügyesen játszottak. A teljes sötétségből felrobbanó fények igencsak megdobták a látvány faktort. Az est fénypontja szerintem az Anubis volt, a teltház végig skandált, brutális energiák szabadultak el mind a színpadon, mind a közönség soraiban. Legközelebb egy nagyobb színpadon látnám őket szívesen, megérdemlik!

Setlist:

Portrait of a Headless Man

Pyramid God

Neuromancer

The Vampire from Nazareth

Hierophant

Martyr

Communion

A Desert Throne

Anubis

Dark Art

Hypocrisy, Bönin tollából:

„A Hypocrisy mindig csemege! A svéd death metal alapvetést simán hozzá lehet csapni az északi ország nagy nevei mellé – Dismember, Entombed, Unleashed, Grave és titáni társaik. Bár Peter Tägtgren inkább az amerikai death metal hangzásának világa vonzotta, de ettől függetlenül a Penetralia és az Osculum Obscenum lemezek a svéd vonal klasszikusai lesznek örökre. Persze az azt követő lemezeket sem kicsinyelem le, az viszont tény, hogy a Hypocrisy mogorvasága elsodródott a melodic death metal vizeire. Ez persze egyáltalán nem gond, illetve kifejezetten hallani az alapokat – mondhatni sokszor a „sima” death és a melodic death dimenziói között pusztít a csapat.

Az új korong igen lassan jött, emlékszem még, amikor az előző alkotásukat (End Of Disclosure) turnéztatták és szétcsapták a Dürer kertet a Heaven Shall Burn-nel. Ez 2013-ban volt, így mindössze 8 évet kellett várni a Worship-re. Megérte, mert a lemez rendesen hozza a színvonalat. Nem meglepő módon a címadóval is indítottak, ami azonnal megalapozta a hangulatot, révén, hogy a legdarálósabb tétel a korongról. Ezután pedig olyan időutazás kezdődött, amiért le a kalappal a banda előtt. Ilyen szépen összeválogatni setlistet már rég láttam. Lényegében mind a 13 albumról nyomtak valamit. Valamiről többet is, például a Worship lassúbb klippes számai lementek (Chemical Whore, Children of the Gray).

A hangosítás korrekt volt, nekem a terem fényeivel vannak gondjaim, kissé olyan mintha folyamatosan füstben lenne a zenekar, nehéz élesen látni őket, szürkés, homályos az egész. Peterék hoztak egy csomó világító színpadi kelléket, így ez segített a dolgon. Akkor essünk túl a negatív dolgokon, ha már belekezdtem. A klub infrastrukturálisan nem a legjobb ennyi ember befogadására. Az rendben van, hogy egy bejárat van, de utána egy szűk folyosó vezet a bárpultig, majd be a koncert teremig. A piákra alapvetően nem kellett sokat várni, de kemény tömegnyomor volt, ha ki szerettél volna menni vagy visszajutni a koncertterembe.

Visszatérve a bulira, ott nem volt hiba. A lassú és gyorsabb számok váltakozása tökéletesen kiegyensúlyozott volt, így aki durvulni akart, vagy csak metal villázni, az mind megkapta, amiért jött. Jó példa erre a slágeres Eraser, majd old school Inferior Devoties, utána egy középtempós Chemical Whore és a lassú Until the End. Hogy ne üljön le a hangulat, rátoltak egy göteborgi sound-os Don’t Judge Me-t. Nagy örömmel fogadtam a Weed Out the Weak-et, ami a 2009-es A Taste of Extreme Divinity-ről pörgött. A lemez nekem kicsit visszahozta a régisulis hangzást, talán a The Fourth Dimension érájára hajaz.

A Fractured Millenium szinti témája törte meg a csendet, majd az Impotent God és a Adjusting the Sun letépte a fejemet a visszatapsolás után. A vicc kedvéért még egyszer lelépett a zenekar, de hamar vissza is jött, hogy a Roswell 47-nel felrakják az i-re a pontot. Örülök, hogy a buli végére feszesebb tételeket hagytak, így mindenki lábában ott maradt még a bugi a buli után. Sajnos az Analóg nincs oda az afterparty-ért, így a bizti arcok hamar kitessékeltek mindenkit a kapun kívülre, de a komákkal megtárgyaltuk, hogy ez bizony bitang volt!”

Setlist:

Rock ‘n’ Roll Train (AC/DC – bejátszás)

Worship

Fire in the Sky

Mind Corruption

Eraser

Inferior Devoties

Chemical Whore

Until the End

Don’t Judge Me

End of Disclosure

Weed Out the Weak

Children of the Gray

War-Path

The Final Chapter

Fractured Millennium

Impotent God

Adjusting the Sun

The Gathering (bejátszás)

Roswell 47

„A koncert nagyon tetszett nekem. Voltaképp Hypocrisy miatt mentem, de a SepticFlesh is bejött. Őket annyira nem ismertem, az előtte játszó zenekarokról nem is beszélve. A helyszín nem rossz, de nem egy nagy nevű bandának találták ezt ki. Szóval ez a átverekedek, hogy legyen söröm, utána azért, hogy legyen merch, aztán azért, hogy wc-re is menjen az ember… Meg ha dohányzik, akkor 1-2 cigit el kell szívnia míg el nem kezdődik a banda. Hangzásilag elfogadható, de mint mondtam, nem egy nagy nevű bandának találták ki.. 😃 Sörből, a csapolt, az kritikán aluli volt.. 😃 Förtelmes volt. A merch pultnál azt gondoltam, hogy több holmi lesz amit venni fogok, de maradtam egy pólónál… 🙂 Lett volna hosszú ujjú, akkor megvettem volna! 😃 Ja igen, az emberség, ahogy a biztonsági őrök bánnak az emberrel… Jó oké, persze enni kell. De addig x-y ember fagyoskodjon kint, míg a többiek kajálnak. Meg 18:00 helyett beléptünk nagyjából félre, de a bizti őr még megszólja a rajongókat, hogy még kajálnak, a többiek addig nyugodjanak le a picsába. A Hypocrisy volt számomra a nap csúcspontja! 😃 Csak reménykedni tudok, hogy még elnéznek kis hazánkba!” – Patik Krisztián


1027Hypocrisy

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek