2010. február 18. @ Budapest, Diesel
Long Time, No Death…Europe 2010 Tour
Mikor megtudtam, hogy a Peter Tägtgren vezette Hypocrisy soron következő turnéján Magyarországot is útba ejti, rögtön elhatároztam, hogy bármi történjék is, ott leszek aznap a Diesel-ben. Aki ismeri a svédek munkásságát, minden bizonnyal hozzám hasonlóan kapva kapott a lehetőségen, hogy végre élőben is hallhassa a csapat legnagyobb és legfrissebb mesterműveit, melyeket ezen az estén is tökélyre fejlesztve mutattak be a teltházas budapesti klub nézőserege előtt.
Ez utóbbira egy órával nyitás előtt még nem mertem volna megesküdni, mivel maximum öten-hatan ácsorogtunk még ekkor a bejáratnál, de hétre azért már az érdeklődők zöme összekapta magát és mindenki vérszomjas tekintettel szuggerálta a vaskaput. A bevonulás óramű pontosággal meg is történt, mint ahogy a további program is a beosztásnak megfelelően, csúszás nélkül zajlott le.
Ekkor már csak a szokásos ‘berendezkedés’ és várakozás maradt hátra, mialatt sokadszorra átfutott az agyamon a gondolat, hogy a HateSphere-t valószínűleg sohasem fogom élőben látni. Ezidáig három alkalommal nyílt volna lehetőségem szemrevételezni a srácok gyilkolását, ebből kétszer (a 2007-es Dimmu előtt, és most) számomra ismeretlen okokból kifolyólag lemondták a fellépést. Az mondjuk megint más lapra tartozik, hogy a tavalyi Hegyaljás móka három napos megpróbáltatásai után nemes egyszerűséggel átaludtam a produkciójukat. De sebaj, a hazai Slytract neve hallattán egész biztos voltam benne, hogy ezúttal ötcsillagos utánpótlás érkezik majd a deszkákra.
Így is lett. A miskolci társaság már eddig is számtalanszor bizonyította rátermettségét, ám kegyetlenül odavágó dalaikkal most is ámulatba ejtettek. Az előadás a jelenlévők közül mindent és mindenkit ledarált, a brutális riffek is izmosan dörögtek, így a megszólalás sem vetett vissza semmit az élményből. A jól bevált koncert nóták, az Answer, a kegyetlen Marching Through The Defeated és egyebek mellett egy új szerzeményt is kaptunk az arcunkba, amit gyakorlatilag tátott szájjal bámultam végig, arra gondolván, hogy ha a készülő korong többi tétele is ilyen király lesz, konkurencia nélkül elkelhet az idei év magyar csúcsteljesítményének járó kitüntetés. Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy egy ilyen fellépés fényében bátran merem állítani, hogy az együttesnek minden esélye meg van rá, hogy határon túli ismeretségre is szert tegyen, mert habár nem tudom külföldön milyen helybéli alakulatok vállalták a bemelegítést a nagyok előtt, de erős a gyanúm, hogy a death/thrash metal kedvelői világszerte kezük-lábuk törték volna egy ilyen intenzív és tehetséges előzenekarért. Nincs ezen mit tovább ragozni, a Slytract egyértelműen a hazai színtér legmeggyőzőbb koncertbandája.
Gáborék aprítása után az ezer tó országából érkezett közénk a Survivors Zero legénysége, kiket előzetesen csak úgy ímmel-ámmal kóstolgattam, remélve, hogy a performansz után majd érzek rá némi késztetést, hogy közelebbről is megismerjem a csapat tavaly kiadott CMXCIX címmel ellátott debüt anyagát. Mondhatni tehát, hogy szűz füllel feszültem neki az elkövetkezendő negyven perc eseményeinek, ahol egy szem album lévén, a setlist gyakorlatilag (két szám kivételével) az összes eddig megírt dalukat magába foglalta. Pár perc után szép csendben el is könyveltem őket egy tipikusan másod ligás gárdának, mert legyünk őszinték, Finnországban ezeket a nótákat kis túlzással a sarki zöldséges bácsi is verejtékezés nélkül összedobja a full extrásan felszerelt házi stúdiójában.
Egyedül talán az ügyes dallamokat hozó, fürgeujjú Jani Luttinen gitáros tett hozzá valami kis pluszt az előadáshoz, ettől eltekintve azonban egy sima, standard bemutatót láthatott a nagyérdemű. Az ugyanakkor tény és való, hogy ez a nem gyengén Arch Enemy-re hajazó, egyszerre brutális és melódikus death metal élőben még mindíg jó cucc, hát még milyen jó lehetett volna, ha sikerült volna alájuk tolni valami atom megszólalást is. Jómagam általában nem szoktam a hangzásra panaszkodni, de itt valami nagyon félrecsúszhatott a keverőpultnál, mert Tommi Virranta hörgéséből eleinte abszolúte semmit, de később is csak a hangfalba belemászva lehetett hallani valamit. Sajnálatos módon a darálósabb részeknél még Jani virtuóz trükközései és szólói is elvesztek, talán csak a dob sound-ra lehetett ráhúzni a korrekt jelzőt. A srácok becsületére legyen mondva, hogy az említett malőr ellenére is tisztességgel odarakták magukat, ám ez így most egy elég soványka produkcióra sikeredett. Talán majd legközelebb…
Survivors Zero Setlist: 1. Armageddon Cult; 2. Thorns Of Rapture; 3. Scavengers Of Christ; 4. I Bury Them Deeper; 5. Trail Of Fears; 6. I Am The Gun; 7. People Of The Lie (Kreator Cover); 8. Reclaim My Heritage; 9. Embrace The Inferno.
Ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy a Hypocrisy jött, látott, és győzött. Számomra már maga a tudat, hogy egy olyan zenei zseni, mint Peter Tägtgren, tőlem egy karnyújtásnyira áll majd a pódiumon, eleve garanciát jelentett a minőségre, és mint kiderült nem alaptalanul, hiszen Svédország legelitebb zenészei maradéktalanul igazolták végtelen profizmusukat. Már kapásból a színpad esztétikája is olyan látványos volt a két oldalt felszerelt fém logókkal, hogy az emberben még a maradék kétség is pillanatok alatt szertefoszlott. Említést érdemel továbbá a világítás is, ami ebben az esetben kitűnően példázta, hogy egy halál egyszerű fénytechnikával is milyen mutatós keretet lehetne adni a fellépéseknek.
Az extázis persze akkor teljesedett ki igazán, mikor Horgh vezérletével megjelent a zenekar az emelvényen és nyomban belecsaptak a tavalyi album méregerős nyitó nótájába, amit szintén egy friss opusz, a Hang Him High követett. Ekkora már a hangzást is sikerült tökéletesen belőni, a dalok csont nélkül hozták az albumminőséget, úgy döngöltek a gyilkos riffek, mint még talán soha semmi a Diesel-ben. Rövid szusszanás után felhangzott a Fractured Millenium, majd szép sorjában jött az Adjusting The Sun és az elmaradhatatlan Eraser. Ami viszont ez után következett, az azt hiszem mindannyiunk életének legbrutálisabb hét-nyolc perce volt. Három klasszikus durvulat egymásba sűrítése maga volt a teljes káosz és pusztulás, a leghúsbavágóbb élmény amit ember valaha átélt. A mészárlás örömét aztán hirtelen felváltotta a csapatra oly jellemző apokaliptikus atmoszféra, mely végig olyan hangulattal árasztotta el a termet, amitől még órákkal a show után is nehéz lett volna szabadulni. A folytatásban aztán újfent előkerültek a durvábbnál durvább szerzemények, így a Killing Art, a nagy sikert arató Let The Knife Do The Talking, vagy említhetném akár az összes elhangzó tételt is, hiszen mindegyik egytől-egyig bizonyította, hogy a Hypocrisy még mindíg a toppon van és erősebb, mint valaha.
Bő egy óra tömény zúzás után persze még senkinek sem volt ínyére lemondani a folytatásról, így a visszataps után a mesterek még plusz három nem kevésbé ütős dallal ajándékozták meg közönségüket, ami összességében azt jelentette, hogy a stílus közel másfél órás hibátlan best of válogatásának lehettünk szem és fültanúi. A trióból természetesen nem hiányozhatott az örök értékű Roswell 47, aminél tökéletesebb befejezésről nem is álmodhattunk volna. A levonulás után gyakorlatilag egy hang nem jött ki a torkomon, csupán arra tudtam gondolni, hogy milyen felfoghatatlan dolog történt itt ezen az ártatlanul átlagosnak hitt hétköznap estén.
Ezt a feldolgozhatatlan érzést csak mélyítették azok a pletykák, miszerint ez a csapat utolsó turnéja, habár a busznál való jó hangulatú fotózkodás és beszélgetés során semmi erre utaló jelet nem véltem felfedezni, sőt mikor Peter-t a Catch 22-ról kérdeztem, külön hangsúlyozta, hogy konkrétan ezen a turnén nem fért be a programba egy dal sem az említett lemezről. Meglátjuk mit hoz a jövő,
egy valami viszont biztos: erről az estéről csak és kizárólag szuperlatívuszokban lehet és érdemes beszélni – egyszerűen lenyűgöző volt minden perce. Én pedig csak azt remélem, hogy lesz még sanszunk látni a srácokat, illetve, hogy sikerült hűen visszaadnom a látottakat azok számára is, akik ne adj’Isten elmulasztották ezt a minden várakozást felülmúló csütörtöki rombolást.
Hypocrisy Setlist: 1. Valley Of The Damned; 2. Hang Him High; 3. Fractured Millenium; 4. Adjusting The Sun; 5. Eraser; 6. Pleasure Of Molestation – Osculum Obscenum – Penetralia – medley; 7. Apocalypse; 8. The Fourth Dimension; 9. Killing Art; 10. A Coming Race; 11. Let The Knife Do The Talking; 12. Weed Out The Weak; 13. Fire In The Sky – Encore: 14. The Final Chapter; 15. Warpath; 16. Roswell 47.
