2014. február 1. @ Budapest, Dürer Kert
Jeles eseményre került sor idén a Dürer Kert-ben. Több szempontból is elmondható ez, hisz az sem kis dolog, hogy egy olyan turné eljut hozzánk ahol három stílusát különböző módon és remekül képviselő külföldi Death Metal zenekar játszik, DE! ezek mellé még egy jó kis magyar felhozatal is kerüljön az páratlan. Mindezek mellé a rendezvény lebonyolítása is külön jó pontot ér, időben mentek le a dolgok átszervezések, komolyabb változások nélkül.
Az este a nagyszínpadhoz kötött, így bár akartam, de sajnos egy kistermes bulit sem tudtam igazán meglesni. Az estét az eddig számomra csak névről ismert Nigromantia kezdte. Kellemesen szólalt meg a buli, elég pontosan tolták az arcunkba a néhol Black-es Death Metált. Igazándiból remek bemelegítést tartottak, érdemes lesz (ezentúl) odafigyelni rájuk, hisz például a dobok mögött ülő kolléga remek/változatos témákat hozott. A riffekkel szólókkal sem volt baj, illeszkedtek a stílushoz, talán némi változatosság hiányzik belőlük. A kiállások is jópofák voltak, ha tehetem biztos megtekintem őket hamarosan valahol. Mindenféle sallang nélkül játszottak, így például lehetett érteni a számcímeket, ami nem hátrány hosszú távon. Van hangzóanyaguk is amit be kell majd szerezni azt hiszem.
Utánuk Agregatorék jöttek, de róluk majd kollégámtól olvashattok.
Kill With Hate-éket is mindenképp meg akartam tekinteni, mert rég láttam már őket, de egybe esett a FleshGod-os interjú velük, így az első számot és körülbelül az utolsó kettő-hármat hallottam tőlük, amiben benne volt az Anal Angel romantikus dallam és szöveg vezetése – illetve a Doubt karakteres riffjei. Nem szólalt meg tökéletesen a buli, de nagyobb probléma sem volt a hangosítással. Ekkora már elég szép nézőszám összegyűlt, ami persze később még tovább dagadt. Kill-ék hozták a maguk lazaságával és brutalitásával a témákat. Remélem, legközelebb újra egészben leshetem meg a műsoruk.
Így aztán gyorsan elröppent az idő és amikor már kezdett gyűlni a tömeg, gyorsan odaálltam a kordonhoz, hogy tudjak fotózni. Nem tudom, hogy a zenekarok kérték vagy azért, mert nagyobb rendezvény volt, de a kordon jól jött fotó szempontból. Számomra a FleshGod Apocalypse koncertje volt a legvárósabb. Félre ne értsetek a Kataklysm-et is nagyon vártam, de őket láttam már jó párszor és sajnos a tavalyi FleshGod bulit ki kellett hagynom. Szóval a sok füst és Intro (Temptation) közepette már alig tudtam türtőztetni magam és berobbant a The Hypocrisy-vel a zenekar. Sajnos egyből az jutott eszembe, hogy „remélem, hátul jobban szól”.
Ez a vágyam nem teljesült hisz az utolsó számot leszámítva a The Forsaking-ig, semmit nem lehetett a zongorából hallani és kicsit kaotikus volt a hangzás. Ennek ellenére iszonyatos atmoszféra lett és hatalmas energia áradt az előadásból. Abszolút profizmus és töménytelen zúzás. Sajnos a régebbi korongokról nem játszottak… persze ennyi időbe nehéz is belepréselni, amit szeretnél, főleg így, hogy az új lemezt is be kell mutatni. Az új lemezről ugyan várható volt, de nagyon örültem az Elegy-nek. A vonós részektől továbbra is borsódzik a hátam.
A The Violation introjára lett persze a legnagyobb hangja a közönségnek és az intelmeket is megkaptuk alatta Tomasso-tól. Az egész produkciót megtetézte az, hogy a tiszta férfi és női ének is szinte hibátlanul volt előadva. Bár tudtam, de most, hogy személyesen is meggyőződhettem róla, igazán örülök neki, hogy a Brutal Assault-ra is leszervezték a zenekart.
Mindig jó, ha egy zenekar plusz színpadképpel is kiegészíti a műsort. Ami itt ugye a fellépő ruhában és a pianino-ban rejlik leginkább. A folyamatos füstgépezés miatt ez még jobban hat és egészet alkot a zenével! Illetve a fények is kicsit elvontabb színpadképet alkotnak/alkottak.
A Krisiunba csak belenéztem így erről és a Kataklysm-ről pedig kollégám ír. Sajnos a Christian Epidemic buliját már nem volt erőnk megvárni egy ilyen dömping után. A Tesstimony dobosának pedig innen kívánok jobbulást.
Köszönjük a szervezést!
ÍRTA: Stevenshield
——————————————
Kereken 20 zenekarral veselkedtünk neki az első death fest-nek, ami így az ígéretes kezdeményezés és felhozatal mellett tényleg tartalmas szórakozást ígért, főleg, hogy a kapuk már fél négy magasságában megnyíltak és alig további húsz percre volt szükség ahhoz, hogy mindkét teremben felhangozzon a muzsika. Noha ismerős nevekkel a kis színpad programjában is találkoztam, számomra nem volt kérdés, hogy a teljes estét a túloldalon töltöm majd, ám mielőtt még belevetettem volna magam az élvezetekbe, sikeresen puffogtam egy sort rajta, hogy hogy, és legfőképpen miért keményített be ennyire a Dürer a bebocsátás első momentumainál? Nem is olyan régen még gond nélkül beülhetett az ember meginni egy sört, amíg kivárta a kapunyitást, bezzeg most már az utcára nyíló ajtó megérintésekor letámadják a látogatót a következő kérdés kíséretében: „személyi?”. Fel nem foghatom, miért lett ez hirtelen ennyire fontos, amikor pár éve még senkit nem érdekelt, hogy 15 vagy 35 éves látogató megy-e be megnézni az Absu-t vagy a Wolves In The Throne Room-ot…
A tárgyhoz visszatérve azonban, pont a Castrum kezdésére toppantunk be a nagyterembe, akik ha minden igaz, Ukrajnából utaztak fel Pestre a fellépés kedvéért. Pár dal után rajtam nagyon kellemes benyomás lett urrá, legfőképpen talán azért, mert az összkép egy jelentős része rendszerint a Hypocrisy-t juttatta eszembe. A korai kezdés révén sajnos igencsak foghíjas sorok előtt játszott a csapat, ebből adódóan a konferálások is inkább informatívak voltak, mintsem buzdító jellegűek, de őszintén szólva, nekem nem is hiányzott az erőlködés, bőven boldog voltam azzal, hogy egy átlagosnál jobb minőségű bandát sikerült leszervezni a délutáni nyitányra. Nem tudom, hogy odakint milyen népszerűségnek örvendenek a srácok, de mind az élőben nyújtott teljesítmény, mind úgy ámblokk a neten hozzáférhető dolgaik és a mutatott hozzáállás azt üzeni, hogy közel sem amatőrök – underground fanatikusoknak érdemes legalább egy fél szemüket rajtuk tartani.
Az Agregator neve gondolom – de legalábbis remélem, hogy – már jóval többeknek ismerősen cseng. Magam is hosszú évek óta szimpatizálok a tatabányai társasággal, de tovább megyek,számomra messze ők az egyik legrokonszenvesebb hazai alakulat. Habár az anyanyelvi hörgés skandináv metalba öltve, főleg Mikus Tamás hangjával számomra még mindig furcsa kuriózum, valószínűleg akkor sem tudnék rossz véleményt mondani a csapatról, ha mindenki kiülne a színpadra pop slágereket bendzsózni. Nem csak itthon, de nemzetközi viszonylatban is ritkán lát az ember olyan tüzet a tagokban megannyi év zenélés után, mint ami ezekben az arcokban van, annyira átjön, hogy pusztán a zene szeretete hajt mindenkit, hogy képtelenség nem megbecsülni ezt az odaadást.
Sajnos a mai világ lemezdömpingje mellett én is letettem a fonalat a 2006-os Szürkület után, így a frissebb munkák címei már nem sokat mondanak, de elégedetten nyugtáztam, hogy például az Éjfél Felé vagy az egy fokkal talán dallamosabb Egy Nap A Világ még mindig mennyire jó cuccok. Nagy csodát, áttörést és váratlan progressziót szerintem senki sem vár a zenekartól, de nem is hiányzik egyik sem, az Agregator sztorija így szép, ahogy van. Megbízható zene, megbízható színpadi előadással.
A továbbiakban erős hangulatingadozáson mentem keresztül: a Kill With Hate műsora helyett egy pohár tejet izgalmasabbnak találtam volna, majd jött az olasz mesterek zsenialitása, aztán a Krisiun, mely totális fekete folt számomra, lévén fényév távolság van köztünk az old-school death/thrash metallal – ebben a megközelítésben mindenesetre biztosan. Esélyt persze mindenki érdemel, főleg, ha látszólag ilyen nagy presztízsű zenekarról van szó, de mikor 20-25 perc után még mindig az eltérést kerestem az egyes számok között, feladtam a próbálkozást, majd miután belebuktam a zenei érték keresésébe, ugyanígy végeztem a zenészek különbségtételét illetően is – féltem, már a hallucináció veszélye fenyeget, hogy hármasikreket látok atom keményen darálni (mint utóbb kiderült, ebből egy ikerpár azért csakugyan a valóság darabkája volt). Pedig kellett, hogy legyen valami a zenében, mert a tömeg brutálisan megmozdult a hátunk mögött és az össznépi hangulat tényleg a tetőfokára hágott, ennek ellenére, ha megkínoztak volna sem tudtam volna cseppnyi érdeklődést sem kifacsarni magamból. Elment mellettem, mint vaddisznó az erdőben.
A hullámvasút még egy zenekar erejéig folytatódott, de a Kataklysm-mel már kizárólag csak felfelé vezetett az út. Tavaly, itthon két ízben is hódolhattunk az Ex Deo-nak, de alighanem ez idő alatt sokan kedvet kaptak már egy hagyományosabb death metal bulihoz is, főleg, hogy a csapat ősszel új nagylemezzel jelentkezett.
Szerencsére a Krisiun-on megteremtett hangulatot sikerült átmenteni a Let Them Burn nyitányára, így a kölcsönös odaadás az első perctől helyén volt, ezzel párhuzamban pedig az előadásnak sem kellett bemelegítés, buldózerként jöttek a dalok még jobban felrázni a hazai tömeget. Ütős látvány volt az emelvényekkel kényelmesen panorámába tolt gitár páros, miközben a háttérben szinte csak a borító kaszáját és egy gigantikus Kataklysm logót láttunk feszülni, de Maurizio karizmája így is túltett mindenen. Hihetetlen jelenség a pali, nem csak jó színész, de rebellis politikusnak is megállná a helyét – az a beszéd, amivel a Kill The Elit konferálásakor olajat öntött a tűzre a korrupciót és anyagiasságot megvetők köreiben, tényleg példátlanul felbujtó erejű volt, magáról a szerzeményről már nem is beszélve, amit elhallgatva az embernek néha tényleg kedve támadna fejberúgni egy-két irritáló közszereplőt. A friss nóták közül remekül működött még a Like Animals és a Fire is, az Elevate viszont bármennyire is az egyik legnagyszerűbb Kataklysm munka, kirívó dallamosságával igencsak kilógott az összképből. Ezzel együtt nagy élmény volt látni/hallani, csalódott is lettem volna, ha kimarad a programból, de talán lesznek akik egyetértenek velem abban, hogy ez a fogósabb csapásirány (ld. még példának erejéért: Dead & Buried és The Darkest Days Of Slumber) jobban működik otthon, lemezről döngetve. Esetleg zárásnak tudtam volna még elképzelni, ám ezt a szerepet végül egy 2006-os klasszikus és közönség-kedvenc, a Crippled And Broken töltötte be.
Az újdonságok mellett egy másik nagyobb kérdőjelet jelenthetett még Oli Beaudoin személye, aki az ideiglenesen mellőzött Max Duhamel-t volt hivatott helyettesíteni, a srác azonban minden kételyt eloszlatott a Blood On The Swans elkalapálásával – azon sem lennék meglepődve, ha ez a szörnyeteg kizárólag azért került volna fel a setlist-re, hogy lehűtsék a rosszallókat és lehessen egy kicsit csillogtatni a technikai tudást, melynek egyébként egy rövid dobszóló is teret engedett a szóban forgó szám előtt. A 100%-os élményből egy picit csak a hangzás fogott vissza, amit valahogy egész este nem sikerült normálisan eltalálni. Akárcsak a Fleshgod esetében,úgy itt is túl halk volt a vokál, de a zenekar moshatja kezeit, az ő teljesítményük még jó bő 20 év után is magasan veri az átlagot.
Setlist: 1. Let Them Burn; 2. Push The Venom; 3. Like Angels Weeping (The Dark); 4. Like Animals; 5. As I Slither; 6. At The Edge Of The World; 7. Taking The World By Storm; 8. Drum Solo; 9. Blood On The Swans; 10. Fire; 11. Blood In Heaven; 12. Kill The Elite; 13. Prevail; 14. Iron Will; 15. Elevate; 16. In Shadows & Dust; 17. Crippled And Broken.
Főműsoridő után is maradt még látványosság a nagyteremben. Dögfáradtan ugyan, de azért maradva a tűzközelben, lélekben már készítettem magam a Tesstimony-ra, akikről már ezer éve nem hallottam semmit – és mint kiderült, valószínűleg még egy darabig nem is fogok, mivel az utolsó pillanatokban lemondták a fellépést. A Christian Epidemic-et aztán – ha már black metal – feláldoztam a regenerálódás oltárán, de azért egy afterparty még így is maradt a The Konstelattion társaságában.
Én személy szerint kimondottan csípem a csapatot, élőben is több alkalommal volt már szerencsém tesztelni a kvalitásokat és rossz szájízt eddig sohasem hagyott maga után a banda. A múltban már megismert kellemes zenei színvonalat ezúttal is hozták a srácok, és bár a látvány most talán szárazabb volt a korábban tapasztaltaknál, senkit nem hibáztatok azért, hogy 20 ember vizuális kielégítéséért nem vágtak le két ökröt a koncertre. A buli kifelé jobban szólt, mint bármelyik másik az este folyamán, végre az ének is kapott egy kis kakaót, ezáltal lehetett kicsit mélyebbre merülni Oszlár
Gergő széles skálán mozgó extrémitásában, ezt vegyítve a dalokkal és a mutatott összképpel pedig újfent egy fasza 40 percet tett színpadra a társaság – nagy kár, hogy utolsó fellépőként nem sok esélyt kaptak a bizonyításra.
Szerethető este volt, kimondottan korrekt hazai megmozdulásokkal, plusz két igazi külföldi nagyágyúval. Tartsa meg induló jó szokását a Hammer Concerts, és jövőre is kezdjük az évet egy hasonlóan nagyszabású hacacáréval.
ÍRTA: Jillian
