2008. március 11. @ Budapest, Blue Hell
Meg kell hagyni, idén el vagyunk kényeztetve a jobbnál jobb koncertekkel, ugyanis lassanként az a csöppet sem kellemetlen probléma áll elő, hogy a sok remek együttes fellépése közül mégis melyiket hagyjuk ki (időbeli hiány miatt vagy anyagi okokból). Nos, amikor megláttam kiírva ezt a kvartettet, abban biztos voltam, hogy ez az est nem a fentebb sorolt negligált kategóriába fog sorolódni, elvégre közülük három olyan banda is volt, ami komolyabban érdekelt. Igaz a három favorizált együttesből végül csak kettőt láthattam, a Goatwhore ugyanis – mint kiderült – csak később, a 14-ei szlovákiai állomástól csatlakozott a turnéhoz, igaz, rájuk inkább csak legutóbbi albumuk miatt voltam kíváncsi, amely szerintem egész jóra sikeredett. A húzónevek – és akik miatt valójában eljöttem – viszont egyértelműen nem ők voltak, így csupán picit fájt a szívem azért, hogy nem hallhatom egyik kedvencem, a „Wear These Scars of Testimony”-t aznap, ám tudtam, hogy az Immolation és a Melechesh mellett nem sokáig fogok ezen rágódni.
A 6 órára kiírt kezdési időpont után nem sokkal érkeztem, és ekkorra már jelentékenyebb létszámban csoportosultak az emberek a bejárat előtt. Mivel azonban lerövidült a koncertprogram, ezért még majdnem másfél órát kint várakoztunk a szemerkélő esőben, így volt alkalmunk szemügyre venni a csapatok szomszédos parkolóban álló turnébuszát. Különösen jópofa volt, hogy a busz két úthenger mellé parkolt: ha akarták volna sem tudták volna jobban előrevetíteni, hogy mire is számíthat az aznapi estén a földi halandó, mint ezzel a rögtönzött jelképpel. Azonban olyan fél 8 tájékán már elindulhatott a tömeg befelé, remélve, hogy bent három, sokkal erősebb gyalulógépezettel fog szembesülni.
Nos, az első banda, a görög Sickening Horror – aminek a nevét sok helyen következetesen Sickening Terrornak írták a koncert hirdetésekor, csak nem értem, hogy miért – alaposan belekezdett. Egy rövid hangzásbeállítás után egy indusztriális intro után berobbantak technikás death metaljukkal, amellyel kétséget sem hagytak afelől, hogy tudnak zenélni, ráadásul a sok tempóváltás és ritmustörés ellenére is fogós, követhető számokat tudnak írni. Koncertjük gerincét a debütalbum képezte, de akadtak régebbi számok, valamint egy újabb is, amely az egyetlen volt, ami nem tetszett. Ez ugyanis sok jó témából állt, de az egyik leghosszabb volt, a váltásokban sem volt sok ötlet, és nagyon egysíkú volt az egész. Remélem, hogy ha egy hasonló irányt céloznak meg, még csiszolnak rajta egy picit. Persze az is lehet, hogy csupán az albumon is nagy szerepet kapó Dødheimsgardos, Project Hate-es indusztriális aláfestések hiányoztak a számból, de valamiért az eddigi dalok sampler nélkül is kiválóan működtek, míg ez kevéssé. A tömeg nagyobbik hányada kíváncsian nézte őket, de látszott, hogy kevesen jöttek miattuk – bár így is volt, aki végigüvöltötte George Antipatis énekessel a szövegeket. Zenészi teljesítményre nem lehet panasz, különösen a húrosok terén, mind a basszeros, mind a gitáros/énekes prímán teljesített. A dobos Jose Theodorakis eleinte bizonytalankodott (de akkor sem vétett jelentős hibát), de csak a középtempós részeknél, később a gyors részeknél és a váltásoknál már abszolút precíz volt és ügyes megoldásokkal operált. Ami nagy erénye a csapatnak, hogy az összjáték hihetetlenül profi és precíz, ami egy technikás death metalnál ugyan alapkövetelmény, de a legnehezebben teljesíthető kritérium. A hangzás sem gátolta őket a színpadi kiteljesedésben – ugyanis aznap egész este az egyik legjobb Kék Yukas hangzást hallottam, külön élmény volt a basszusgitáros játékát hallgatni, mivel szépen, tisztán szólt az is – így abszolút pozitív benyomást keltett bennem a csapat, amely nem csupán bemelegítette a hallójáratokat, hanem meg is hódította valamelyest. Az biztos, hogy ezek után közelebbi ismeretségbe fogok kerülni mind a debütalbumukkal, mind a csapattal.
Egy rövidke kis szünet után színpadra állt a mai black hatású zenék véleményem szerint egyik legegzotikusabb és legizgalmasabb bandája, az izraeli Melechesh. Mivel ez volt az első fellépésük itt, Magyarországon, nem csodálkozom rajta, hogy nem én voltam az egyedüli, aki nem csupán az Immolation miatt szánta rá a kedd estéjét egy kis tombolásra. A terem szinte pillanatok alatt megtelt, amikor az első keleties hangok felcsendültek, majd belecsaptak a Ladders to Sumeriaba. Mivel az őket megelőző triónál a hangosítás abszolút korrekt volt, reménykedtem, hogy a plusz egy gitár nem fogja hazavágni a hangzást, ami különösen kényes pont lehet, ha valaki olyan színes zenét játszik, mint az izraeli csapat. Szerencsére azonban csak az elején volt egy kicsit túlvezérelve Moloch gitárja, később tökéletesen és arányosan szólt minden, tisztán lehetett hallani mindent, és közben óriási erők szabadultak fel mind a színpadon, mind a lassanként meg-megmozduló tömegben. Ehhez persze hozzájárult a színpadkép is: Melechesh Ashmedi úgy nézett ki a sminkkel, mint valami ókori közel-keleti főpap, és a körülötte szolgálók pedig olyan vehemenciával nyűtték a hangszereket, hogy nem lehetett egyhelyben maradni. A Leper Jerusalemre például már a hölgyek egy része is elkezdte mozgatni a csípőjét, de ezekre a már-már a zenekar védjegyének számító groove-okra nem is lehet igazán másként reagálni. Játszottak az Emissariesról és a Sphynxről is, én legjobban a már két említett szám mellett a Deluge of Delusional Dreamst élveztem még – ott már nagyon szépen szóltak a gitárok is -, és hát természetesen a zárótételt, ami a kedvenc Melechesh számom, a Rebirth of the Nemesis volt. Látszott, hogy nem csak én vagyok ezzel így, ráadásul ezt is ismerték a legtöbben, hiszen erre indult be leginkább a tömeg. Nagyon kíváncsi voltam, hogy Xul valóban le tudja-e élőben ütni azt a blastbeatet, különös tekintettel arra a részre, amikor állótammal és pergőhangsúlyozással díszít. Nos, ezt megtette teljesen hibátlanul és ugyanolyan tempóban, egyszerűen öröm volt nézni és hallgatni! Természetesen az egész koncert ideje alatt kiválóan teljesített, de ezzel feltette teljesítményére a koronát! Igazán játszhattak volna még, de így sem panaszkodhatom, csak abban reménykedem, hogy minél előbb viszontlátom őket itthon, vagy a közelben!
Ezután természetesen mindenki főként a bárpult előtt várta az est (másik) csillagát, az amerikai death metal legenda Immolationt. Azonban amikor a Hate”s Plague első riffjei megszólaltak, csakhamar megtelt az aréna, és mindenki árgus szemekkel leste, amint a death félistenek a színpadon hengerelnek. Ők pedig azt tették, kíméletlenül! Rájuk is illik az a dicséret, ami a Melecheshre, mégpedig hogy korukat meghazudtoló intenzitással, ám tapasztalatuknak megfelelő precizitással és virtuozitással játszanak. Ráadásul a felvezető szám után szünetet és kegyelmet sem hagyva elkezdték a lemez másik nagyágyúját, a Passion Killt. Mondanom sem kell, hogy a közönség hamar felvette a fonalat, és sokakkal elfeledtette a hétköznapok fásultságát, amelyet Ross Dolan is észrevett, és nem győzött köszönetet mondani azért, hogy kedd ellenére ilyen szép számmal megjelentünk a koncertjükön. (Persze, hogy ez furcsa volt, hiszen számomra, mint zeneszerető ember számára az lett volna különös, ha kihagyok egy ilyen eseményt.) A hangzás is kiváló volt, sokkal jobb, mint bármelyik lemezen. Bár most erre biztos sokan mondanák, hogy az nem nehéz, tekintve az Immolation sokat bírált lemezhangzásait, én ezzel itt nem foglalkoznék, viszont az biztos, hogy sokkal erőteljesebben szólt, sőt, ezek a számok koncertre vannak teremtve!
Miközben hallgattam, és néztem az Immolation játékát, eszembe jutott, hogy mi is volt az, ami miatt mindenképp meg akartam őket tekinteni, hiszen bármennyire is kedvelem a zenéjüket, elkötelezett rajongónak távolról sem mondanám magam. Ez pedig a legmagasabb szintű minőség, amit csapat képviselhet. Már amióta létezik a banda, rossz dolgot még nem adott ki, alkottak legendás és kevéssé fogós dolgokat, de mindet igényesen, és úgy, hogy nem fog rajtuk az idő vasfoga. Most, amikor néztem őket a színpadon, azt láttam, hogy ezt élőben is tökéletesen vissza tudják adni, ráadásul nem ragadtak le csupán a legutóbbi albumnál, szinte minden korszakból válogattak egy vagy több dalt. Így például a death metal alapvetés Dawn Of Possessionről is játszották a Those Left Behindot és a névadó Immolationt, volt az egyik nagy kedvencem, a Swarm of Terror, de a Harnessing Ruinról előkerült például a Son of Iniquity is. Vagy épp említhetném még a Once Ordainedet vagy akár a csak EP-n megjelent The Condemnedet. Ezeken kívül még előadták a Shadows of the Lightról a címadót, a már említett első két számot, a Lying With Demonst és legutoljára a kedvencemet, a World Agonyt. Természetesen ez nem a teljes lista, hiszen szerencsénkre az Immolation több mint másfél órát játszott, ráadásul visszatapsolás után vissza is tértek egy szám erejéig. Azt azért sajnálom, hogy másik kedvencemet, a Burial Groundot most kihagyták, ha jól tudom, a tavalyi turnéjukon setlistben még benne volt, ezért reménykedtem benne, hátha, de így is minden igényt kielégítő volt mind a menü, mind a tálalás. Még ecsetelhetném a zenészek kvalitását és zsenialitását egyenként, de nem igazán látom értelmét, mert aki ott volt, az úgyis látta, hogy mire képes ez a halálbrigád, és azt hiszem, aki látta, nem felejti el egykönnyen. Ez a zenekar újfent bebizonyította számomra, hogy azt a fajta igényességet képviseli, amelyet minden, magára valamit adó zenésznek meg kell céloznia. Tökéletes koncert ugyan nem létezik, de velem sikerült elhitetniük a látszatát, és remélem, hamar újra átélhetem ezt az élményt – esetleg egy új album bemutatóturnéjának keretében.
Nehezen kezdtem a beszámoló írásába, hiszen egy ilyen horderejű élmény után az ember nem igazán találja a szavakat, vagy felesleges szócséplésnek érzi, hogy bármit is mondjon, hiszen ezt úgyis csak át kell élni. Ráadásul a Melechesh és az Immolation annyira letaglózott, és magával ragadott, hogy bevallom, ezúttal kevéssé tudtam a részletekre jobban odafigyelni. A két nagy csapat mellett megismertem még egy igazán jó és reményteli együttest is a Sickening Horror személyében, akik szintén jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy ez az este nagyszerű élményként maradjon meg bennem. Az biztos, hogy remek és nem egykönnyen felejthető volt ez a koncert, és kívánom, hogy minden hasonló esemény ugyanúgy múlja felül az előzetes várakozásokat, mint ahogy nálam ez a három banda megtette!
