In Flames, Noctiferia – Koncertbeszámoló

2011. szeptember 25. @ Budapest, Club 202

Az igen sűrű nyári fesztiválszezon után ismét beköszönt az ősz, itt a klubbulik ideje. Az első nagyobb húzónév szeptember végére meg is érkezett, a több mint 20 éve működő, melodikus death alapító In Flames intézett támadást a Club 202-ben összegyűlt rendkívül népes rajogótábor ellen. Őszintén meglepő volt, hogy a viszonylag magas jegyár ellenére közel telt házat produkált ez a buli. Mivel nem voltam soha nagy rajongó, így nem sejtettem, mennyi ember szereti az In Flames-t. Hatalmas meglepetés volt, hogy mennyi lelkes magyar fan várta őket.

A deszkákat a szlovén Noctiferia melegítette elő a svéd nagyágyúk számára. A közönség az ő fél-háromnegyed órájuk alatt is elég jól szórakozott, amitől sztárcsapatnak érezhették magukat. Őszintén szólva legalább 10 olyan, akár magyar vagy külföldi kis zenekart tudnék mondani, akik sokkal erősebb bemelegítő bulit tudtak volna nyomni. A szlávok valamiféle, leginkább groove alapokra helyezett extrém metal-t nyomnak, ami nekem kicsit az ős Sepultura hangulatot idézte, kicsit death-esebb felhangokkal. A színpadikép is elég kusza volt, a szólógitáros például egy, a Samael-es Vorph öltözetéhez hasonló fekete buggyos nadrág-tunika kombót viselt, az énekes szakadt nadrágban és pólóban, rasztáival inkább emlékeztett egy gerillára, a többi tagon pedig semmi jellegzetesség nem volt. A jellegtelenség érzésem szerint a zenéjükre is elég erősen igaz. Körülbelül tíz perc alatt ellaposodik az ilyen, ritmusra reszelős és ordibálós metal. Számlájukra legyen viszont írva, hogy nagy erőbedobással prezentálták a műsort, és a közönséggel való kommunikáció is jó volt (bár az énekes folyamatos káromkodását kicsit untam már a végén). Az utolsó számnál bevetettek egy kisebb perkaszettet, így adva nagyobb nyomatékot az ritmusszekció dominanciájának. Így vittek egy kis színt az előadásba, de még így is harmatosnak éreztem az egész koncertet.

A körülbelül fél órás átszerelés alatt mindenki elkezdett előrefelé nyomulni, hogy minél közelebbről láthassa kedvenceit. Aztán szépen elkezdett beúszni a Sounds of a playground fading intro-ja, és színpadra vonult az extrém metal történelem egyik legnagyobb hatású bandája. Azt, hogy berobbantak, költői túlzás lett volna mondani, de hogy elképesztő lelkesen játszanak, az biztos! Néha az volt az érzésem, hogy teljesen bele vannak szeretve a saját zenéjükbe. Szeretnék én is ilyen energikus és ekkora metal arc lenni harmincöt-negyven évesen, mint ők. Az első és legszembetűnőbb nyilván Jesper Strömbland hiánya volt, de ezt sajnos itt az ideje megszokni. Nicklas Engelin viszont tisztességesen pótolja, ráadásul nagy arc. Olyan pózokat levágott a színpadom, melyet csak a legelvetemültebb heavy metalosoktól látni. Széles terpesz, gitár a levegőben, huncut félmosoly. A nagydarab Peter Iwers és a hajzatától, megszabadult Björn Gelotte némiképp visszafogottabb színpadi mozgással, de teljes átéléssel tolták az arcunkba a death melódiákat, a tarajos Daniel Svensson pedig a tőle elvárható mérnöki pontossággal ütötte a hatalmas dobszerkót. Egyébkét meg tisztetlettel jelentem, Anders Fridén vitathatatlanul a metal színtér egyik legjobb frontembere. A rasztákat ezen az estén egy Clucth feliratú baseball sapkára cserélte, valamint a szakálla is eléggé elburjánzott, de az összkép így sem hazudtolja meg a valóságot: egy jó humorral megáldott szerény fickót. Tényleg, úgy „beszélgetett” a közönséggel, mintha pár haverjának játszana egy füstös kis metal klubban Göteborg külvárosában. A rajongók lelkesedéséért pedig tényleg hálás volt. Látszott rajta, baromira imponál neki, hogy néha a saját hangját nem hallja a rajongók üvöltésétől.

A műsor első blokkja inkább azoknak kedvezett, akik az újabb, kísérletezősebb albumokat kedvelik. Rögtön egymás után elhangzott az új album címadó dala, majd a Deliver us és az All for me. Szerintem élőben ezek a dalok (és altalában az utolsó 3 lemez dalai) ezerszer izmosabbak élőben, mint lemezről hallgatva. Ezek után kis múltidézés következett, valamint Anders előadása arról, hogy köszöni a magyar húsiparnak, hogy ilyen finomat ehettek ma Budapesten. A múltizdézés első darabja a Trigger volt, mely refrénjét olyan hangosan énekelte a tömeg, hogy tényleg semmi mást nem lehetett hallgatni. Felemelő volt, komolyan. A tökéletes számot a viszonylag felejthető Alias követte, de utána ismét visszatértek a nosztalgiához, és olyan ritkaságokat poroltak le, mint a Colony, a Swim, vagy az Insipid 2000. Az Only for the weak alatt Anders megkért egy lányt a közönségből, hogy kamerázzon, és az anyagot majd később felrakják a netre. A koncert utolsó felvonása már inkább az új éráról szólt, szerintem mérsékelten jó dalokkal, mint a Cloud connected vagy a Delight and angers, de élőben ezek is simán élvezhetőek. Ráadásként a végére még megkaptuk a Take This Life-ot, ami szerintem tökéletes befejezése volt ennek a kiváló koncertnek. Életemben most láttam először az In Flames-t, de kellemesen csalódtam bennük. Korrekt iparos munkát vártam, de helyette igazi élménnyel gazdagodtam. Talán rászánom magamat ismét, és megpróbálom megszeretni az új albumokat .