2009. április 01. @ Budapest, Petőfi Csarnok
Tudomásom szerint legutoljára 2006-ban járt nálunk a göteborgi dallamos halálmetál napjaink talán legnevesebb zenekara, az In Flames. Az akkori turnén velük tartott a brazil Sepultura is, akik ha már nem is akkora név, mint hajdanán voltak, azért kellemes koncertet adtak. Idén viszont be kellett, hogy érjük a Skru nevű számomra eddig tök ismeretlen formáció és a Superbutt produkciójával, persze biztosan akadnak jópáran, akik jobban örültek nekik, mintha a újra Sepu játszott volna a Pecsa falai közt.
Első körben le kell szögeznem, hogy annak ellenére, hogy most hallottam először a Skru-t, eléggé megtetszett a zenéjük. Egészen addig tetszett is, amíg az énekes srác el nem kezdte nyomni a témáit. Onnantól kezdve nálam elvágta magát a banda (erre az estére mindenképpen), de ahogy körbenéztem az embereken, nem egy arcra láttam kiülni az érthetetlenséget, mert amit itt hallottunk az nem éppen mindennapi volt. És ez esetben sajnos egyáltalán nem jó értelmében beszélhetünk egy nem mindennapi orgánumról. Azóta már hallottam felvételen is, amit nyújt az arc, ott azért egy fokkal jobb, de én inkább egy népdalos brigád élére tenném meg, mint egy metál zenekar frontemberének. Nem bántásból mondom, de ez a hang nem ilyen zenéhez való és ebben az esetben eléggé hátráltatja is a csapatot, mert egyébként nagyon jó kis zene lehetne. Szívesen írnék másról is a koncert kapcsán, de ez a vokál akkora nyomot hagyott bennem, hogy semmi más gondolatom nincs az egésszel kapcsolatban. Vendégénekelt egyébként az Insane-ből Molnár Bálint, ami ugyan hozott valami pluszt, de ezis csak arra volt jó, hogy a Skru énekes, Kövér András gyengesége még jobban kilegyen emelve.
Második fellépő a hazánkban rock/metál színtéren viszonylag ismert Superbutt volt. Néhány éve még egyik kedvenc magyar bandámnak tartottam őket, de úgy a Black Soup (?) album környékén elkezdtem megunni őket és onnantól kezdve a koncertjeiket sem látogattam többé. Ez persze nem a zenekar hibája, egyszerűen csak másféle zenék irányába orientálódtam. Viszont pont ebből adódik az is, hogy már nem informálódtam a zenekarral kapcsolatban ezért meglepett, hogy gitáros poszton a mostmár ex-Watch my Dying-os Kovács Attila állt a színpadra, így már 2 hosszúhajú metálarc tagja ennek a csapatnak is. Nem tudom, hogy valakinek feltűnt volna-e rajtam kívül, de mintha kezdene trenddé válni a hazai zenekarok körében, hogy bevesznek pár klasszikusabb értelemben vett rocker kinézetű csávót, úgy mint ahogyan a Superbutt tette, vagy példának ott van a Blind Myself is. 😀 Kicsit furcsa azért ez a váltás, a WMD és a Superbutt zeneileg, nem teljesen szomszédok, sőt… De ez a koncert szempontjából lényegtelen, úgyhogy ne vesztegessük erre a szavakat.
Igazából aki volt már Superbutt koncerten az itt sem lepődött meg rajtuk (max a tagcseréken), ugyanazt kaptuk most is, mint már sokszor ezelőtt. Vörös Andris jellegzetes kalimpálása közepette járta be a színpadot, nyomta a szokásos jópofa szövegeit és emelett még tudósította a közönséget a Magyarország-Málta meccs állásáról is. Volt circlepit és wall of death, elhangzottak az ismertebb számaik, tehát mindent előszedtek, ami egy Superbutt koncert kelléke lehet. Elégedetlenségre még a hangzás sem adhatott okot, ami ugyan nem zúzott szét mindent egy kilométeres körzetben, de itt ez még megbocsátható volt.
Nem úgy, mint az In Flames esetében, akik miután mindenféle intro vagy bevezetés nélkül felvonszolták magukat a színpadra, majd eltolták a Pinball Map-et (ugyanezzel a számmal kezdtek 3 éve is), máris elégedetlenségre adtak okot. Értem ezt főleg a hangzásra, ami két dologból fakad. Egyrészt alapból sem stimmeltek az arányok, mert Anders Fridén hangjából igen keveset lehetett hallani. Még szerencse, hogy valami azért megragadt a fejemben a szövegekből a lemezeiket hallgatva, különben fogalmam sem lett volna, h mit énekelhet az arc. A másik indok pedig, hogy csak egy gitárossal álltak színpadra, mert Jesper Strömblad gitáros, alkohol problémái miatt elvonón van, a helyettesítő gitáros pedig személyes okok miatt kellett, hogy megszakítsa a turnét. (Ez engem annyira nem zavart, mert valami furcsa perverzióm miatt vonzódom az egy gitáros produkciókra jellemző üres hangzásokhoz, viszont sokaknak zavaró lehetett.) Dicsérendő, hogy így is kiálltak a színpadra, de ilyen magas jegyárnál azért megfontolandó egy hasonló helyzetben lévő zenekar által, hogy nem érdemesebb-e inkább lemondani az adott koncertet és később jobb formában visszatérni, ezáltal talán kevesebb az elégedetlen rajongó is, kitudja… A fő problémát mégsem ez jelentette, hanem inkább az, hogy a zenekar olyan kedvetlen és unott volt a színpadon, ami már ritkaság számba megy még ebben a szakmában is. És ezek a negatívumok lassan már a pofátlanság határát súrolják. Szerencsére azonban a koncert második felére kicsit összeszedték magukat, legalábbis az aznap esti alakításukhoz képest. Anders megeresztett pár jópofa poént és úgy általában véve is jobb lett a hangulat, bár azis lehet, hogy ez csak a daloknak köszönhető. Elhangzott jópár ‘Flames sláger, amiket most nem fogok felsorolni, de vegyesen voltak régiek és újak. Persze akadtak, olyan dalok is, amiket hiányolok, de ekkora diszkográfiából már nem lehet mindenkinek megfelelő setlist-et összeállítani, de gondolom a gitáros hiány is közrejátszott néhány nóta kihagyásában.
Remélem legközelebb (ha lesz legközelebb) egy erősebb In Flames-t hallhatok, egy lendületesebb előadás keretében, mert még egy ilyen buli még engem is megdöntene a hitemben. A zenekar ortodox rajongói valószínűleg ezt is marhára élvezték, de gondolni kell azokra is, akik kevésbé elvakultak a bandával kapcsolatban és nekik nem feküdne ugyanez mégegyszer, már ha ez nem tett be egyeseknek már így is túlságosan.