2014. június 3. @ Budapest, Papp László Sportaréna
Kilencedik Iron Maiden koncert… Sokak szerint ennyi még gombócból vagy palacsintából is sok. Persze, ha az ember kedvenc zenekaráról van szó, akkor akár még kevésnek is tekinthető. Mindenesetre jóval több, mint az az átlagrockernek Európa ezen szegletében kijut. De az tény, hogy már közel sem akkora várakozás előzi meg az újabb és újabb koncerteket, mint annak idején, bár ebben lehet az is közrejátszott, hogy gyakorlatilag ugyanezzel a setlisttel elcsíptem a felújított Maiden England turnét tavaly két alkalommal is. Előzenekarként nem kisebb nevet sikerült magukkal hozniuk, mint a Big 4 egyik tagját, a New York-i Anthrax-t. A rosszmájúak egyből rá is kezdtek, hogy nem lesz normális hangzásuk, időt fognak csak húzni, azt se sokáig és önálló nagy bulit érdemelnének. De mindenesetre csak lábjegyzet lesznek az este krónikájában.
Bevallom, tényleg nem volt bennem túl nagy várakozás a koncert napján, amikor felültem a vonatra, hogy Budapestre induljak. Örültem, hogy ismét láthatom a brit legendát, de valahogy a bulihangulat hiányzott belőlem, de ezt még könnyen rá is foghattam arra, hogy előzőleg továbbképzésen vettem részt. Azért ahogy közeledtem Budapest felé, egyre több fekete pólós emberke szállt fel a vonatra és valahogy nekem is egyre jobb kedvem lett a látványtól. Ez csak tetőzött, amikor végre megérkeztem a Sportaréna közelébe. Rockerek ameddig a szem ellát, fiataltól az idősekig, jókedélyűen sörözgettek, a pólóárusok kínálatát nézték vagy csak régi történeteket elevenítettek fel. Kellemesen telt az idő a beengedésig, több ismerőssel sikerült összefutni, ami a nagy tömegben kész csoda volt. A beengedés is flottul ment szerencsére, aztán csak kivártuk a kicsit csúszó Anthrax kezdését.
A tavalyi Parkos buliról lemaradtam, de a Brutal Assaulton sikerült megnéznem az amcsikat, így tudtam, hogy Scott Ianék remek formában vannak annak ellenére, hogy lelécelt a gitárosuk a Volbeatbe és Charlie Benante sem játszhat velük (de érdekes módon csak Európában…) sérülésére hivatkozva. A dobok mögött Jon Dette ült, akit legutóbb februárban lehetett Budapesten látni, akkor az Iced Earth-ben püfölte a bőröket.
Az Anthrax fellépéseire mindig is a fékeveszett vidámság, rengeteg színpadi mozgás és a hatalmas energia volt jellemző, és ennek a megállapításnak igyekeztek most is megfelelni. Frank Bello és Joey Belladonna felszántották a színpadot, de Scott Ian is kivette ebből a részét, az új gitáros, a Shadows Fallból is ismert Jonathan Donais szinte lámpaoszlopnak tűnt mellettük, pedig neki sem szegezték le a cipőjét a színpadhoz. A pőre színpadkép (előzenekarság, ugye…) előtt így is mindent beleadtak a cirka 40 perces műsorukba, hiába nem volt a legkiválóbb a hangzás (hogy finom legyek) a normál állórész elejének a bal oldalán. A közönség nagy része azért tudta, hogy mi fán terem a zenekar, így azért volt hejjegetés, ugrálás és együtténeklés is. Scott Ianék nem bízták a véletlenre, szinte csak régi klasszikusokat játszottak, de belefért egy dal a kiváló Worship Musicról is és az Ac/Dc klasszikus T.N.T.-je is előkerült. Utóbbira aztán tényleg mindenki beindult, ilyen szempontból jó választás volt, de az igazi rajongók talán jobban örültek volna valaminek a rengeteg saját dal közül. Ne adj isten egy Bush érás szám is elhangozhatott volna, ha Belladonna hajlandó lenne ilyet énekelni. Ezen kívül a produkciójába nem nagyon lehetne belekötni, jól énekelt, de a konferálásoknál átadta a szerepet Scott Iannek, aki ígéretet tett arra, hogy a következő album turnéjával visszatérnek hozzánk!
Az Among The Living lemezre épített műsor túl gyorsan elrepült, gondolom a csúszást is igyekeztek az Anthrax kárára behozni, de azért a záró Antisocialra még az ülőhelyeken is felállt pár ember ugrálni. A Dette-Bello ritmusszekció nagyon jó húzást adott a bulinak, a lábdob mondjuk lehetett volna hangosabb, de mint feljebb írtam a többiek is nagyon odatették magukat, kiváló felvezetés volt ez az este főattrakciója előtt.
Anthrax setlist:
Caught In A Mosh
Madhouse
Got The Time
Indians
Fight ‘Em ‘Til You Can’t
T.N.T.
I Am The Law
Antisocial
Az Anthrax alatti jó 3/4 ház még tovább bővült, így aki az Iron Maiden introja alatt akarta előbbre verekedni magát (kiemelt állójegy hiányában), az előtt egy teljesen lehetetlen feladat tornyosult. Az UFO Doctor, Doctorját már telt ház fogadta, bár a West Balkános balhé óta az Aréna hivatalos befogadóképességét is csökkentették, persze ez az elől tömörülő embereket abszolút nem hatotta meg. A keverőtől kicsit oldalra viszont már nyugodtan állhatott mindenki. Talán túl nyugodtan is, 1-1 beinduló ugrálást is már sokan rossz szemmel néztek a ránézésre maximum 25-30 körüli rockerek közül. Szinte percre pontosan fél 9-kor megszólalt az intro és kézdetét vette az időutazás. Időutazás, mert az Iron Maiden retro turnéinak harmadik darabja volt ez; kicsit variált setlisttel, hogy a legkoraibb lemezekről is szóljanak dalok, hiszen Rod Smallwood – a banda managere – is elmondta, hogy néhány 80-as évekbeli dalt ezen a koncertsorozaton hallhatunk utoljára élőben az eredeti zenekartól.
A kékes-fehéres, sarkvidéki tájat idéző színpadkép a tavalyról (és az eredeti turnéról) már ismerős volt, ezen nem változtattak semmit, ahogy a showelemek is ugyanazok maradtak, hiszen mindössze három dal változott az elmúlt évi koncertekhez képest. Mégpedig kikerült a Clairvoyant, a nagyszerű, de amúgy anakronisztikus Afraid To Shoot Strangers és a Running Free, helyettük pedig a Sanctuary, a Wrathchild és a Revelations került be a programba. Nálam kb egál így az állás, de nem voltam egyedül azzal a véleményemmel, hogyha már annyira akartak játszani valamit a Killers lemezről, akkor legalább ne az unalomig játszott Wrathchild legyen az. Mondom ezt annak ellenére, hogy a koncerten gondolkodás nélkül üvöltöttem együtt Dickinsonnal a dalt és nem morfondíroztam azon, hogy hányszor hallottam már, más dalokat meg miért nem játszanak. Valahol ez az Iron Maiden legnagyobb erénye, előzetesen lehet fanyalogni a setlist miatt, utólag is lehet okosakat mondani, de amikor az ember ott van a színpaddal szemben és ez a hatalmas erejű metal gőzhenger éppen lezúzza, akkor csak átadja magát a zene élvezetének, mondhatni eggyé válik azzal.
Szokásomtól eltérően előbb a negatívumokról fogok írni, hiszen azért volt néhány. Annak ellenére, hogy ahol én álltam nagyon jó volt a hangosítás, ott is akadtak problémák, barátaim elbeszélései alapján pedig az ülőhelyek egy részén katasztrofális hangosításnak lehettek fültanúi az egybegyűltek, máshol pedig minden kristálytisztán szólt. A három gitár élvezhető és megkülönböztethető hangosítása sok helyen nagy feladat, főleg, hogy végre megtalálták az Iron Maidennél is a hangerő potmétert, de az elején néha még Adrian Smith vokálozása is elnyomta Bruce Dickinsont (a Prisoner alatt). Különböző okokból gitárt kellett cserélnie Adriannek és Janicknek is szám közben, de a negatív csúcs az volt, amikor az énekmikrofon csődöt mondott a Sanctuary végén, majd Bruce-nak Steve Harris mikrofonjával kellett búcsút mondania a budapesti közönségnek. Ezen kívül volt néhány rontott szóló vagy elkésett belépés Bruce-tól, de ez már tényleg a szőrszálhasogatás kategória.
Minden Iron Maiden koncert egyben hatalmas showműsor is: az adott dalhoz tartozó cserélődő háttérvásznak, Dickinson kosztümjei, amik szintén az éppen játszott dalhoz illeszkednek, de rengeteg lángoszlop is volt, petárdák robbantak, Steve, Janick és Bruce pedig szokás szerint felszántották a színpadot. Szóval volt bőven látnivaló is, nem csak a hallójáratokat kényeztetik a britek. De a korai idők egyik legemblematikusabb showelemét, Eddie-nek a feltűnését új szintre emelték, hiszen már háromszor is megjelent a koncert közben. Egyszer teljes életnagyságban, amerikai lovas katonaként a Run To The Hills alatt, kétszer pedig más-más arcát mutatva a Seventh Son… és az Iron Maiden alatt. Utóbbi alatt ismét bebizonyosodott, hogy szeretett Edwardunk eléggé forrófejű! 🙂
A játszott dalokról nem sok újdonságot lehet elmondani, gyakorlatilag egy 80s best of volt, a csapat rock kocsmákban legtöbbet kért számával kiegészülve. Az elejétől a végéig maximálisan pörögtek a zenészek, kiválóan játszották még az olyan bonyolult darabokat is, mint a Seventh Son Of A Seventh Son (bár ott azért látszott a feszült koncentráció az arcokon). Ahogy berobbantak a Moonchilddal, egészen addig, amíg elbúcsúztak a Sanctuary végén, csak néhányszor váltottak alacsonyabb sebességi fokozatba. Közhely, de huszonéves átlagéletkorú bandákat megszégyenítő energiával nyomták a zenéjüket, náluk tényleg mindegy, hogy 5, 10 vagy éppen 150 ezren váltanak jegyet az aktuális koncertre. Az egy és háromnegyed órás koncert alatt mindenki igényét kielégíthették, mert voltak ritkán játszott darabok, igazi meglepetések, de örök és kihagyhatatlan „slágernóták” is. Hiszem, hogy ezeket a dalokat még az unokáim korosztálya is élvezettel fogja hallgatni, ha eljut hozzájuk ez az „ósdi” zene.
Iron Maiden műsor:
Doctor, Doctor (Intro)
Moonchild
Can I Play With Madness
The Prisoner
2 Minutes To Midnight
Revelations
The Trooper
The Number Of The Beast
Phantom Of The Opera
Run To The Hills
Wasted Years
Seventh Son Of A Seventh Son
Wrathchild
Fear Of The Dark
Iron Maiden
–
Aces High
The Evil That Men Do
Sanctuary
Az Iron Maiden egy intézmény, bőven túlmutat a metalzene hagyományos határain ismertségét és társadalmi elismertségét tekintve. A koncertjeik még most is élményszámba mennek, hiába lett már Nicko McBrain 62 éves, megállíthatatlanok. Legalábbis egyelőre, de az idő előbb-utóbb mindenkit legyőz, így mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ahányszor még tudja, nézze meg a zenekart valahol élőben.