2025. május 27-28. @ Budapest, Budapest Aréna
Iron Maiden’s gonna get you. A vasszűz elkap, bárhol is légy, 1980 óta hallhatjuk nagylemezen is ezeket a sorokat, és talán sosem voltak igazabbak, mint manapság. Egy 50 éves zenekar, ahol visszavonult a turnézástól a dobos és a többiek is mind közelebb vannak a 70-hez, mint a 60-hoz ritkán ér el ekkora őrületet, mint az Iron Maiden a Run for your lives turnéval. A turné legtöbb állomására hónapokkal a kezdés előtt elfogytak a jegyek, ahol nem ott is jobbára csak mozgássérült vagy prémium jegyek elérhetőek. A setlistet illetően komoly találgatások előzték meg a koncertsorozatot, hiszen előre lehetett tudni, hogy csak az első 9 lemez anyagából fognak válogatni, illetve várható volt, hogy az idén 40 éves Live After Death koncertlemezre is megemlékeznek majd.
A Maiden produkciós kamionjai már napokkal a koncertek előtt a Papp László Arénánál voltak, a zenekar nálunk próbálta össze a műsort, és szép számmal érkeztek hozzánk külföldi rajongók is, akiket el lehetett csípni a belvárosban, vagy a különböző rockkocsmákban, de a hétfői Iron Maidnem tribute koncerten sem csak a helyi metalosok tették tiszteletüket, találkoztam ott Erdélytől-Lengyelországig, Svédországtól Japánig mindenhonnan jött arcokkal. Méltó felvezetése volt az a jubileumi buli is az Iron Maiden újabb magyarországi turnényitányának. Jómagam már több, mint 10 alkalommal láttam a zenekart, és ezúttal nem sajtósként, hanem egyszerű rajongóként mentem a koncertekre, már tavaly szeptemberben megvásároltam az állójegyeim. Hatalmas dicséret a Maidennek, vagy a szervezőknek, de végre megint nem volt kiemelt állóhely az Arénában és a teltház ellenére sem volt heringparty. Máskor is meg lehetne ezt kockáztatni, és nem lenne a nézőtér közepén egy hatalmas üres lyuk a kordonokkal és biztonsági őrökkel.
A beszámolómban nem fogok külön beszélni a koncertekről, hiszen a show az átkötő szövegeket leszámítva kb takkra pontosan megegyezett (Simon Dawson dobjátéka szerencsére nem), első koncerten a rendezői jobb oldalon álltam, kb Steve Harrissel egy vonalban a keverő és a színpad között, a másodikon pedig Dave Murray és Adrian Smith oldalán, de a színpadtól kicsit kijjebb, viszont csak pár sor választott el a zenekartól. A hangzás így számomra erőteljesebb volt a második este, de mások szerint az első szólt jobban, igaz, akkor Bruce Dickinson hangját egy leheletnyivel lehetett volna hangosabbra keverni. Nüansznyi változás volt még, hogy a második este talán egy fokkal többet mozogtak a tagok, többet is mosolyogtak, mondhatni üzemi hőfokra akkorra melegedtek be igazán, de lehet közrejátszott az is, hogy első este a visszavonult Nicko McBrain helyére turnédobosnak felkért Simon Dawson több dalban bizonytalankodott egy kicsit, ami biztos rányomta a bélyegét a többiekre is. Nem égbekiáltó dolgokat vétett, csak némileg más dinamikával játszotta a témákat, mint azt az elmúlt 40+ évben a rajongók megszokhatták. Persze ő sem a semmiből került elő, Steve Harris British Lion nevű zenekarában püföli a bőröket egyébként. Nyilván millió nála képzettebb dobos van a világon, de itt az összeszokottság valószínűleg többet nyomott a latban. Fura volt a megszokottnál jóval kisebb dobcucc is, illetve hogy Nickotól eltérően Simont így látni is lehetett a koncert közben.
Ha már a zenészekről van szó, nem okozott meglepetést egyik tag mozgása, színpadi rutinja sem, nyilván az évtizedek alatt a korábban a színpadot felszántó Janick és Dave is visszavett a tempóból, Bruce Dickinson sem fut le egy maratont koncertenként, közben kvázi triplaszaltózgatva, de még mindig köröket ver jópár fiatalabb frontemberre. A hangja pedig nyilván nem olyan, mint 25 éves korában, de a magas hangokat is jól hozza, nem spórol, max a sikolyok kitartásának hosszúságával. A gitárosok közül Adrian Smith volt mindig a legvisszafogottabb, most sem volt ez másként, érdemes megjegyezni, hogy elővette a régi Ibanez Destroyer gitárját, ami a 80-as évek elejének hangzásához jócskán hozzájárult, emellett szokás szerint rá hárult a háttérénekes szerepköre is. Dave Murray a mindig megbízható állandó láncszeme a bandának, elképesztő szólókat játszik fülig érő szájjal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy minden ujja teljesen külön életet él, most sem ragaszkodott a dalok hangról hangra játszásához, de a szólóit ismét úgy improvizálta, hogy teljesen illeszkedjenek az eredetihez. Janick Gers-t egy időben sokat szidták, hogy inkább bohóckodik, mint gitározik, de ezek a hangok szerencsére elcsendesedtek, ő is egy elképesztő gitáros és kiváló dalszerző. A főnök, Steve Harris pedig basszusgitárjátékával tovább színesíti a zenekart, negyedik szólóhangszerként funkcionálva az epikusabb tételeknél (Rime of the Ancient Mariner, 7th Son of a 7th Son). Már lassacskán 70 évesen nem ugrándozik ő sem annyit, de a játékára semmi panasz nem lehet, nála is csak az arcán látszik a kor előrehaladta, remélem még sokáig szórakoztat minket!
A showelemek eddig nagyjából mindenki előtt ismertek voltak, egy adott lemez vagy tematika köré felépített színpad, dalonként cserélődő háttérvásznak, robot Eddie és a háttérből felemelkedő Eddie az Iron Maiden alatt. Ezek közül már csak robot Eddie maradt, 2025-ben a modern technológia még inkább megjelent a zenekar háza táján, egy gigantikus ledfal vette át az eddigi háttér szerepét, ezen váltakoztak az adott dalhoz tartozó animációk, kisfilmek, de a színpadot körülölelő „gyilokjáró” alapjainak a mintái is dalonként változtak, még tovább emelve a hangulatot. Hiába azonban a digitális varázs, a valódi 3D modelleket nem tudták még legyűrni látványosság szempontjából, de volt pár jó ötlet, pl Dickinson áttérése a Hallowed Be Thy Name alatt a való világból az animáltba, vagy a ráadás blokk előtt játszott Iron Maiden, ahol az animált Eddie kitépte a kábeleket, így elsötétült a színpad. A háttérvásznakat nagyon sajnáltam, de így tényleg pillanatok alatt át lehetett variálni az egész színpadképet, ráadásul a Rime of The Ancient Mariner vagy a Hallowed Be Thy Name vetítése a dal történetét mesélte el. Cserébe robot Eddit kétszer is megkaptuk, a Killers és a Trooper alatt is! Egyedüli problémám a grafikus megoldások milyensége volt, az intro engine-je mintha az Early Days DVD-k idejéből maradt volna meg, annyira szögletes volt minden, de ez már tényleg kukacoskodás, olyan ikonikus helyszínek jelentek meg animálva a videóban, mint a Ruskin Arms, a Carts and Horses vagy Steve Harris nagymamájának a háza, ahol a zenekar a korai időkben próbált.
A dalokat tekintve biztos mindenkinek maradt ki olyan dal, amit biztosra vett, hogy lesz vagy nagyon remélte, hogy végre műsorra kerül, de nekem ilyen illúzióim nem voltak, az előző turnén játszott Alexander the Great is inkább azon múlt, hogy Bruce végre beadta a derekát, a többiek régóta játszották volna és a rajongók is évtizedek óta könyörögtek. Arra azért szerintem kevesen számítottak így is, hogy az introul szolgáló Ides of March után csak a DiAnno korszakos dalokból álló blokk következik, méltón megemlékezve a közelmúltban elhunyt ex-énekesükről. A Murders in the Rue Morgue az egyik legkirályabb Maiden nyitónóta (megkaptuk a másikat is a ráadás elején), fel is pörgette a népet mindkét este, ahogy a kórusban üvöltött Wrathchild is. Az est legnagyobb meglepetése szerintem a Killers volt, mivel azt már 1999 óta nem játszották (a Murderst a 2005-ös turnén utoljára), illetve az epikus tételek közül a Seventh Son of a Seventh Son és a Rime of The Ancient Mariner eljátszása jelentette. Én ide sorolom még a klasszikus Phantom of The Operát is, ami a maga idejében egészen forradalminak számított a kortársak beszámolója szerint. A Hallowed By The Name és a Fear of The Dark hiába 7 perc felettiek, nélkülük nem képzelhető el Iron Maiden koncert, abszolút a kötelező kategóriába tartoznak.
Számomra a Powerslave a kedvenc Maiden album, így nagyon örültem, hogy a Live After Death mintájára ezeken az estéken is elővezettek 4 tételt róla, a Number of The Beast kötelező hármasa sem maradt el, nagy bánatomra a Somewhere in Timeról csak a koncertet záró Wasted Years hangzott el, persze libabőrös élmény volt az is, ahogy az egész aréna együtt énekelte a refrént a zenekarral. Ez egyébként nagyjából mindenre igaz volt, a vérmesebbek még a gitárszólókat is üvöltötték, haha. Hiába nem örültem pl a Wrathchildnak, amikor a közönség hangja visszhangzik az arénában, annak azért megvan a maga varázsa, hiába az egyik legpunkosabb nóta az egész műsorban.
Az első estnek megvolt az a különös hangulata, hogy senki sem tudta még biztosra miket is fognak játszani, a háttérvásznak sem segítettek, így minden egyes dal nagy meglepetés volt. Sokan várták a Tailgunnert (nem bántam, hogy az örök favoritom, az Aces High maradt helyette), az Alexander the Greatet vagy az Infinite Dreamst, de ezek közül egyik sem volt, inkább a grandiozitásra helyezte a hangsúlyt a zenekar. A legvérmesebb rajongók persze kb a maxi B oldalas dalokkal lettek volna elégedettek, de volt olyan ismerősöm, aki bevallotta, hogy a koncert első felében csak 1 dalt, a szokásosnál korábban eljátszott The Number of the Beastet ismerte fel elsőre, és csak annak a szövegét tudta. Lehet köpködni, hiába jár az ember sok koncertre, ha nem megveszekedett Maiden rajongó, akkor már a mostani setlist is épp elég csemegével szolgált egy átlagos metalosnak.
Egy Iron Maiden koncert mindig ünnep és kiemelt esemény bármelyik város vagy ország turnénaptárában, mi pedig egy turnényitányt kaptunk annak minden előnyével és hátrányával. Eddie kocsmája hozzánk nem érkezett meg és a merch pultoknál sem volt mindig minden elérhető, de ha a körítést nem számítjuk, akkor is egy kivaló formában lévő veterán zenekart láthattunk! Reméljük még lesz hozzájuk szerencsénk, de nem lepődnék meg, ha a csúcson hagynák abba és pár éven belül már csak időnként vállalnának 1-1 kiemelt fellépést vagy maximum egy rövidebb európai koncertkörutat, nem válva saját maguk árnyékává vagy paródiájává. A 2003-as debreceni koncertjük után mondtam, hogy remélem leszek majd az ő korukban ilyen fitt, ez lassacskán el is jön, de bízom benne, hogy 70-hez közeledve is még megközelíti a kondícióm a gitárosok mostani állapotát. Le a kalappal előttük, aki teheti, menjen ki Bécsbe is, ha tud valahogy jegyet szerezni, nem fogja megbánni!
Setlist:
Murders in the Rue Morgue
Wrathchild
Killers
Phantom of the Opera
The Number of the Beast
The Clairvoyant
Powerslave
2 Minutes to Midnight
Rime of the Ancient Mariner
Run to the Hills
Seventh Son of a Seventh Son
The Trooper
Hallowed Be Thy Name
Iron Maiden
—
Aces High
Fear of the Dark
Wasted Years
Mint az feltűnő lehetett, a Halestorm zenekarról nem tettem említést, roppant prózai oka van, első este munkahelyi elfoglaltság miatt lekéstem őket, másnap pedig inkább messziről hallgattam, félig odafigyelve, merchpultnál sorbanállva, beszélgetve. Nem csinálnak rossz zenét, de önálló bulijukon majd megnézem őket, de nekem a Maiden elé kissé keményebb banda jobban esett volna.
