2009. április 09. @ Budapest, Diesel Club
A LiveSound szervezésében:
A Diesel klub adott otthont nemrég egy jónak ígérkező Snakebite, H.A.R.D. Jeff Scott Soto koncerthármasnak. Éppen kezdésre értem oda, amikor már a Snakebite játszott akusztikus hangszerekkel Whitesnake dalokat. Nagyon hangulatos volt, és az ekkor még kis létszámú (kb. 20-an 30-an lehettünk) közönség is vevő volt a dalokra, az ismert refréneket lelkesen énekelték együtt. Remek bemelegítésnek tűnt, hazai viszonyokhoz képes remek énekhanggal adták elő az egyébként sem könnyű dalokat, jó választás a bemelegítéshez ez a szolid de hangulatos társaság egy rockkoncerthez. Én a magam részéről sajnálom hogy kevesen látták őket.
Rövid műsoruk után a H.A.R.D. zenekar következett. Egy ideje gondolom, hogy szinte minden magyar, de angol nyelven énekelni és saját dalokat írni képes zenekar hozzájuthat külföldi szerződéshez, kiadóhoz, managementhez műfajtól és majdhogynem színvonaltól függetlenül a hagyományos metáltól egészen a kivehetetlen hörgősig. Egyedüli feltétel az angol nyelvű ének és a saját dalok írása. Ez a H.A.R.D.-nak is összejött miután megtalálta angol nyelven énekelni képes frontemberét, egy neves amerikai manager Beau Hill lát bennük lehetőséget.
Műsorukat látva és hallva nem igazán tudtam mit kezdeni a dologgal. Nem csak semmi különöset nem csinálnak, hanem kifejezetten glam műfajú zenét játszanak. Nem a szívem csücske ez a zene még eredeti festett hajú előadókkal sem, de a legérdekesebb hogy ez egész addig nem esett le amíg láttam is őket. Amint elfordultam a Poisont képzeltem (sikeresen!) a színpadra (esetleg a Strypert vagy a Ratt-et, szóval mindegy csak festék legyen rajtuk :). Nem áll jól az amerikai nyálmetál megviselt arcú, öreg, P.Mobilon és Hendrixen felnőtt őszülő rockereknek. Bár a zene glam, egyetlen glammer sincs a színpadon, és a hangszeres játék mellett az ének is elég szokványos, sablonos volt. A Glam zenekarok azért adtak pár nagy zenészt a világnak, ez a Hard-al valószínűleg nem fog megtörténni. Megviselt hard-rock arcok ők, akik bár jól teszik hogy nem festik magukat, nincs összhang a látvány és a zene között. Nem a festék hiányzott a színpadról, hanem rock feeling.
Soto egy élő legenda. Malmsteen zenekarában kezdte pályafutását, illetve itt lett híres. Ezután egyenes volt az út számára, mint minden olyan tehetséges énekesnek, akit a szerencséje valamelyik már népszerű csapatba repített. Kicsit kaotikus zenei pályafutásának másik nekem nagyon tetsző állomása Axel Rudi Pell-el töltött időszaka volt. Műfaji „elhajlásai” során is a világ legnagyobbjai kérték fel éneklésre, mint például a Journei vagy a Talisman. Szólólemezei sokszínűek, néha funk, funk-rock-ba hajló kísérletezgetések, talán nem csoda hogy a Deep Purple remek hard-rockjából a jellegtelen csajozós funkyba menekült Glenn Hughes-el is dolgozott. Már nem egyszer láttam olyan hard-rocktól eltávolodott híres énekest, aki valamelyik „kultúráltabbnak” vagy kommerszebbnek tekintett műfajba menekült, és szörnyű műsort készített szólóban vagy új zenésztársaival. Ez a félelmem Soto esetében is megvolt.
A Hard fellépése után nagyon rövid átszerelés következett, és Soto minden képzeletemet felülmúló energiával robbant a színpadra. Nem csak énekelt hanem gitározott is az első dalokban.
Sotonak univerzális zenésztársai vannak. A dobosa is remekül énekel, a billentyűse szintén énekel (nem csak vokálban!) és gitározik, valamint van egy igazi metál-arc gitárhős-tekerőgépe. Nagyon szimpatikus felállás, hozzátéve hogy mindenki mindent belead, de Soto energiáit lehetelten túlszárnyalni. Gitár nélkül is él a színpadon, szinte egymagában is elegendő lenne egy hangulatos műsorhoz, azzal együtt hogy minden zenésztársa teli találat.
A koncert legelején ütötte meg a fülemet pár olyan téma ami miatt aggódni kezdtem, voltak erősen rap-be hajló de szerencsére nem igazán rap témák, és funky is előjött, de ezeket utána száműzte, az én ízlésemnek megfelelően rockosan folytatta. A zenekar remek, sőt utánozhatatlan ízléssel keveri a funk és metál témákat. Ha van ilyen műfaj, hogy heavy-funk, akkor ez az. Fiatal metálgitárosa mellett a billentyűse igazi funky gitáros (is), de az akusztikus gitár sem áll távolt tőle. Nem csak a metállal kevert funk volt teli találat ezen a koncerten, hanem az örömzenélésből eredő remek hangulat. A koncert lazasága odáig fajult, hogy Soto felhívott az első sorból két rajongót, és megénekeltette őket, dobosával egyetemben. Ă“riási élmény lehetett. Egy-egy verze vagy riff erejéig ízelítőt kaptunk az énekes korai munkásságából is, Journey (nagy kedvencem) és Malmsteen időszakból is. Sajnos a nekem leginkább tetsző Axel Rudi Pell-es időszakot nem erőltette, amit nem csodálok, a német gitárost itthon kevesen ismerik. Billentyűse sem úszta meg, Soto „unszolására” ő is elénekelt egy dalt szólóban, amit Soto kísért „zongorán” egy „helycserés támadás” alkalmával.
Soto, aki Malmsteen-el három, Axel Rudi Pell-el hat, a Talisman-al számtalan lemezt készített, aki a Journey remek és elismert énekesének is mondhatja magát, összegyúrta zenei tapasztalatait, és egy olyan műsort állított össze ami vegyes, de hibátlan, mert sem nem kommersz, sem nem nyálas, hanem inkább dögös, ha lehet ilyet mondani dögösen csajozós, de ennek első fele számomra is érthető és elfogadható. Mindenkinek helye van a zenéjében, rendkívüli érzékkel ötvözi a szolidnak mondható dobtémákat, a funky-s és metálos gitártémákat, a lágy billentyűszólamokat, a vidám basszusfutamokat. Mindenki 100%-ban aláveti magát a zenélés örömének, de Soto énekhangja, energiája, közvetlensége, ez megduplázza. Kevés olyan zenekar vagy zenész van a világon, aki több különböző stílust és stílusú/habitusú zenészt ilyen sikerrel egyesít a zenélés örömében.
Bár nem szeretek eredeti rockos vagy metálos múltjuktól „elhajló” zenészeket hallgatni és látni, Soto műsora előtt, ami több műfajt egyesített sikeresen, megemelem az acélkalapom.