2013. március 21. @ Csehország, Brno – Melodka
BONECRUSHER FEST 2013
Jó ideje ki voltam már éhezve egy kiadós deathcore zúzdára, úgyhogy mikor tudomásomra jutott, hogy elérhető közelségbe érkezik az ez évi Bonecrusher-karaván, rögtön vérszemet kaptam, hogy végre kiélhetem ezt a számomra nosztalgikus késztetést. Az immáron negyedik éve megrendezésre kerülő „metal-karnevál” alighanem eddigi legerősebb formájában járta körbe Európát, nem kisebb nevű headliner-rel, mint az arizonai Job For A Cowboy-jal, egyszóval igazi csemegének ígérkezett a hat szereplős felállás, köztük valódi egzotikumokkal.
21-én, csütörtökön délben érkeztem meg a brnoi buszállomásra, ahol már az első másodpercekben szertefoszlott azon naív reményem, hogy a cseheknél valamivel kímélőbb időjárás fogad majd nagy vendégszeretettel, a klubbal ellenben óriási szerencsém volt, hisz alig 2 kilométernyi gyaloglás után meg is leltem a Melodka nevet viselő helyi oroszlánbarlangot. Miután elsőkörben sikeresen besétáltam a város sportegyesületének tornatermébe, kiderült, hogy nem is jártam olyan messze az igazságtól, mivel a klub gyakorlatilag annak egy padlás-szerű részén van kialakítva (egyébként teljesen korrektül), az egyetlen különösebb furcsaságot pusztán az jelentette, hogy míg a durvábbnál durvább bandák cipelték fel a motyót az emeletre, addig ugyanazon légtérben, menetrendszerűen érkeztek a mamák-papák, kézenfogva 6-7 éves utódukat, hokiütővel a kezükben… (Már csak a nyelvi korlátokból adódóan is), kissé zavarban voltam, hogy mit kellett volna válaszolnom a rám nagy szemekkel bámuló apróságoknak, főleg, hogy az impozáns Bloodiest pólómmal hamar sikerült kivívnom a kedves szülők „szimpátiáját”.
Nagy pozitívumként értékeltem viszont, hogy a hallnak köszönhetően nem kellett a hidegben fagyoskodni, a látogatottság azonban itt is szégyenletesen kicsinek ígérkezett, de hál’istennek csak rövidéletű pangásnak voltam szemtanúja, mert a (félórával előrébb hozott) kapunyitást követően pillanatok alatt belaktuk a helyszínt. A környezethez kimondottan gyorsan sikerült alkalmazkodnom, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az egész tér kialakítása döbbenetesen hasonlít a jó öreg Dürer-kertre, annyi kis eltéréssel, hogy szélében és hosszában egyaránt kisebb – ám ha van olyan stílus, aminek jót tesz a zsúfoltság, akkor az éppen a deathcore.
Nagy kár, hogy az estét nyitó ausztrál Make Them Suffer még nem igazán tudott profitálni ezen adottságból, bár különösebben nem is szorultak külső segítségre ahhoz, hogy mindjárt a legelején egy valóban csonttörő performmal köszönjenek be a publikumnak. Személy szerint, nem titkoltan elsősorban miattuk vállaltam be a külföldre utazást, a tavalyi debüt Neverbloom ugyanis messze a valaha írt legjobb deathcore matéria széles e világon. A tűzközeli élményből sajnos sokat visszavett, hogy a csapat egyik legizgalmasabb pontját képező billentyűk, Louisa Burton távollétében csak samplerről mentek, pedig a koncertet berúgó Widower hatalmas tomboló monstrumként égethette volna porig Brno teljes városát. A dal persze így is perzselt rendesen, a remek hangzásnak köszönhetően még valamelyest a billentyűk hiányát is sikerült kompenzálni, Sean Harmanis frontember teljesítményéről nem is beszélve, akit a jóisten is erre a szerepre teremtett.
Klassz volt látni, hogy nem egy, nem két ember ismerte már a srácokat, elmaradt tehát az ilyenkor szokásosan kínos tudatlanság, és többen is személyes kedvenceinket követeltük, mikor nagy meglepetésre felhangzott a 2010-es EP címadója, a Lord Of Woe. Félelmetes energiák szabadultak el a színpadon, lehetett – helyesebben mondva, kellett – is darálni rá becsülettel, míg a soron következő Elegies kicsit le nem nyugtatta a kedélyeket. Akinek esetleg mondanak valamit ezek a címek, azok bizonyára jól tudják, hogy a relaxáció a csapat esetében egyenlő a betöntörő breakdown-okkal, szóval nem volt semmi bájolgó tiszta vokál vagy bármilyen jellegű puhánykodás. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, mikor a mindösszesen 3 nóta után(!) elérkeztünk a fináléhoz, még az a tény sem különösebben vígasztalt, hogy a Weeping Wastelands személyében egy hosszabb lélegzetvételű, újabb (nyilván közegen belül értendően) epikus szerzeménnyel repesztettünk a show vége felé. Első – és sajnos vélhetően jó darabig utolsó – Make Them Suffer bulim után az a véleményem, hogy tehetséget tekintve már most, pofátlanul fiatal koruk ellenére abszolút a legnagyobbak közt jár a zenekar. Hazai pályán, komolyabb nézősereg előtt, teljes pompájukban bizonyára még súlyosabb műsorokat tolnak, mint első európai turnéjukon, de minden mostani hiányossággal együtt is, óriási élmény volt látni és hallani ezeket a dalokat élőben. Rögtön be a mélyvízbe – fantasztikus rajt volt! Négy nóta, több, mint 300 km, de részemről csont nélkül megérte!
Setlist: 1. Widower; 2. Lord Of Woe; 3. Elegies; 4. Weeping Wastelands.
A párizsi As They Burn-ről korábban szinte semmit sem hallottam, a fesztre készülve viszont kutya kötelességemnek éreztem, hogy legalább valami minimális információt szerezzek a hordáról. Amilyen mázlim volt, Will, Love, Life címmel épp mostanában jelent meg második nagylemezük, ami tökéletes apropóul szolgált egy hatalmas bulihoz, különösképpen úgy, hogy az említett anyag magasan átlagonfelüli minőséget képvisel. A Medicine / When Everything Falls Apart duóval mindjárt kezdetben kipipálhattam a két favoritomat, de a folytatásban sem lankadt a figyelmem, az albumon szembetűnő, sajátos hangzásviláguk ugyanis a deszkákon is hamisítatlanul visszaköszönt.
A körülöttem ácsorgó bajtársak őket mintha kicsit hűvösebb fogadtatásban részesítették volna, nem volt az a nagy partyzós ugra-bugra, mint ami potenciálisan egyébként benne van a zenében, úgyhogy volt egy kis korai szerepcsere a lelkesedést illetően, de tulajdonképpen odafönt ez nem sok mindent befolyásolt. Az imidzsen mondjuk lett volna mit javítani, a szerintem legalább 2 méteres basszer, Ronald Pastornak például igazán szólhatott volna valaki, hogy nem kosármeccsre jött – vagy ha mégis, akkor az egy szinttel lejjebb -, illetve rendszeres félelmem volt, hogy a nagy hajlongások közepette, egyszercsak majd váratlanul átdöfi a koponyámat a gitárnyakkal. Szakmai szempontból azért nagyon rendben volt az egész, még ha több emlékezetes momentum híján nem is feltétlenül tehettek túlságosan mély benyomást az őket nem ismerőkre.
A régebbi számokról nem sok mindent nyilatkozhatok, de az újak viszonylagos egyeduralmával, egy-két múltidézésnél biztosan nem lehetett több, cserébe viszont jött még a szintén friss Frozen Vision első része és zárásnak a Sons Of Shiva, én pedig nagy elégedettséggel nyugtáztam, hogy mindkét nyitó aktus nem csak, hogy remekül élt a tálcán kínált lehetőséggel, de tényleg minőségi zenével tette be a névjegyét a megfelelő réteg zsebébe.
A szintén francia illetőségű Gorod volt az első olyan banda a felhozatalban, akiktől egy csöppet féltettem a búrámat, lévén soha nem voltam az a nagy tech death fanatikus, sőt, a teljes igazságot megvallva, az ezt művelő zenekarok durván 99%-a rendszerint, a szó szoros értelmében borzasztóan idegesít. A maradék 1-nek voltam ezúttal szemtanúja.
Az As They Burn-nél ugye nehezményeztem a totálisan ide nem illő megjelenést, és első blikkre a Gorod-nál is furcsálltam ezt a szinte teljesen hétköznapi arculatot – hamar mélyre is temettem minden látvánnyal kapcsolatos igényemet… Ám viszonzásképp abban a szent minutumban, hogy beütött az első hang, űberkirály őrület vette kezdetét! Mindenek előtt meg kell jegyeznem, hogy Julien „Nutz” Deyres vitathatatlanul minden idők legjobb frontembereinek egyike! Az a példátlan szenvedély és intenzitás, amit már puszta jelenlétével is sugall (és mellesleg játszi könnyedséggel ragaszt át a tömegre), egészen döbbenetes. Ehhez az attitűdhöz viszonyítva, az szinte már csak hab a tortán, hogy több hangszínben is olyan zsigeri ösztönből üvölt, hogy a föld is kettényílik alatta. A társaknak köszönhetően, az öt irányból egyszerre fröcskölő tehetség ellenére, eleinte még nehezen találtam a kapaszkodókat a stíluság sajátosságainak örvényében – bár a mutatós hangszerkezelések okán, a bőség zavarában sokszor eldönteni sem tudtam, melyik ponton stíröljem az emelvényt – aztán egyfelől a temérdek bámulatos virtuozitás, másrészről a zseniális Carved In The Wind végleg berántott a csapat univerzumába.
Minden elismerésem és buzgóságom dacára viszont még így is késve csatlakoztam a brnoi közönséghez, melynek egy jelentős része hatalmas, szüntelen odaadással őrölte végig a műsort, az extra szimpátia fórja pedig már egészen a kezdetek óta adott volt, hisz Julien majdhogynem végig folyékonyan beszélt csehül híveihez. Az olyan nótákkal, mint a Birds Of Sulphur vagy a gigászi össznépi zúzdát kiváltó The Axe Of God, ezek az arcok bebizonyították, hogy ezt az ágat is lehet egyszerre izgalmasan és emészthetően képviselni, mindezt ráadásul úgy, hogy az említett jelzőket még a csipetnyi matek és enyhe progresszív utóízzel pluszban kiegészítve, egyetlen kósza ponton sem bicsaklott meg a dalokból áradó lendület. Klassz volt, profi, de laza és hiteles, minden újabb perccel csak még élénkebbre színezték az amúgysem fakó összhatást. Fergeteges előadásba transzformálva voltak képesek prezentálni zenéjüket a francia mesterek, akiket sanszos, hogy nagyon rövid időn belül a technikás death metal új királyaiként fedez majd fel a nagyközönség. (Legalább) élőben kötelező!
A sorrendben több ízben is sikerült meglepnie a szervezőknek, eredetileg ugyanis már az ATB-t is az MTS elé vártam, aztán mint kiderült, a Gorod után is hiába szerettem volna még melegében meglovagolni a tech death iránt érzett spontán rajongásomat, mert a War From A Harlot’s Mouth volt a soros büntetőbrigád.
A mellébeszélést kerülve, ez a fajta durván experimental mathcore már annyira kívül esik az ízlésemen, hogy nem sok jóra számítottam az elkövetkezendő kb. 40 percben, bár az tisztán élt emlékezetemben, hogy Nico Webers francia kollégájához hasonlóan csakugyan remek frontember. Hatásosan indult a móka, szép lassú építkezés után hirtelen csaptak a legények nagyon mocskos grind zúzásba, ami habozás nélkül be is indította a harctéri mozgást a küzdőtéren. Ők sem teljes felállásban érkeztek egyébként, a jobb szárnyon basszus illetve gitár poszton session tagokkal játszottak, de hangulat szempontjából ez nem sok vizet zavart. Nico szinte egyszemélyben képviselte a színpadi látványt, nemcsak brutál jó tetoválásainak köszönhetően, de egész viselkedésében és hozzáállásában egyaránt. Amint abban az este végén személyesen is megerősített, mindig teljesen spontán magatartással ad elő, ami szerintem egy rettentően becsülendő dolog – nem tudom, ki hogy van vele, de számomra mindig kicsit derogáló, mikor ugyanazokat a szavakat, mondatokat hallom vissza művészektől, amit mellesleg már a turné előző 30 állomásán is sablonszerűen elsütött. E spontaneitás tökéletes bizonyítéka volt, mikor egy váratlan stagediving elkövetésekor a tömeg olyan magasra emelte, hogy az alacsony mennyezetű klubnak hála simán fel tudott kapaszkodni egy vascsőre, ahonnan aztán lábbal önmagát megtartva, vagy egy percig fejjel lefelé csüngve köpködte teljes gőzzel a szövegeket. Nagybetűs téboly és elmezavar uralta a showt, a breakek alatt pedig orbitális headbang zajlott a sorok közt, a közös „énekléseket” már nem is említve. Elképzelhető, hogy lemezen ezt 10 percnél tovább nem bírnám hallgatni, testközelből viszont kegyetlenül hasított a WFAHM.
Kanada delegáltja következett a Beneath The Massacre személyében, meglepően hosszú performansszal boldogítva(?) az egybegyűlteket. A nagy vallomások beszámolója ez: baromira untam. Ők voltak az egyetlen társaság, akiknek egyáltalán nem sikerült meggyőzniük. Annyit azért muszáj elmondanom, hogy a Julien Deyres-el közös halál-duett minden bizonnyal a Föld fennállásának legsúlyosabb 20 másodperce volt, nagy kár, hogy ezt leszámítva, számomra zeneileg teljesen értékelhetetlen volt a produkció. Minden nemű rosszindulat nélkül, óriási elismerésem azoknak, akik meg tudják különböztetni egymástól a számokat. Pedig jópáran akadtak ilyenek – biztosan bennem van a gikszer…
Mindenesetre két további pozitívumot még sikerült feljegyeznem magamnak a játékidő alatt: egyrészt, hogy a hangosítás érzékelhetően egyre jobb és jobb lett minden bandával, másfelől pedig, hogy a dobos állvány alatt megbúvó vörös fénnyel nagyon fasza kis panorámát rittyentett a fénytechnikus a muzsika alá – sajnos (bár igyekeztem), fényképen ez nem lett annyira mutatós. Valahol a koncert közepén még merő véletlenből olyan intim kapcsolatba kerültem az egyik hangfallal, hogy azt hittem, mentem cafatokra szaggat a hangrobbanás, de ezt leszámítva, bántóan kevés élménnyel zártam életem második BTM jelenését. Hörr-hörr…
No de kérem, hátra volt még a fő attrakció, arizona sheriffjei, napjaink egyik legfelkapottabb bandája, a Job For A Cowboy! Meghökkentő volt látni, hogy az addig masszívan tobzódó tömeg oly mértékben szétspriccelt a kezdésre, hogy alig 10-20 ember maradt a „kályha” közvetlen közelében, többen szemrebbenés nélkül visszahúzódtak megfigyelő státuszba. Annyi baj legyen, gondoltam, több hely jut nekünk a karatéra!
Entombment Of A Machine – szólt az első nagyobb ovációt kiváltó cím az emelvényről. Szinte hihetetlen, hogy megannyi komplex és érett dal után, még mindig a mára szinte klasszikussá érett Doom EP képes leginkább megmozgatni a közönséget, márpedig e „sláger” valóban bombát robbantott a maréknyira apadt fanok hatókörében. Alapjáraton is jól összerakott szettet kaptunk, olyan további klasszikusokkal, mint a Knee Deep, az Embedded vagy a Bearing The Serpent’s Lamb. Egy bizonyos fokú csalódottságot én azért éreztem a srácokon, számtalan teltházas buli és nagyszínpados fellépés után bizonyára váratlanul érte őket a csehek viszonylagos közömbössége, ellenben ennyivel hálásabbak voltak azoknak, akik viszont végig kitartóan reszeltek az orruk előtt. Az elmúlt évek során amúgy láthatóan egyre jobban beletanultak a profi előadásba, jól próbálták kihasználni a hely adottságait, jó volt a mozgás a színpadon, egyedül talán Tony Sannicandro-t éreztem csak egykedvűnek. Mindenképpen szeretném azonban felhívni a figyelmet Jon „The Charn” Rice teljesítményére, akivel rengeteget nyert a zenekar 2007-es beiktatásával! Zenészi infantilitásomból eredően nagyon szakmázni nem tudok és nem is akarok, de pusztán laikusként tekintve is, olyan lélegzetelállító gyorsasággal és precizitással püfölte végig a szettet, hogy a lába nyomát is megcsókoltam volna. Na persze, az összhatás is kegyetlenül odapirított, folyamatos dilemmát jelentett pl. az odafigyelés és az eszement aprítás közti ingázás, ez utóbbit inkább meghagytam a személyes kedvenceknek és az olyan tekerős nótáknak, mint a Gloom-os Plastic Idols és a Ruination képviselői.
„Czech Republic, do you love to masturbate?” Oldódni látszott a hangulat, mikor a Constitual Masturbation felkonferálásához érkeztünk, az egyetlen gond csak ott adódott, hogy az említett dal már javában a műsor végének az előfutára volt. Mire a pudingok is felszívták volna magukat, már a bestiális Tarnished Gluttony szólt a keménymagnak, elég rövid keretbe zárva ezzel a teljes programot. Nem tudom, hogy az európai légkör, a hosszú turné, az amerikai viszonylathoz képest szűkös környezet vagy szimplán csak a – mondjuk ki – pocsék közönség e az oka, de az volt a benyomásom, hogy nem tudott igazán kibontakozni a csapat, így az élmény elsősorban megmaradt azoknak, akik már meglévő fanatikusként érkeztek az eseményre.
Setlist: 1. Imperium Wolves; 2. Black Discharge; 3. Entombment Of A Machine; 4. Bearing The Serpent’s Lamb; 5. Children Of Deceit; 6. Plastic Idols; 7. Unfurling A Darkened Gospel; 8. Embedded; 9. Knee Deep; 10. Constitual Masturbation; 11. Tarnished Gluttony.
Összességében értékélve egyébként határozottan nem rossz a cseh publikum, de büszkén mondhatom, nem is akkora állatok, mint mi, magyarok! Szubjektíven zsűrizve, nálam nyilván a nevetségesen keveset játszó Make Them Suffer vitte a pálmát az este folyamán, de a Gorod nevét is garantáltan egy életre a koponyámba véstem, ha élőzenére kerül a sor. Csalódni legfeljebb csak pozitívan lehetett (a Beneath The Massacre-höz eredetileg sem fűztem nagy reményeket), a lebonyolítással az ég világon semmi probléma volt, egyszóval, egy nevéhez valóban méltó mini-fesztivált raktak nekünk össze a fejesek, a teljes ez évi felállásért pedig óriási köszönet illet mindenkit, aki lehetővé tette ezen bandák szereplését a körút folyamán! Megérte utazni.
