2023. augusztus 17-19. @ Ausztria, Spital am Semmering
Szórakoztató, fennkölt, monumentális és egyszerű.
Ilyen volt az idei Kaltenbach Open Air.
Az osztrák Kaltenbach Open Air már most elárasztott bennünket a jövő évi fellépőivel. Szóval, ha akarnánk, se tudnánk nem fantáziálni a jövő évet illetően.
De ne szaladjunk így előre, mert az idei felhozatal sem volt átlagos vagy mindennapi.
Sógóraink kitettek magukért, és megmutatták milyen egy olyan hétvégét csinálni, ahol fesztiválozás közben van időd, helyed és kényelmed arra, hogy tényleg kikapcsolódj. A kisebb underground fesztiválok sajátja, hogy fapadosak, de ugyanakkor kényelmesek, és az ember ritkán érzi magát kiszolgáltatottnak.
Spital am Semmering télen kedvelt síparadicsom, nyáron pedig az extrém metal zarándokhelye, amely Budapesttől körülbelül 300 kilométerre van. Az immáron 16. alkalommal megrendezett hegyi metal szeánsz nem csak a kristálytiszta magaslati levegő, a csodaszép kilátás és az augusztusi csillagok miatt olyan magával ragadó.
A felhozatal kitett magáért. Egytől egyig minőségi produkciókat láttunk. Jövőre Te is bátran merülj el bennük, mert a játékidő 40-90 perc, a környezet pedig nappal is idilli. A színpad technika méltó a pozícióhoz. A közönség három nap alatt körülbelül 7-800 főt számlált.
De nézd, hová is merültünk alá odafenn:
Verdánk a Fleshless soundcheckjére gurult be a fesztivál területére, amit egy gyors sátorállítás követett, hogy be tudjunk rohanni cseh barátaink garantált brutális produkciójára. Már a beállás meggyőzött, hogy a hangosítás príma lesz, majd amikor az arcomba kaptam a grinddal bekevert death metalt a kűzdőtéren, rögtön tudtam, hogy profi helyre érkeztem. Idén itthon a Lowland fesztiválon láthattuk a Fleshlesst, aki ott volt, tudja, hogy minőségi aprítást visznek véghez a bohémiai kollegák. Éles váltás volt az atmoszférikus, inkább depresszív hangulatú Ellende, akik idénre már az egyik legkiemelkedőbb osztrák post-black metal formáció. Nem volt kérdés, hogy ők is helyet kapnak a fesztiválon – elszállós témák, egyedi corpse paint, csontok és áhítat a közönség felé.
A buli után italújratöltés majd az „étlap” inkább csak lecsekkolása. Kaják terén húzós árak voltak. Rohanás vissza a máltai Beheaded-re, akik pikpakk visszahozták a death metal dimenzióját. Abból is inkább a brutal/tech vonalon mozognak, így az eszméleten blastek és riff hadak csapták szét az arcunkat igen rövid időn belül. Komoly produkciót hoztak a srácok, az én old school lelkületemnek talán még sok is volt. Mindenesetre jó volt őket látni, eddig elkerülték hazánkat.
A Shadow of Intent kimaradt, mert rá kellett alapozni a Moonsorrowra. Összehozott a sors egy labanc testvérrel, aki megkínált egy caroline reaper „pálinkával”. Rendszeres chili fogyasztóként tudtam mire vállalkozom, de ez rendesen megültetett vagy 20 percig, ugyanis egy teljes felespohárnyit lenyomtam. „You will die!” mondta a srác – hát majdnem igaza volt. Miután magamhoz tértem már a Moonsorrow intro-ja ment. Nem igazán hallgatok már folk metalt, de finn jóemberek különleges zenét játszanak és több mint 10 éve visszakanyarodtak a black metalos vonalaikhoz. Óriási hangulatot csináltak, mellyel visszaröpítettek vagy 15 évvel, amikor rengeteg folk metal buliba jártunk. Valószínűleg csak a KAO miatt repültek el Ausztriába, mert a környéken nem nagyon láttam, hogy fellépnének.
A közönség többségéről könnyű volt megállapítani, hogy aznap legjobban a Fleshgod Apocalypse fellépését várták. Ha napközben nem is, de az olaszokra szépen betömörült az a 800 ember a tisztáson. Nem követem már a zenekar munkásságát, de tisztességes show-t nyomtak. Profi zenészek, tű pontos volt minden. Hab a tortán, hogy külön hoztak női vokálost is, aki emelte az est fényét. Visszataposlás után lenyomták a régi „slágereket” is, amiket én is rögtön felismertem (The Egoism, The Forsaking). Az utolsó zenekarról nem tudok nyilatkozni, mert beindult az after gépezet…
Másnap elég vadul sikeredett a délelőtt, mivel osztrák szomszédjaink legénybúcsút tartottak és előszeretettel vontak be minket is az italozásba. A Kanonenfieber előtt le kellett delnőm egy órára, hogy tisztuljak csöppet. A csendespihenő bevált, így újult erővel vonszoltam le magam, hogy részese legyek az I. világháborús black/death előadásnak. A katona/tiszti ruhákba beöltözött arc nélküli zenészek látványa profi módon illik a zene hangulatához, amit a színpadi tisztelek (egy óriási hadi zeppelin molinó, homokzsákok, lángszóró stb.) még magasabb szintre emelnek. Be kell valljam láttam őket idén már kétszer két német fesztiválon, de igazán most tudtam odafigyelni rájuk és átadni magam a produkciónak. Megérte!
Egy intenzív esőzés törte ketté a napot, de ez nem tartott vissza, hogy részt vegyek talán a legjobb izlandi black metal banda szeánszán. Számomra a Misþyrming viszi a prímet a tavaly megjelent black anyagok közül, továbbá a srácok intenzív színpadi kisugárzása messze földön kezd híres lenni, így a részvétel félholtan is kötelező lett volna. A hangosító srácok befogadtak, így fedett helyről tudtam élvezni a produkciót, majd amikor alábbhagyott kicsit a zuhé és én sem bírtam már magammal, akkor előre törtem az első sorokba. Bár a másodgitáros kolléga hiányzott, így is vaskos sounddal támadtak.
A Warbringer volt az első thrash produkció a felhozatalból, ráadásul az egyik legjobb a szakmában. Az amcsi srácok hihetlen pörgős bulit nyomtak, amire már beindult az osztrák moshpit is. Volt már őket szerencsém látni anno a Summer Breeze-n. Hát most sem csalódtam! Tempó és sebesség tetőfokon, penge éles thrash riffek és imponáló frontemberi produkció!
Következő alakulatként a kanadai Archspire állt a színpadra. Bár tisztelem a zenéjüket, nem nekem való. Főleg nem élőben. Túlságon tömény, számomra túl-technikás zene. Pár szám után vissza is mentem a sátorhoz egy kis újratöltődésre, főleg, hogy egy black metal legenda következett, amihez kellett az energia.
Valószínűleg a Nargaroth mindenkinek (főleg black metalosnak) ismerős kell, hogy legyen. Az Ash vezette black metal alapvetés nem sűrűn lép már fel, így ők is kuriózumok voltak a fesztiválon. Végre ismét hallgattam élőben gyerekkorunk nagy slágerét, a Black Metal ist Krieg nótát! Micsoda nosztalgia! A banda nem sajnálta a pirót, az estére lehűlő levegő teljesen felmelegedett a sok lángcsóvától. Egyébként nehéz dolguk volt, mert utána a hellén black királyai, a Rotting Christ következett. Ettől függetlenül abszolválták a feladatot, kemény bulit hoztak le.
A görög black metal (egyik) keresztapjai – lényegében a két Tolis testvér – évek óta garancia egy masszív, energetikus koncertélményre, ahol te is kapsz energiát. Méghozzá nem keveset! A dalok megkomponálása egy spártai masírozás középére repít, ahol torkod szakadtából kántálod a hellén csatakiállátásokat. Már több éve erősíti a bandát a két fiatal görög legény bőgőn és gitáron – ők szintén kiemelkedő módon energetikusok, így sokat dobnak az összképen. A megszokott Rotting Christ minőséget kaptuk, a már ismert, de sohasem unalmas slágerekkel.
Az utolsó zenekart (Vinsta) fél füllel hallgattam a kocsi mellől, ahol rendesen beindult ismét az afterozás. Érdekes produkció volt, amolyan prog death metal, amit „mezei” folkkal kevertek.
Az utolsó nap megfogadtam, hogy minden zenekart megnézek, vagy legalábbis belenézek. A Sarcastic Terror beállása már fél 1 környékén meggyőzött, így ott álltam kb. 20 ember társaságában, amikor elkezdték a gusztustalan death metaljukat. Kicsit grindos, kicsit punkos mocsok cucc volt. A poén az egészben az volt, hogy kiderült, hogy az énekes komát a hétvégén szedték össze, a szöveget sem tudta, ráadásul be is volt nyomva rendesen, de teljesen korrekt showt hozott le.
A következő zenekarból nem sok maradt meg, futólag néztem bele, hogy mit zajonganak a színpadon. Az Uzziel egyfajta thrash/groove-ot tolt, de annyira nem győzött meg. Annál inkább a mexikói Armada, akik klasszikus és korrekt death metallal támadtak. Talán az egyik legkellemesebb meglepetés volt a felhozatalból. Inkább a USA death vonal worship jött át a messziről érkező srácok játékából, de teljesen érezhető volt rajtuk a tipikus Dél-amerikai sound. A szerb Stone zenekar lemondta a fellépését, a végén hazánkba sem tudtak ellátogatni, pedig nálunk is volt egy lekötött bulijuk.
A folytatásban a Tortharry iszonyat masszív cseh death metal gépezete következett. Róluk sem hallottam még sokat, nem is értem, hogy miért nem, de abszolút meggyőztek. Most így belegondolva elvitte az Armada elől a legkellemesebb meglepetés díjat. A zenekar frontembere a MetalGate Czech Death Fest szervezője, így eléggé benne vannak a death iparban. Profi munka, szintén főleg USA death vonal, kemény Dying Fetus hatások. Mindenképpen szeretném őket még látni, így reméljük sikerül hazánkba is elcsalni őket.
A belga Slaughter Messiah produkcióját igazi fanatikusként vártam. Óriási zenét nyomnak a mániákusok, igazi old school metal, black/thrash/death/speed metal massza, kirobbanó energiával és egy nagy adag Motörheaddel. A frontember Rickenbackerrel nyomja, lehet nem véletlenül. Színpad kép szintén oldschool – minimális black metal smink, pár bőrkiegészítő, szegecsek és persze töltényöv. Óriási húzások, be is indult rá a közönség rendesen, jómagamat is beleértve. A koncert végén az első sorban találtam magamat vadul az öklömet rázva.
Az intenzitás nem csökkent, mert következőnek a svéd Lik lépett színpadra. A zenekar Dismember és a stockholmi old school death sound reinkarnációja és megtestesítője egyben. Aki tudja miről beszélek, az elképzelheti, mekkora hentelés volt! Brutálisan megszólaló láncfűrész gitárok és eszeveszett hardcore/d-beat dobok fülvérzésig. Az egyik legjobb buli volt!
Sajnos az Onslaught-ra esett a választás, hogy újra töltődjek, lényégben 1 óra óta benn nyomtam a küzdőtéren. Szerencsére az autó és a sátor, 5 perc sétára sem volt a hegynek felfele az út mentén, tehát lényegében a koncertről sem maradtam le. Még a színpadot is láttam a fák között, ha lenéztem. Az Onslaught-ot remélem senkinek nem kell bemutatnom. Az angol thrash legenda olyan alapműveket rakott le, mint a Power from Hell vagy a The Force LP. Ma már inkább könnyebben emészthető, kommerszebb thrash-t nyomnak megannyi felállás változás után, de korrekt munka ettől függetlenül. Élőben tavaly a Partysanon láttam őket (vagy inkább csak hallottam, az ottani állapotok miatt) az új felállással, ahol az új lemezt, a Generation Antichrist-ot nyomatták. Patika volt ismét a sound!
Azt le kell szögezni, hogy egyáltalán nem vagyok egy Carach Angren fan – sőt. A Dürer Kertben kimentem a koncertjükről, de most még is adtam nekik egy esélyt. Kíváncsi voltam mire a nagy hype körülöttük. Hamar rájöttem – a színház. A küzdőtér ismét „teltházra” dúsult, hisz a hollandok headlinerek voltak. Zeneileg számomra nem egy nagy megfejtés, kommersz smyphonic black metal, bár vannak érdekes, idegtépő, horrorisztikus zenei megoldások, amik be kell valljam, jól működnek. Viszont, ami nálam meggyőzőbben működött az a frontember színpadi előadása. Mert, hogy ez tényleg előadás volt, színészet. Egy jó szakember több pszichés zavart is tudna diagnosztizálni az úriemberről, ijesztően jól hozta az elmeháborodott, avagy démoni megszállással (nem) küzdő karaktert.
Nálam gyorsan lapoztak, hisz színpadon a Benediction! A britt death metal legenda óriási favorit és már volt szerencsém tapasztalni, hogy gyalulnak élőben. Gyorsan beverekedtem magam előre, hogy érezzem a törődést. A minőségi old school death metal mellett, Dave Ingram több ízben is lenyomta a stand up humoristák zömét a számok közötti átvezetőivel – vizes póló versenyt próbált szervezni, ahol úgy gondolta, ő az első induló, miután telibe öntötte magát sörrel, módszeresen basztatta a hangosító cimboráját, aki úgy néz ki elhagyja a pályát, de üres sörös dobozokkal is dobálta gitáros társát. Igazi csibész volt az öreg a színpadon, ami mellett halál rutinosan, kisujjból lehozta a legvadabb démonüvöltéseket. A műsor fő váza a két klasszikus (Transcend the Rubicon és a The Grand Leveller) és az új korong volt (Scriptures), de zárásképpen lenyomták a Grind Bastards-ről a Magnificat-ot, amin totál megőrültem. Lassan nehéz lesz választani, de a KAO legfaszább bulija volt!
Utolsó hajrában vagyunk, már csak a Tulsadoom-os barátaink maradtak hátra! A Conan a Barbár inspirálta blackened thrash/heavy metalt fakasztó kuzinok ismét kitettek magukért. Ráadásul a srácok felvették a bulit, így a hentelés alatt egy vendégénekes is felkerült a színpadra, illetve az első sorban álloknak felest és sört osztogatott a banda stábja. Bár már mindenki leharcolt volt a három nap után, óriási circle pitezés és mosholás alakult ki a csatatéren. Zseniális hangulat volt, mentek körbe a sörök és a blantok is, miközben a kucsmás barbárok ledarálták a fejünket! A végén mindenkit levadásztak, mert fél órával a feléépősük után senkit nem nagyont találtam a fesztiválon. Az emberek zöme feladta az aftert. Jómagam napokkal utána is Tulsadoomot hallgattam, annyira megmaradt bennem a koncert, pedig igen erős volt a felhozatal az egész Kaltenbachon.
Térjünk egy picit vissza a KAO hangulatához és pár jótanácshoz.
A helyiek hozzászoktak a vendégekhez, szóval hamar akklimatizálódsz. Az időjárás kellemes. Háromnapos kanyarra készülj és amennyiben sátrazol, NE hagyd otthon a gumikalapácsot, mert a talaj erősen köves. Ha szállást szeretnél foglalni, tedd meg minél hamarabb! A környéken több panzió, kisebb hotel áll rendelkezésre. A szerpentinen közlekedni nem mindig kényelmes, különösen felfelé, de mivel mindenki nagyon kemény, ez nem lehet ellenérv.
Az infrastruktúrán van még mit dolgozni, különösen a vizesblokk körül, viszont a szervezőség garantálta az alapos előkészületeket, szóval a jövő évi KOA ebből a szempontból is tökéletes választás lehet! A kitelepült büfé kinti árakhoz van mérve, szóval érdemes előre készülni hideg étellel és természetesen itallal is. A személyzet megértő.
A sima háromnapos bérlet 120 Euro, a napijegy 60. Ha már jössz, gyere végig, mert jobban megéri!
Feltölt a hely. Tényleg, mint egy hegyi patak.
FOTÓK: Eclipse New Media
