2013. október 31. @ Budapest, Hard Rock Cafe
„Félénken nem lehet ilyen zenét nyomni”
Az eszelősen dühöngő és lázító kamaszlány meséje volt műsoron a Hard Rock Café kimért és polgárbarát pincéjében Halloween éjjelén. Lehetett volna belőle külföldieknek szánt háttér konzumzene, konformista és langyos produkció vagy „érdekesnek” szánt Kelet-Európai freak show utánzat dalfeldolgozásokkal és kommersz hörgéssel. De nem ez lett. Nagyon nem.
A koncertnek helyet adó budapesti Hard Rock Cafét azért dobta a Vörösmarty tér egyik sarkára a franchise istene, hogy a pop/rock/blues/ki tudja még mi zenészek ilyen-olyan relikviái közt kipróbálják az oda hobbiból zarándokló családok és turisták a Royal R n’ Roll life érzését. Már ha van ilyen és nem csak a generált és marketingbe bújtatott –s így hitelessé tett- kamuság generációkat tápláló mézesmadzagjával próbálják őket még több herdálásra és fogyasztásra ösztönözni. Ám a kétes köd, ami a helyet övezi arra is sarkallhat, hogy megnézze az ember az idolok egyszer felvett kosztümjeit, megérintett gitárjaik, ilyen olyan tárgyait. Főleg ha egy, az ingerszegény hétköznapból kirázó kiskoncert ígérete viszi oda.
A szétterített halloweeni dekoráció, a békésen vacsoráló vendégek és puhaágyékú világfényképező deszantosként odatévedt keleti turisták nyugis hátterébe érkezvén teljesen nyilvánvaló volt, hogy akik a környezet idegenek, azok ide nem holmi sznoboskodásra jöttek. De vajon a többség, tudta-e, hogy mi vár rá? Dehogyis. Ők nem készültek fel a sikításra. Nem szólt nekik senki, hogy „srácok, óvatosan a die young hamburgerrel és a békebeli Woodstock bélszínnel, mert nem holmi háttér banda lesz”. Készíthettem volna egy gyors felmérést, hogy egy energikusabb scream berobbanásakor mennyi villa áll meg vagy indul el egy-egy spontán félrenyelős-fuldoklós performansz az asztaloknál, de ami a korrekt kis esztrádon zajlott az ennél jóval csalogatóbb volt. Bocsi.
Nem is beszélve arról, hogy a fenti idillbe a koncert kezdetkor hirtelen csendült fel az Open Your Eyes néhány sora, villanásnyit ironizálva. Bár lehet, csak én éreztem.
Az első fél óra kezdődött egy saját dallal (Blind), majd a Paramore (Crush crush crush) vérnyomásokat felpöccintő és hörgéssel szabadon eresztett erejét szórták az egyre gyűlő közönségnek. Jött egy magyar nyelvű is (Az üveg lassan vág) miközben szintén lassan bontakozott ki a (tánctéren? nézőtéren? suta szavak, sic!) koncert két élvezeti frontján az, ami csak a második részben kezdett igazán kiteljesedni és a harmadikban érte volna el azt a fokot, amikor már a sokktól bennrekedt nyugdíjasokhoz és a kidülledt szemű családapákhoz defibrillátorral kell szaladni. Míg az első sorokat annyira feltüzelte volna, hogy kiszaladnak és felgyújtanak valami kapitalistát. De nem volt harmadik rész –bevallom- és ez fájt a legjobban. Jött még egy nóta (Flyleaf) és egy olyan zárás, amitől pillanatokra, de megállt a levegő: a Linkin Park – ugye tudjuk melyik? Nem, nem az In The End, túl közönséges lett volna-, hanem a Numb százszor feldolgozott és spleennel telt tini lányokat a kegyetlen gyerekkor (vagy más) elvesztésére emlékeztető klasszikusa, ami akkor, ott, nem volt megerőszakolása a dalnak. Sőt! Stílusos zárása az első résznek.
A másodikban jött a Bubble Babes, immáron bemelegedve, készen az este közönségének tovább nyúzására úgy, hogy azok a végén meg is köszönjék azt! Szólt a Last Resort, Take a Look Around, Killing in the Name és a Let the Bodies Hit the Floor. Jött a visszatapsolás nem meglepően, de a visszatérés elmaradt. Pedig egy jó zárótűzként zúduló zúzás ékes diadémja lehetett volna Anna és a Bubble Babes cukiságával és kitörő energiájával telt emlékpakknak, amit a fülzúgással együtt vihettünk haza.
Nem tudom eldönteni, hogy jó volt vagy sem a koncert kettébontása. Nyilván mivel két külön felállású zenekar játszott (sok tagbeli egyezéssel) ezért jó volt valamilyen hatásszünet, idő az átállásra. Elmenni egy sörért. Cimborálni a beöltözött lányokkal. Viszont a második fél óra (az első is annyi volt) lehetett volna több. Tényleg, pont a végére érte el azt az állapotot az „egész” amiből még ki lehetett volna hozni két-három dallal azt a parádés finálét, amit mindannyian megérdemeltünk volna. Olyan félreérthetetlen jelek voltak erre, mint a basszus fokozódó dögössége, a gitárrántások lazasága, a dob pergő ütemessége és Anna: szelíd belsőcomb simítás és az egyre nagyobb interakció a közönséggel. Lejött hozzánk, kikacsintott, és még egy faarcú ünneprontóra is pimaszul ráordított.
Teljesen jogosan vágyhatunk ilyen ártatlan és vad lányra, nem csak az esztrádok fadeszkáin, színpadok magaslatain hanem… felesleges leírnom.
Várom a következő alkalmat (hopp, november 23!) Amikor megnézhetem újra őket és tesztelhetem magam: szerelembe esem-e, ahogy tettem volna most, ha tovább tart a koncert.
