2023. január 31. @ Budapest, Akvárium Klub
Két melankolikus kolosszus találkozását élhettük át 2 év várakozás után az Akváriumban, Budapest szívében. A Fekete Zaj gondozásában lehozott turné a járványhelyzet miatt váratott magára, de a sötét metal/rock szerelmesei biztosan megerősítenének, ha azt mondom erre az eseményre igencsak megérte várni, hisz a Katatonia-Sólstafir párosítás akkora atmoszféra robbanást hozott, amit az elmúlt években nem tapasztalhattunk.
Sajnos munkahelyi teendők elhúzódása és a nagy tömeg miatt a SOM performanszára nem tudtam beérni, de több visszajelzést megnyugtatott, miszerint nem maradtam le semmiről – a produkció unalmasnak hatott. Látatlanban nem fogok ítélkezni, így lapoznék.
Az izlandi Sólstafir nehezen adta meg magát nálam, tíz éve még nem voltam annyira nyitott az atmoszférikus zenékre, illetve azt sem tudtam mi fán terem a post-metal/rock, mégis a Fjara slágerük annyira szíven talált, hogy a végén annyi „esélyt” adtam nekik, míg teljesen magába szippantott a zenéjük. Kétszer is sikerült őket elcsípnem – egyszer itthon a Dürer Kertben, aztán pedig késő este egy kemény nap után a Party.San fesztiválon. Mind a kétszer szépen megutaztattak, így a mostani koncertjüket is nyitott elmével vártam, annak ellenére, hogy utolsó lemezük már nem igazán kavarta meg az állóvizet nálam.
A négy cowboy ruhás északi teljes átéléssel adta át a melankolikus izlandi izoláció és az ország gyönyörű tájának kettőssége által formált zenéjüket, mely lényegeben egy északi depresszív töltettel betört post-rock. Az akár több perces gitár kitartások és erősítő gerjesztések ijesztően tökéletesen keverednek Aðalbjörn szenvedéstől átitattot vokáljával. A lassú témákat felváltó gyorsabb és „metalosabb” elszállások pedig még katartikusabb síkba emelik az egész produkciót. Ez a zene színpadra született, de le kell szögezni, nem mindenkinek való.
A dalok összeválogatása számomra tökéletes volt – a zenekar inkább egy teljes zeneművet áthidaló produkciót hozott. Még a 2005-ös Masterpiece of Bitterness-ről is csendült fel nóta (Bloodsoaked Velvet), ebben az időszakban még a zenekarnak is új volt a post-metal. A Köld – Svartir sandar – Ótta gerincű műsort csak az új korongos Rökkur szakította meg, aminek a maga elszállós, balladisztikus mivoltát már lemeze hallgatása közben sem tudtam hova tenni. Élőben feldobta, hogy a kb. 7 perces nóta közben Aðalbjörn végig bukdácsolt a kordonon az közönség kezét mankóként fogva. A borús zene ellenére egyébként nagyon jó kedélyűek voltak az északiak, főleg az említett frontember, aki többször leugrott a fotósárokba selfizni a rajongókkal.
Mind a két zenekar tehát a folyamatos progresszivitás híve, bár a Katatonia immáron ezt három évtizede tartja fenn. Egy black/doom debüt után rögtön elkalandoztak a 90-es éveket hódító death/doom felé. Ezután egy éles műfajváltás után alakult ki a zenekar máig (részben) megmaradt hangzása, amit azóta is folyamatosan vegyítenek és vérfrissítenek. Az alternative rock, gothic rock/metal, doom metal, progresszív rock/metal négyes talán a legmeghatározóbb műfajegységek a zenéjükben, de lehet egyszerűbb, ha annyit mondunk dark rock. Tény, hogy a zenekar egyre távolodik – főleg az extrém – metal mivoltjától, de ez még nem jelenti azt, hogy nem maradtak hűek a súlyosabb témákhoz.
Legújabb korongjuk, mely a 2 év szünet után megjelent City Burials követi, pont a koncert előtt pár nappal látott napvilágot, így várható volt, hogy a legtöbb tétel erről a lemezről fogjuk hallani, annak ellenére, hogy a turné még az előző LP nevét viseli a legújabb Sólstafír anyag címének összemosásával (Twilight Burials).
Nem tévedtem – a setlist egyharmada a Sky Void of Stars-ről csendült fel. A lemez kettős érzéseket hagyott bennem, hisz egyértelműen egy visszakanyarodás a 2000-es években kiadott „arany-érás” lemezeik hangzásához, mindamellett a dalok többsége nem tudott úgy megfogni, mint az említett időszak szerzeményeinek bármelyike. Az Austerity, az Atrium és a a Birds az előbb megfogalmazott kritka ellenére hibátlan szerzemények, kiemelkedő Katatonia dalok. Mind a három el is hangzott a koncerten. Külön plusz pont, hogy a dalok alatti fények a lemezborítók színvilágát próbálták visszaadni – jelen esetben zöldeskék csóvák emelték ki a csak fekete sziluettként játszó svédeket.
Sajnos az első tétel (Austerity) alatt még nem találta meg a hangos csapat a soundot – a gitárokat alig lehetett hallani. Szerencsére a második dalra, a Colossal Shade-re ezt orvosolták és utána már nem volt panasz etéren. Ez a nóta egyébként pont az egyik laposabb szerzemények egyike, főleg, hogy a progos átvezető egy az egyben a Forsaker-re hajaz.
Senki ne értsen félre, a döcögősebb dalok is csak Katatonia mércével hatnak gyengébbnek, így összességben nem tudom azt mondani, hogy nem élveztem őket. Jó volt újat hallani tőlük – ideértve a City Burial-os nótákat is lényegében – , főleg élőben. A buli alatt természetesen visszanyúltak a régi slágereikhez is. Talán túl kevéshez is – szerintem egy három órás koncert sem lenne elég, ha a zenekar mindenkinek kedveskedni szeretne egy-egy dallal a Discouraged Ones – Night Is The New Day át tartó korszakukból.
Az egyértelmű, hogy a legnagyobb energia a közönségből a The Great Cold Distance-es tételek alatt szabadult fel – a Deliberation (aránylag korán), majd a buli végén a kihagyhatatlan July és My Twin óriási nosztalgia enigmát hagyott maga után. Részemről az Evidence (a szürke Viva Emptiness-ről) volt a katarzis, ami sajnos a svédek performanszának végét is jelentette.
FOTÓK: Bands Through The Lens
