Kiss, Hard – Koncertbeszámoló

2010. május 28. @ Budapest, Papp László Sportaréna

2010 már most arany évként szerepelhet a hazai rockerek visszaemlékezéseiben. Még az év felénél sem tartunk, de már járt itt többek között a Metallica, a Rammstein és a Uriah Heep, valamint egy új 3 napos, külföldi bandákkal erősen támogatott fesztivál is elindult. Ráadásul messze van még az év vége, addig rengeteg kiváló előadó teszi még tiszteletét nálunk. A fentiekhez hasonló jelentőségű esemény volt a Kiss ismételt hazánkba látogatása.

Nem mondanám véresszájú fanatikusnak magam, de amikor elkezdték bejelenteni az idei Európa-turné dátumait, hamar kinéztem magamnak a pozsonyi koncertet. Már majdnem a jegyem is megvettem, amikor kiderült, hogy az amerikai együttes Budapesten is fellép, így kicsit módosított útiránnyal, de biztos voltam benne, hogy látni fogom ezt a legendát is.

El is jött a nagy nap, 2010. május 28-a, amikor 13 év után a Kiss ismét hazai tájakon játssza a rock’n’rollt. Nem mondanám, hogy a várakozástól aludni sem bírtam, igazából csak a koncert napján döbbentem rá, hogy szerencsés esetben micsoda élményben lehet részem. A szervezők készséges felvilágosítása után (mely szerint a több helyen is hirdetett fél 7 és este 8-as kapunyitási idő helyett 7-kor kezdődik a beengedési folyamat) negyed 8 körül meg is érkeztem az Arénához. Villámgyors beengedés és átkutatás után már benn is voltam az épületben.

Elsőre kicsit furcsa volt, hogy az aréna előtt jó, ha 100 ember bóklászott, de bent sem volt az a kimondottan hatalmas tömeg. Ráérősen beszélgettünk ismerősökkel, amíg el nem foglaltuk helyünk a normál állórész 4-5. sorában. Kicsit furcsa volt, hogy az előzenekar kezdésekor mennyire üresnek hatott az Aréna. De fél 8 előtt nem sokkal színpadra lépett a Hard zenekar, így onnantól kezdve inkább a zenére figyeltem, mint a hatalmas, tátongó üres helyekre.

A magyar banda tavaly svéd énekessel egészült ki, méghozzá nem is akárkivel, hanem a Baltimoore-ból ismert Björn Lodinnal. Két éve láttam a bandát utoljára élőben, az akkori csapatból ma már csak Csillik Zsolt és Mirkovics Gábor maradtak az aktuális felállásban, ráadásul a legutolsó tagcsere után ez volt az új felállás élő bemutatkozása. Én inkább Vámos Zsolt oldalán álltam, de a csapat hangzása végig élvezhető volt, az esetenkénti apró és gyorsan korrigált hibáktól eltekintve, mint a basszus hangerejének túlzott megemelése.

A produkciójukra nem sok minden pozitívumot tudok mondani. Legjobban a sótlan tudná kifejezni, hogy milyen érzés volt, főleg egy ilyen hatalmas r’n’r cirkusz előtt. Csillik és Vámos gitárosok elég statikusan, egy helyben állva nyomták a témáikat, Mirkovics “Zserbó” Gábor kicsit mászkált és jól együtt élt Borbély Zsolt dobossal. A show-t Björn Lodinnak kellett volna a hátán vinnie, de ez több okból sem sikerült neki. Lelkesnek tűnt, rendesen bemozogta a színpadot, de inkább komótosan, ráérősen, nehogy valaki rosszul legyen a szédítő tempótól. Ezen kívül a hangja közel sem volt olyan jó formában, mint lemezen vagy fénykorában. Néhány hangkitartása már nekem volt kellemetlen, annyira erőtlen volt, ezt a hibáját rajtam kívül is jónéhányan szóvá tették a koncert után. A legnagyobb hibájára pedig egyszerűen magyarázatot sem találok. Ennyire nem lehet senki sem mikrofon-megszállott, más indok pedig egyszerűen nem jut eszembe, hogy egy többségében magyarokból álló zenekar, magyar közönség előtt mi másért nem szól magyarul. Nem csodálkoztam, hogy amikor egy öregedő rockerforma megkérdezte, hogy mi a csapat neve a válaszra csak ennyit mondott: “sosem hallottam róluk, honnan jöttek?”.

A programjuk egyébként szinte kizárólag az idén megjelent Time Is Waiting For No One lemezükre épült. Rögtön a címadóval nyitottak, de az Into The Fire, Lonesome Loneliness, Black Clouds és a Magical Pretence is elhangzott. Zárásként két feldolgozást, az Ac/Dc-től a Touch Too Much-ot és a Baltimoore-tól a My Kind Of Womant játszották, igaz, utóbbit lemezre is vették idén. A közönség egy részének azért bejött a produkciójuk, de szerintem most egy nagy lehetőséget szalasztottak el, hogy jobban megragadjon az emberekben a nevük.

A Hard műsora után hamar leeresztettek egy hatalmas KISS felirattal díszített fekete függönyt, így már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem kell sokat várni az újabb csodára. A körülbelül fél óra várakozás javarészt eseménytelenül telt, közben azért láttam, hogy a csarnok nem kong az ürességtől és bizony gondoltak az alacsonyabb nézőkre is, két oldalt a két hatalmas KISS Army-s lobogó mellett kivetítőket helyeztek el, hogy azokat mindenki láthassa. Összességében olyan Ă‚Âľ ház lehetett, inkább a kiemelt ülőhelyek maradtak üresen, de az állóhelyen sem volt olajos heringkonzerv érzése az embernek.

9 előtt nem sokkal el is hangzott a híres intro, miután az űrből egyenesen a Papp László Arénába érkeztünk a kivetítőkön keresztül, lehullt a lepel és kezdetét vette a show. Már a kezdés sem volt akármilyen, az egész banda egy emelvényről ereszkedett alá, közben pyroztak keményen és a közönség is beindult, előrevetítve a jó bulit. Közben kiderült, hogy a hatalmas színpad szinte teljes szélességében egy újabb kivetítő található, szóval a leghátul ülők is láthattak minden apróságot. A nyitó Modern Day Delilah után kapásból az első albumról kaptunk egy dalt, a Cold Gint. A közönség még jobban beindult erre a középtempós dalra, amit még két szám követett az első és második albumról.

Itt tűnt fel, hogy Simmons még nem volt túl beszédes kedvében, Paul Stanleynek viszont nagyon jó napja lehetett, folyamatosan magyarázott és nagyon jól énekelt is. Szerencsére Simmons beszédesebb énje is előkerült a koncert közben, de sok összekacsintása volt Tommy Thayer gitárossal is, aki nem elhanyagolható módon nagyon nagy érzéssel gitározta a régi Kiss témákat, nem csoda, hogy anno ő tanította be Ace Frehley-t a reunion turnéra. Eric Singer dobos pedig nagyon látványosan ütött a hatalmas fényerejű KISS lámpasor felett, szinte végig vokálozott és a showból is kivette a részét, de erre majd visszatérek még.

A Firehouse után ismét új albumos dal következett, ha már a turné neve Sonic Boom Over Europe volt. A Say Yeah-t bárki együtt tudta énekelni Paul Starchild Stanley-vel, de a következő Deuce-nál már akadtak problémák. A régi klasszikus végén egy régi klasszikus showelem is előkerült, Gene Simmons fújt tüzet! Ez után következett az igazi meglepetés a Crazy, Crazy Nights. Ezt a dalt nagyjából 20 éve, Eric Carr halála óta nem játszották élőben, de ennek a refrénjét is mindenki együtt énekelte. A következő érdekesebb momentum a Shock Me volt, az egyedüli dal, melyben Tommy Thayer énekelt, majd a végén egy gitárszólóval bolondította meg a nézőket, amibe Eric Singer is alaposan besegített. Annyira, hogy a végén nagyobb tapsot is kapott, mint Tommy. Egyszerű oka volt: előkapott egy páncélöklöt és lelőtt vele egy sor lámpát. Totális őrület!

Az őrület aztán az új lemezről elhangzó utolsó dalba csapott át, az I’m An Animal nagyon ütött, de a szövegét 60 körüli szerzőitől nem nagyon tudom komolyan venni.:) Még akkor sem, ha néha valóban állat módjára szaladgáltak le-föl a színpadon, mindezt az ismert holdjáró csizmáikban. Nem semmi fizikai teljesítmény lehet ezt nap, mint nap megismételni!

Azonban itt kicsit meghalt a hangulat számomra, a közönség valahogy nem volt annyira fellelkesülve a 100000 Yearstől, pedig ez alapvető Kiss dalnak számít, vele együtt 4 szám hangzott el a debüt korongjukról. A lelkesedés azonban a következő számnál ismét az eget verdeste, először is Gene Simmons elővezette a vérköpéssel egybekötött basszusgitár szólóját, majd a levegőbe emelkedve, a színpad tartószerkezetén felül elhelyezett mini színpadról megénekeltette az egész arénát. Nem is akárhogy, magyarul szólt hozzánk és felhívott mindenkit egy csárdásra, el is kezdte az “Az a szépet”. Persze minden torok együtt énekelte, ki így-ki úgy, a különböző szövegváltozatok elterjedése miatt, szerény személyem a megszokás miatt többször is Pokolgépet énekelt!:) Elég hangosak lehettünk mindenesetre, mert az I Love It Loud következett, mindenki végig a magasba figyelt, de a hírek szerint tériszonyos Gene Simmons nem viccelt meg minket és hullott alá a mélybe!:)

A normál blokk utolsó hármasa következett már csak, a hatalmas sláger Love Gun, a Black Diamond, ami előtt ismét volt egy nem a legjobban elsülő közönségénekeltetési kísérlet és az egyik örök partyhimnusz a Detroit Rock City. Rövid búcsúzkodás után levonultak, persze az eddig elszórt 2-3 tonna pengető mellé még körülbelül ennyit hozzátettek. A hangos kiabálás szerencsére hamar visszaterelte a zenészeket a színpadra és még 5 fergeteges dalt kaptunk tőlük.

Az első a már maszk nélküli korszakból származó Lick It Up volt, de hogy stílszerű legyek, nem ezzel a számmal nyalatták fel velünk a padlót, pedig itt is elég jó hangulat volt. De hol volt még a vége! Személyes kedvencem, a Shout It Out Loud következett, együtténeklés, mosoly, boldogság mindenütt a teremben. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám a mosoly a jóérzésű zenehallgatókról ezután lefagyott, mert következett a KISS diszkóslágere, a Final Countdown mellett az egyedüli dal, ami a Sláger Rádió törzsközönségét egyöntetű fejrázásra készteti! Persze azért nem annyira diszkós ez, de látványnak nem volt utolsó, amikor Paul a közönség invitálására az állóhely hátsó részén felállított kis kerek forgószínpadra repült, hogy onnan tolmácsolja nekünk az I Was Made For Loving You sorait. Roppant rajongóbarát dolog, ha engem kérdeztek, ráadásul showelemként is zseniális.

Persze Paul nem maradt hátul a koncert végéig. Visszarepült a fő színpadra, hogy a számtalan kis panelen vetített rockzenei hősök emlékére eljátsszák a God Gave Rock’n’Roll To You-t. Régi dobosukkal, Eric Carr-al kezdték a megemlékezést, de jutott hely a megemlékezésben Janis Joplinnak, Jimmy Hendrixnek, a Beatles-nek, Led Zeppelinnek és a The Doorsnak is. Ez is egy felemelő pillanat volt, de már mindenki tudta, hogy közel a vég és az utolsó szám címével ellentétben most nem szól majd egész éjszaka rock’n’roll a Kiss szolgáltatásában. Szóval a koncert záródala a Rock And Roll Nite lett. Ismét teli torokból énekelt mindenki, nem is csoda, az egyik legnagyobb Kiss dalról van szó, fergeteges lezárása volt a bulinak. A végén Simmons egy emelőn a magasba emelkedett, Eric Singerrel együtt, Paul pedig a közönség őrjöngése mellett összetörte a gitárját! Az egész este állandó robbantgatást még egy kis beltéri tűzijáték imitációval is megtoldották, majd meghajlás után levonultak a színpadról.

Kint még lehetett pólókat és egyéb csecsebecséket venni vagy akár az este hanganyagát Kiss mintás pendrive-on, itt is megmutatkozott marketinggépezetük profizmusa. Szerencsére a színpadon a professzionális szórakoztatási képességüket mutatták meg. Ez tényleg a rock’n’roll cirkusz, minden rockernek egyszer az életben látnia kellene ezt a show-t, maradandó élmény, azt garantálom! Áttört a gát, lehet, hogy legközelebb már sokat utaznék is értük! Sok hasonló jó koncertet még idén és a jövőben egyaránt!

Köszönet a Livenationnek!

A koncerten elhangzott dalok:
Modern Day Delilah
Cold Gin
Let Me Go, Rock’n’Roll
Firehouse
Say Yeah
Deuce
Crazy, Crazy Nights
Calling Dr Love
Shock Me
gitár- és dobszóló
I’m An Animal
100000 Years
Gene basszusszóló, vérköpés
I Love It Loud
Love Gun
Black Diamond
Detroit Rock City

Lick It Up
Shout It Out Loud
I Was Made For Loving You
God Gave Rock’n’Roll To You
Rock And Roll All Nite

Kapcsolódó cikkek

Hard koncert a Városligetben, vendég: Cherokee

NorthWar

KISS – Monster

SteveShield

Hard Interjú

Southpeace

Hard Interjú

NorthWar

HARD – 100% Hard

NorthWar

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár