Koncertbeszámolók

Lacuna Coil – Koncertbeszámoló

2022. október 15. @ Olaszország, Milánó – Fabrique

A Lacuna Coil 1994-es megalakulása óta nem csupán egyedi zenéje révén tett szert egyre nagyobb népszerűségre, hanem azért is, mert közismerten sokat törődik az egyébként is rendkívül összetartó és elkötelezett rajongótáborával. Noha a legutóbbi Black Anima névre keresztelt albumuk megjelenését, valamint a hozzá tartozó turné lebonyolítását követően (2019) a zenei élet a pandémiás karanténintézkedések miatt gyakorlatilag ellehetetlenült, a rajongók lelkesedését ez egyáltalán nem lohasztotta le. Sőt, Cristina Scabbia énekesnő rendszeres online közvetítései a Twitch-en, valamint az emptyspiral.net portál körül kikristályosodott kemény rajongói mag heti online találkozásai (amelyen a zenekar tagjai is időről-időre részt vettek) csak tovább erősítették az amúgy is eleven és robusztus kapcsolatrendszert. Ráadásul a Lacuna Coil 2020 őszén az egyik legelső volt azon zenekarok sorában, akik közönség nélküli koncertet közvetítettek egy otthoni, milanói klubból. Ma is jól emlékszem az akkoriban még szokatlan és felkavaró élményre, ahogyan a csapat mindent beleadva játszotta a jobbnál jobb dalokat a teljesen üres nézőtér előtt (az esemény egyébként a következő évben Live From The Apocalypse címmel DVD-n meg is jelent). Ezt követően a zenekarnak már csak egy online megjelenése volt: 2021 februárjában sok más olasz előadóművésszel együtt csendben kiálltak a milanói Alcatraz színpadára, hogy némaságukkal tiltakozzanak a művészvilágot ellehetetlenítő, rendkívül szigorú korlátozások ellen.

A mostani koncert apropóját az adta, hogy a Lacuna Coil újra felvette és feldolgozta saját húsz évvel korábban kiadott Comalies albumát. Noha a „Comalies XX” címre keresztelt kiadványt maguk a csapat tagjai sem tekintik a Lacuna Coil tizedik reguláris sorlemezének, a hangzást és a dalokat mégis modernizálták és aktualizálták, a kiadvány pedig új borítót kapott. A projekt mögött meghúzódó motivációt talán Andrea Ferro énekes egy nyilatkozata világíthatja meg, amelynek értelmében a Comalies volt az az album, amelyen húsz évvel ezelőtt először csendült fel a jellegzetes Lacuna Coil hangzás – ezt kívánták most a 2020-as évek által megkövetelt formában és minőségben a közönség elé tárni. Akárhogy is, az ilyesfajtavisszatekintések mindig izgalmas fejezetet jelentenek egy nagymúltú zenekar életében, így aztán amikor fél évvel ezelőtt a csapat bejelentette, hogy Milanóban egy speciális klubkoncert keretében mutatja be majd az újjáalkotott albumot, a keményvonalas rajongók egymást taposva foglalták le a jegyeket az eseményre. A várakozást jól jellemzi, hogy noha én magam is elég gyorsan tudomást szereztem a tervezett koncertről, az esemény előtti napon tartandó VIP rendezvényre már nem kaptam jegyet, mivel a rendkívül korlátozott számban rendelkezésre álló belépők nagyjából öt óra alatt elfogytak. Magára az előadásra viszont sikerült jegyet szereznem, így aztán nagy izgalommal – és bevallom, némiképp irigykedve a VIP rendezvény meghirdetésére nálam gyorsabban reagáló barátaimra – tekintettem az október 15-én, egy kellemes szombati napon megtartandó ünnepi alkalom elé.

Ettől a ponttól kezdve a koncertbeszámolóm óhatatlanul is kissé szubjektívvé és érzelmektől telítetté válik, hiszen egy számomra ikonikus zenekar hazai pályán előadott, speciális klubkoncertje nyilvánvalóan nem elhanyagolható szubjektív töltettel bír egy rajongó számára. Várakozásaimat az is fokozta, hogy erre az egyetlen eseményre Lacuna Coil fanatikus barátok-ismerősök érkeztek szerte a világból, az Egyesült Királyságból, Spanyolországból, Franciaországból, sőt még Chiléből is. A koncerten részt vevő közönség oly mértékben nemzetközi és heterogén volt, hogy az esemény felkonferálása során maga Cristina Scabbia is felsorolta azokat az országokat, ahonnan tudomása szerint (valószínűleg a péntek esti VIP rendezvényen szerzett információk alapján) Lacuna Coil rajongók érkeztek. A szállodánk éttermében is feltűnő módon megszaporodtak a zenekaros pólót viselő vendégek, akik közül sokan már délután három óra magasságában elindultak a város másik felében található Fabrique-ba (a 3100 főt befogadó koncertterem Olaszország legnagyobb ilyen jellegű létesítménye!), hogy az este hét órai kapunyitásnál eléggé elől álljanak a színpad előtti helyek elfoglalásához. Én magam csak hét óra körül érkeztem a helyszínre, így mire bejutottam, már csak nagyjából a terem közepe felé sikerült jó állóhelyet találnom – de még így, a tömegben is volt olyan szerencsém, hogy összefuthattam egy kedves angol barátommal, aki legnagyobb meglepetésemre ugyanolyan fehér overallt viselt, mint ami a zenekar tagjain volt a Live From The Apocalypse felvételekor (és mellesleg a mostani koncert túlnyomó részében is). Mások a Comalies album eredeti borítóját díszítő napraforgót tűzték magukra, így aztán az egész esemény egy átlagos metal koncert jellegzetességein túl valamiféle kedélyes, felszabadult népünnepély hangulatát is magán hordozta. A helyszín maga egyébként is kellemes volt, az emberek pedig lazák, barátságosak és közvetlenek: már az utcán többekkel összemosolyogtunk a Lacuna Coil pólóink fölött; amikor pedig néhány olasz rajongó kiszúrta a karomra tetovált Lacuna Coil idézetet, abból végképp szívélyes beszélgetés alakult ki.

Bevallom, egészen a műsor kezdetéig volt bennem némi félelem, hogy bármennyire is exkluzív, jól felépített koncertet fogunk hallani, idő hiányában a Comalies XX album dalain túl ezúttal nem fog sor kerülni az általam oly nagyra tartott Black Anima félelmetes, súlyos és érzelemgazdag opuszaira, no meg a régi nagy, kihagyhatatlan kedvencekre. A Lacuna Coil azonban nem ilyen csapat – gondolnak ők mindenre és mindenkire. A koncert elején nagy megnyugvásomra mindjárt a Blood, Tears, Dust robbant az arcunkba a 2016-ban kiadott Delirium-ról, amely feszes, energikus tempójával jól megalapozta a hangulatot. Ezt követte a szintén izmos Reckless a Black Anima-ról – számomra pedig ekkorra már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy alighanem életem egyik legmeghatározóbb koncertélménye előtt állok. Az elkövetkező több, mint két óra során ez a sejtésem többszörösen is beigazolódott: a felejthetetlen élményt nem csupán az igényesen összeválogatott, exkluzív program és a jó társaság, de a remek helyszín és a kristálytiszta hangzás is elősegítette. Aztán amikor a Comalies XX-ről az arcunkba robbant a zseniálisan megújított Swamped (amit ugyanerről az albumról a Self Deception követett), úgy éreztem, itt bármi történhet, én megérkeztem, itthon vagyok. Mintha a zenekar csak nekem játszott volna: egymás után sorakoztak fel a kedvenceim a Black Anima-ról: az Apocalypse és a Layers of Time, amit a Comalies XX érzelemgazdag, himnikus magasságokba emelkedő tétele, a gyönyörűen melankolikus Entwined követett. Az Unspoken után pedig megint csak visszatérhettünk a régebbi idők nagy sikereihez, és előbb a Trip The Darkness taglózott le a Dark Adrenaline-ról, majd a Sword of Anger révén ismét a Black Anima vizeire eveztünk át. Ezután következett a koncert egyik leginkább megindító pillanata: Cristina az epikus The Ghost Woman and the Hunter-t a közönség sűrűjében állva, a nézőtér közepén, valahol a keverőpult közvetlen szomszédságában énekelte el. Rengeteg fotót láttam utólag ezekről a pillanatokról (és persze magam is készítettem párat…), de mindig ugyanazt az élményt élem át bennük: a momentumot, amikor a zseniális művész és az őt körülálló rajongók egy villanásnyi időre egyek lesznek a zene varázslata révén. Nem hiszem, hogy a tiszta művészeten kívül bármilyen más erő létezne a világon, amely erre lenne képes – és én örökre hálás leszek a Lacuna Coil-nak, hogy részesülhettem ebben a csodában. Ezután Cristina visszatért a színpadra, és a program a Comalies XX remek tételeivel (Humane, Daylight Dancer, Heaven’s A Lie, Angel’s Punishment) folytatódott, hogy végül az Our Truth révén elkalandozzunk a 2006-ban kiadott Karmacode album irányába. Ezt követte a Now or Never a Black Anima-ról, majd két Delirium-ról származó tétel közé ékelődve (My Demons, Delirium) a zenekar története során most először hallhattuk The Prophet Said-et élőben a Comalies XX-ről. A Comalies címadó dala után pedig a műsor első felét a Black Anima legnagyobb erejű, operás-himnikus magasságokba emelkedő, latin szövegekkel dúsított tétele, a Veneficium zárta. Cristina Scabbia egy alkalommal úgy jellemezte ezt a nagyívű alkotást, mint „sötétből felhangzó fájdalmas és szenvedélyes kiáltást” – és valóban, elképzelni se lehetett volna egy ennyire komplex, az emberi személyiség valamennyi szegmensére egyforma erővel ható setlist első felének lezárását ennél emelkedettebb és megrendítőbb módon.

Aztán a zenészek az Aeon éteri hangjainak kíséretében levonultak a színpadról, és néhány perc szünet következett. Az ember ilyenkor mindig hajlamos azt találgatni, hogy mi történhet még egy ennyire erős koncert legvégén – de nem kellett sokat várnunk a folytatásra, és a csapat legénysége a fehér overallokat lecserélve talpig feketében (a legendás 1.19 Show fellépőruháira emlékeztető – vagy talán azzal azonos? – öltözetben) tért vissza a színpadra, hogy a Tight Rope és az Enjoy The Silence (ami mellesleg egy remekül sikerült Depeche Mode feldolgozás) után az elmaradhatatlan Lacuna Coil himnusszal, a Nothing Stands In Our Way-jel búcsúzzon a lelkes közönségtől.

Nehéz lenne néhány szóban összegezni mindazt, amit itt láttunk, hallottunk és átéltünk. Olyan koncert volt ez, ahol remek, rutinos és elkötelezett zenészek a saját leghűségesebb rajongóik körében adhatták elő a legnagyobb szerzeményeiket, illetve azt szívüknek kedves projektet, amelynek ötlete a pandémia miatti kényszerszünet alatt fogalmazódott meg bennük. Captain Maki (Marco Coti Zelati basszusgitáros, zenekarvezető) karmestersége alatt nem csupán a régről ismert énekesek, Cristina és Andy hozták a tőlük megszokott teljesítményt, hanem a viszonylag későn (2016-ban és 2019-ben) csatlakozott Diego “Didi” Cavalotti (gitár) és Richard Meiz (dob) is elválaszthatatlanul tagozódtak be a zenekar organikus egységébe. A Lacuna Coil már nem egyszerűen zenekar, hanem intézmény és művészeti iskola: a gothic metal alapvető, megkerülhetetlen oszlopa, amelynek minden megmozdulása a szó legteljesebb értelmében vett nagybetűs Zene, amely nélkül a műfaj nem lenne ugyanaz, mint amilyennek ma ismerjük.

Köszönjük, Lacuna Coil.

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek