Laibach, Juno Reactor – Koncertbeszámoló

2009. december 14. @ Budapest, Petőfi Csarnok

A LiveSound szervezésében:

December 14-én, előkarácsonyi ajándék gyanánt nem más, mint a Laibach és a Juno Reactor érkezett kis hazánkba. Nagy lelkesedéssel készültem a koncertre, mert most volt lehetőségem először megtekinteni az industrial zene egyik szülőatyjaként számon tartott Laibachot, akiket betiltottak a Szovjetunióban túlságosan populáris és tömegeket célzó filozófiájuk miatt; és a Matrix zenéje által csak nagyobb hírnévre szert tevő Juno Reactort, akiknek koncertjei mindig fantasztikus esemény- és előadásszámba mennek.

Az előzetes hirdetéseken és plakátokon mindehol a Juno Reactor-Laibach sorrend volt feltüntetve, így magától értetődőnek vettem, hogy elsőként a goatrance csapatot fogom látni, az estét azonban meglepő módon mégiscsak a Laibach nyitotta. Kezdés előtt már jóval a Csarnokban voltam és alig vártam, hogy a színpadon felbukkanjon Milan Fras a nélkülözhetetlen bőr bányászsapkájában. Mikor elkövetkezett a várva-várt pillanat, a sampleres lány jött be egyenruhában és megafonnal, majd ebbe skandálva kezdte el a koncertet, miközben kéken hullámzottak a falak mindenütt a rájuk vetített fényektől. Nemsokára bejött a többi zenekartag is a színpadra, természetesen egyenruhában és bányászsapkában. A háttérben látható két nagy kivetítőt is beindították és különböző gépek, a zene ritmusára mozgó és forgó alkatrészei látszottak rajtuk. Néha jelszavak úsztak be a kijelzőkön németül és angolul, ilyenek, mint “we are forging the future”, “death”, “soil” és “bloody”. Minden számnak külön kisfilm volt szánva; volt itt a gépalkatrészeken kívül minden, ami fémből van és mozog, de kikötözött embereket levessel etető majd véres kereszttel megjelölő idős asszony valamint szájjal elég egyértelműen férfit kielégítő nő is. Természetesen egymás után érkeztek a híres vagy inkább hírhedt dalok, olyanok mint a Brat Moj, a Tanz mit Laibach, az Alle Gegen Alle és a God is God. Ez utóbbi különösen érdekes felhangokat kapott jelen alkalommal, mivel a Juno Reactor egyik leghíresebb száma, mely szinte minden elektronikus-zene kedvelő kedvencei közé tartozik, ugyanezt a címet viseli. A két dal még tartalmilag is nagyban hasonlít egymásra, csupán míg a Reactornál egész változatosak a “You shall see” sorok, addig a Laibachnál csak a “You shall see Darkness” maradt.
A Tanz mit Laibach alatt természetesen a dal klipje ment a háttérben, rendkívül szuggesztív és kétértelmű utalásokkal teli valójában. Látható volt továbbá a vásznakon Leni Riefenstahl a berlini olimpiára készített náci propagandafilmjének, az Akarat diadalának egy részlete is, amelyet sok zenekar, köztük a Rammstein is örömmel szerepeltet, egyértelmű polgárpukkasztás céljával. Láttunk még amerikai zászló paródiát is a háttérben, csillagok helyett a V alakú Laibach jellel, az énekes pedig később élőben is prezentálta ezt a lobogót, a színpad közepén lobogtatva azt, miközben mögötte olajkutak szivattyúzták a fekete aranyat jellegzetes mozgásukkal. Nagyon élvezetes volt a koncert, egy percre sem álltak le a srácok, és mikor Laibach-os meghajlás után távoztak és hűségesen visszajöttek, a közönség nagy üdvrivalgással köszönte meg nekik az estét. Furcsa módon sem az énekes, sem egyik másik zenekartag nem szólt egyszer sem a közönséghez, meg sem próbáltak velünk kapcsolatot létesíteni, ez különösen a második zenekar hozzáállásával volt szöges ellentétben. Ám a ráadásnak is végeszakadt egyszer és végleg elhagyták a színpadot.
Ekkor a roadok és a technikusok hada olyan hévvel kezdte el szétszedni a színpadot, hogy többen azt hitték, már nem is lesz semmi, de utána behoztak több kongadobot és láttuk, hogy mégiscsak készülnek a Juno Reactorra.

Hosszadalmas várakozás után végül elkezdődött az előzőtől hangulatilag igen különböző, ám mindenért kárpótló előadás. Elsőként egy alacsony fekete férfi, törzsi díszben, fűszoknyában, fehér foltokkal telepettyegetve sétált fel a színpadra és tökéletesen egyedül előadott egy frenetikus dobszólót hat kongadobján. Ր utána egy különböző hangkeltő eszközökkel, kis dobokkal, kolompokkal, csengőkkel felszerelt férfi jött be, táncosnak öltözve, igencsak kidolgozott izomzattal és a zene ütemére ugrálva, hajlongva, táncolva testét használta hangszerként. Szépen sorban végül bejöttek a többiek is: a Joker-szerű, fehér arcú, zilált hajú, lila öltönyös gitáros/sampleres; a showkeltő “porondmester” énekes (aki minden kétséget kizáróan maga az agy, Ben Watkins volt), az operaház fantomjára hajazó dobos, és az énekesnő, nagy, piros szoknyában és piros arcfestéssel.
Az egész fellépés egy szertartásra hasonlított leginkább, amit egy elfeledett törzs tart a betévedők tiszteletére különböző látványos elemekkel, törzsi táncokkal, varázslatokkal, rituálékkal, mint például a szertartás helyszínének vízzel való megjelölése és hasonlók. Ben Watkinsnak folyamatosan járt a szája, a számok alatt és közben is mintegy narrátorként tájékoztatott minket arról, hogy most egy pszichedelikus utazáson veszünk részt, “dőljünk hátra” és élvezzük. Személyiségileg tökéletes ellentéte volt a Laibach személytelen és gépies énekesének, beszélgetett a közönség tagjaival, “csinálta a fesztivált”. Körbedongta az énekesnőt is, többször játékosan puszilgatta, a hajába túrt, emelgette, döntögette. A Joker-figura néha elő-előugrott a sampler mögül és elektromos gitárjával fel-alá rohangászott a színpadon, a táncos ugrált, futkosott, a kongadobos is ide-oda mászkált. Néha előkaptak valami egészen különleges alakú hangszert és azon játszottak hosszabb-rövidebb ideig. Eljátszották természetesen a fent említett God is God-ot is, hadd lássuk milyen az övék és miben más, mint a Laibach-é. Sorra került természetesen a Mátrixból és Animátrixból jól ismert Mona Lisa Overdrive is, a Kyrie Eleison kórus ezúttal felvételről szólt a háttérből. Az előadásuk rendkívül jó hangulatú és magával ragadó volt, gyakorlatilag az egész közönség táncolt dalaik ritmusára. Életvidám és pörgős volt az egész koncert, de egy icipici szerkesztési hibát azért meg kell említenem. A koncert legvégére, mikor már éjfél felé járt az óra, egy lassú, elszállós dalt hagytak, ami a 90 percnyi tömény, pattogós miazma után nem tűnt a legbölcsebb választásnak.
Mindkét zenekar produkciója sokkal jobb volt annál, amit személy szerint én vártam. Grandiózus, látványos, megmozgató és élvezetes showt kaptunk mind a britektől, mind a szlovénoktól. Egyedi hangulatú este volt, magas sztenderdű és különleges előadásokkal, úgyhogy azt gondolom, még a meglehetősen magas jegyárak mellett is mindenképp megérte eljönni erre a koncertre.

Köszönet a beszámoló megírásában nyújtott hatalmas segítségért Korsós Péternek.

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár