2007. február 24. @ Budapest, Vörös-Kék Yuk
Nagyon vártam a bulit, hiszen arról már többször meggyőződhettem, hogy a Stereochrist mennyire jó élőben, a Wendigot pedig még sosem láttam, de csupa jót hallottam a koncertjeikről, és albumon meggyőztek. Kicsit tartottam tőle, hogy a két főbanda bulija ütni fogja egymást, és sajnos tényleg így alakult, ezért csak az egyiket tudtam megnézni.
Kilenc körül értem a Yukba, a Vörösben éppen semmi nem volt, így átmentem a Kékbe. Ott éppen a váci Sunday Fury játszott, valahol a programjuk elején járhattak. Amikor megláttam őket, valami hatecore vagy metalcore jellegű cuccra számítottam, épp ezért eléggé meglepett, amit hallottam. A négytagú banda nagyon jól hozta a Down-ízű southern témáit. A koncert elején eléggé üres volt a terem, csak egy világos ruhás srác bulizott hihetetlen intenzitással a színpad közvetlen előterében, a szünetekben kérdőn hátra-hátrapillantva a többiekre… elég mókás látvány volt 🙂 Aztán gyülekezni kezdett a nép, a vége felé már elég sokan voltak. Egy szám erejéig a Stereochrist énekes Dávid is vendégeskedett a műsorban, és ha jól emlékszem, egy Crowbar feldolgozást is elővettek. Összességében kellemes meglepetés volt a banda, hangulatos bulit adtak.
Rövid átszerelést követően egy öttagú zenekar lépett a színpadra, és bemutatkozásként az énekes srác rettentő szerényen csak annyit kérdezett, hogy „Ugye nem kell nevet mondanom?”. De igen, bazmeg, kell nevet mondanod, mert a jelen levő 12 rajongódon kívül a többieket is érdekli, hogy milyen zenekart néz-hallgat éppen. Nem igazán tudom, hogy egy olyan zenekar, aminek egyetlen demó áll a háta mögött, valamint még működő weblapja sincsen, mitől ennyire magabiztos. Egyébként maga a buli rendben volt, jó kis stoner-doom metal tnyomattak a srácok, a rövid hajú gitáros pedig hatalmas showman, egyértelműen ő a magyar Jack Black. (Másnap otthon szépen sorban rákerestem a neten a Kék Yukas fellépőkre, így megtudhattam, hogy a Locust On The Saddle a szóban forgó zenekar.) Itt jegyezném meg, hogy a koncertlátogatók annyit még fejlődhetnének kulturáltságban, hogy a kétajtós szekrény méretű tagoknak talán nem kellene 165-170 centis lányok elé beállnia… nem egy ilyet láttam ez alatt a pár óra alatt.
A Locust On The Saddle után átnéztem a Vörösbe, ahol épp egy énekesnővel felálló zenekar kezdett, őket pedig az Everwood követte, de egyik csapat sem tudott meggyőzni, a Kék Yukba pedig a nagy tömeg miatt már nem volt kedvem visszamenni. Amúgy is közeledett a Wendigo koncertje, és – mint már említettem, – őket még sosem láttam élőben, Stereochristékat már igen, így maradtam a Vörös Yukban.
A Wendigo a Fonogram díjátadóról érkezett a koncert helyszínére, ahol az Év felfedezettje kategóriában „vereséget szenvedtek” (szigorúan idézőjelben!) Rúzsa Magdival szemben, de az eredmény mégis hatalmas siker – főként nekik, de így az egész magyar metal undergroundnak is. Több mint 30 000-en szavaztak rájuk, és mindössze 17 db (!) szavazattal maradtak le. És mi lett volna, ha nincs a jelöltek között a Wisdom is, és minden rockzenekedvelő sms-ező a Wendigora voksol…? Meglepően kevesen voltak kíváncsiak a koncertre, méltatlanul kevesen (BZ gyors számolása szerint pontosan 24 és felen), pedig igazán jó buli volt, és egy új dalt is megismerhettünk. A Let It Out lemez majd’ minden dala elhangzott, valamint hallhattunk Slayer, Pantera és Madonna feldolgozást is. Nekem személy szerint a Broken, Butterfly, Thousand Voices hármas jött be leginkább, de a közönség a Pantera-féle I’m Broken alatt mozgolódott a legjobban – itt egyébként volt közönségénekeltetés is. BZ vicces átvezetői jót tettek a hangulatnak, bár egy-egy elejtett cinikus megjegyzésből azért kicsit érezhető volt a csalódottság. Tetszett, hogy minden szám előtt elmondta röviden, hogy miről is szól az adott nóta, így kéne mindenkinek. A hangszeresek könnyedén és pontosan hoztak minden témát, BZ jól énekelt, a hangzás is rendben volt, és az új nótából sejthetjük, hogy az új album is legalább olyan jó lesz, mint a Let It Out. Engem élőben is meggyőzött a Wendigo!