2013. április 6. @ Debrecen, Dharma Klub
Úgy indultam neki az estének, hogy egy fasza, kis stoner party lesz, olyan zenekarokkal, akiket egyáltalán nem ismerek… jegyzem meg, még csak hírből sem. Kivétel volt ez alól a Blackhoney zenekar, akikről azért már hallottam korábban. Szó, ami szó, az előző koncertekből tanulva próbáltam kicsit később megjelenni a bulira, mintsem a nyolc órai kapunyitás. És milyen jól is tettem, bár még 15-20 percet még így is várnom kellett a kezdésre. Ami ilyenkor néha kellemetlen. Ismerős nem volt, zene sem szólt, az a tizenpár ember a pult előtt – akik szintén korábban jöttek -, pedig a pult előtt iszogatott és beszélgetett.
Még a sajtójegyért se mentem, de a szervező lány nagy meglepődésemre már jött is hozzám pecséttel a kezében, hogy megillessen vele. Valljuk be, azért ez szép gesztus, bár nem vártam el. Mihelyt be lehetett menni a koncertterembe, éltem is a lehetőséggel és elfoglaltam a helyemet az egyik széken. Megvettem a kötelező innivalót, amiben szégyenszemre most alkohol nem volt. Visszamentem és vártam, hogy elkezdődjön az este.
Elmúlt kilenc óra és a BlackHoney elkezdte az estét. A közönség hagyott némi kívánni valót maga után. Igazából nem is tudom hány ember lehetettet, de 30-40-nél többet nem mondanék. A hangosítás tűrhető volt, bár az ének lehetett volna jobb is. A zene elsőre nem volt túl meggyőző, de ahogy haladtunk egyre előrébb és előrébb, úgy kezdett megtetszeni a Blackhoney zenéje. Nem mondom, hogy világmegváltó, mert sok újdonságot nem mutat, de amit csinálnak, azt jól csinálják a srácok. A hatások egyértelműek a zenében. Ha nagy neveket kellene mondanom, akkor a Down tipikus minden alakuló stoner banda példaképének. A zenét néhol elég vegyesnek éreztem, nem igazán az a kiforrott. A hamarosan megjelenő EP-ről volt olyan dal, amire azt hittem konkrétan, hogy Metallica feldolgozás… pedig hát a Metallica meg a stoner. ehh ehh. Amin pedig végig gondolkoztam a koncert közben, hogy simán elférne még egy gitáros a zenekarban. Hogy miért? Nem is tudom, sokat dobna a zenekaron mind hangulatilag, mind zeneileg. Ettől függetlenül a zene súlyos volt, a lábam vagy a fejem csak a konferálások közepette hagyta abba a mozgást. Ment a bólogatás sok ember részéről, a mínusz ötödik sorban pedig pár lányka még táncolt is a zenére. Jah, azért mínusz öt, mert az első négy sorban senki nem volt, csak pár fotós. Sajnos.
A BlackHoney kellemesen megalapozta az estét. Fél óra átpakolás után a budapesti Burning Full Throttle (továbbiakban BöFöTö) csapott oda a húroknak. Elsőre valami random vidéki motoros fesztivál hangulata kerített hatalmába, mintsem egy koszos, füstös kocsma. Bár a nép majdnem ugyanaz. Szőrös férfiak, feszes farmer vagy bőrnadrágban feszítő nők, akik már túllépték a negyvenet, a helyet belengi a sör és a szivar szaga. Persze ez utóbbiakból a koncerten csak a sör és a szőrös férfiak voltak jelen. Fiatal hölgyektől pedig egy elnézés. A hangulat meg volt, de a zene sajnos valahogy nem jött át számomra. Lehet azért, mert a stonernek inkább a doom-os, sludge-os, mintsem a grunge-os vonalát szeretem. Ha most magyar bandákat mondanék kedvencnek, akkor a Stereochrist vagy a Wall of Sleep mindig is ott lesz a toppon, ahonnan szerintem egy elkövetkezendő banda sem fogja letaszítani őket. Ettől függetlenül nem beszélhetünk úgymond amatőr zenészekről, mert zeneileg rendben volt a BöFöTö, csupán nem én voltam a célközönsége. Ráadásul ismét szomorúan vettem tudomásul, hogy ahogy haladtunk bele az éjszakába, úgy egyre kevesebb ember állt a színpad előtt. Bár ez itt még annyira nem is mutatkozott meg.
A hangosítás viszont elég jó volt, de a technika ördöge azért kibabrált a fiúkkal, vagyis inkább az énekes/basszer posztot betöltő Vincze Andrással. Igazából nem tudom mi lehetett a gond, ha jól olvastam szájról, akkor nem hallotta vagy a saját hangszerét vagy valaki mást. Kontaktos volt gondolom valamelyik kábel, aminek nem tetszését elég artikuláltan mutatta ki. 🙂 Ami nekem például elvonta a figyelmemet a zenéről, de ez legyen az én bajom. A bő fél órás fellépés után a közönség még egy dalra vissza is tudta invitálni a zenekart.
Az est utolsó fellépője a tiszakécskei Let the Cigar Die. Visszatérve a korábban megkezdett gondolatmenethez, a LöTöCöDö zenekar fellépésén eléggé ingadozott a közönség létszáma. Hol „sokan” voltak bent, hol csak tíz-tizenöt ember, ha lézengett a koncertteremben. Pedig meg kell hagyni, nem volt egy rossz koncert. Az elején bejelentette az énekes srác, hogy többnyire feldolgozásokat játszanak, de kaphatunk egy kis ízelítőt saját dalokból is. Mivel annyira nem ismerek sok zenekart ilyen téren, leginkább a Down feldolgozásokat ismertem fel. Felcsendült a Stone the Crow, a sokak és az én kedvencem a Bury Me in Smoke vagy a Lifer. A saját dalok is egész korrektek voltak. A dalok közötti felvezetésekért plusz pont jár, néha jó dolgokat mondott az énekes, párszor mosolyra húzódott a szám. A közönség a Down dalokra azért csak meg-megvillantotta magát. Ment a headbang ezerrel. Én is előrébb foglaltam helyet, bár most nem mozogtam annyira, mint amennyire illett volna. A hangulat jó volt, az a kevés ember, aki ott volt, szerintem jól érezte magát. Az énekes hangja is mocsok jó volt. Első pillantásra nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen orgánuma van. A koncert végén az indulatok és a hangulat már a tetőfokára hágott, olyannyira, hogy a gitáros felrúgta/lökte az erősítőt fejjel, mindennel együtt, nem kímélve szegény gitárját is. Fasza volt. 🙂
Ezzel zárult számomra az este. A végén még kicsit beszélgettem a pultos sráccal, de utána léptem is. Összességében picit unalmas estéről beszélhetek, viszont a Blackhoney EP-je kötelező darab lesz a (közel) jövőt tekintve. Amit bátran fogok ajánlani sok mindenkinek.
