2012. szeptember 12. @ Budapest, Club 202
Mi tagadás, nem fordulok elő rendszeresen a dél-budai klubban, így a belépéskor az újdonság erejével hatott a dobcájg elé emelt zajcsillapító fal. A 202-ben vélhetően elejét akarják venni a késő esti hangoskodás miatti (további) zúgolódásnak a közelben lakók részéről, már amennyire lehet, de mégis milyen metal buli az, ahol a zenekarok műsora alatt közvetlenül a színpad előtt sem zavarja a hangerő az embert, ha épp beszélgethetnékje támad?!.
A kanadai The Order of Chaos (az előttük fellépő két bandát egyéb sajtós elfoglaltság miatt kihagytam – az eredmény hamarosan olvasható lesz!..) ráadásul nem csupán halkan, de elég vérszegényen is szólt. Aki viszont túl tudta tenni magát azon, hogy a két gitáros közül az egyiket csak látni lehetett, annak nem mindennapi élmény jutott osztályrészül. Igaz, nem elsősorban zenei értelemben, hiszen ilyen fajta heavy / power / thrash muzsikát hallhattunk már másoktól rogyásig, habár messze nem is ez a csapat az utolsó ebben a mezőnyben. Sokkal inkább a magabiztos és élettel teli előadásmódra gondolok itt, amelyből Amanda Kiernan énekesnő (aki egyébként az Into Eternityben is csillogtatja tehetségét újabban) különösen látványosan vette ki a részét. Egy női frontembertől ebben a stílusban nem pont az övéhez hasonló színpadi munka számít szokványosnak, ám a nem is kicsit hibbant figura benyomását keltő hölgy – amellett, hogy abszolút meggyőzően váltott tiszta énekből ordításba is, ha kellett – igencsak elemében volt a deszkákon: járt-kelt, állt, ült, feküdt, hempergett, homorú gömbként szétferdült (ahogy a régi nóta mondja) stb. Igazi szerethetően flúgos teremtmény! És hát a Deep Purple-féle Highway Starban egy lánytól hallani az olyan sorokat, mint „Nobody gonna take my girl”, az is felettébb bájos… Ha Pandacsöki Boborján egy „elől deszka, hátul léc” alkatú, cseppet szabadszájú, sörimádó rockercsaj lenne, alighanem Amanda alakjában jelenne meg. Lehet, hogy Besenyő Pista bátyánk a menedzser?
Nyugati szomszédunknál valamiért alig akad hallgatható zenekar, kiemelkedőről nem is szólva. Az 1980-as évekből (!) exhumált Mortician az itt tapasztaltak alapján szintén a felejthető osztrák bandák hosszú sorát gyarapítja. Porosan régi vágású heavy metaljukat meglehetősen eseménytelenül adták elő, jómagam legalábbis csak egyszer kaptam fel rájuk a fejem, mégpedig amikor a dobos (relatíve friss igazolás) Nagy Gergely kisétált a dobcucc elé, és magyarul konferált. Ezt az epizódot leszámítva azonban képtelen vagyok bármilyen említésre méltó mozzanatra visszaemlékezni velük kapcsolatban. Tekintsük meg nem történtnek az egészet!
A texasi Helstar power metalban épp olyan alulértékelt csapat, mint a new orleansi Lillian Axe dallamos hard rockban. Ennek megfelelően James Riveráék színre lépésekor is szinte csak a legelkötelezettebb hazai rajongók gyűltek össze, ők viszont annál lelkesebben zúzták végig a bő egy órás szettet. (Sokkal többen utána sem lettünk…) Lehet, hogy a jelenkori technikás, ne adj’ isten extrémbe hajló zenékhez képest már nem tűnik nagy ördöngösségnek, amit a Helstar művel, ugyanakkor rengeteg mai modern banda tanulhatna tőlük arról, miként kell úgy megírni a rafinált hangszeres témákat, hogy az ne menjen a kerek, követhető dalszerkezetek rovására, és még stílusos is legyen a dolog. A Rob Trevino és az alapító Larry Barragan alkotta gitárpáros játéka frenetikus volt, akárcsak Mickey Lewis intenzív dobolása. A karakteres hangú és jó kedélyű frontember Rivera pedig farzsebből hozta a Rob Halfordot és a korai Warrel Dane-t idéző magas sikolyokat, persze nem túlzsúfolva ezekkel a vészterhes énekdallamait. A hét stúdiólemeznyi életmű megidézése ilyen viszonylag szűk időkeretek között nyilván nem egyszerű feladat, a régi Burning Star és Nosferatu albumokról, illetve a két esztendővel ezelőtti Glory of Chaosról is csupán két-két szám fért bele – utóbbiakat sem fogadta kisebb lelkesedés, mint a 80-as évek termését –, én azonban a magam részéről hiányérzettől mentesen, feltételek nélküli főhajtással honoráltam a látottakat-hallottakat. Valódi kultikus headbanger-csemege, rajongóbarát hozzáállásból és a zenélés iránti elkötelezettségből pedig színjeles!
Mondom ezt úgy, hogy aznap este az Európába nyolc év után visszatérő Steve Blaze-ék fellépését vártam a legjobban, mellesleg a fenti kitételek gyakorlatilag egy az egyben illenek rájuk is. Mi több, a Helstar alatt a megszólalás is beállt végre egy optimálisnak mondható szintre, amelyet a Lillian Axe műsora közben is sikerült tartani, szóval a Misery Loves Company indításakor már sejthettük, itt nem lehet gond. Láthatóan azon sem ütközött meg senki, hogy Brian Jones helyett közvetlen elődje, a beugróként kisegítő Derrick LeFevre kezében volt a mikrofon. Sőt, így már-már az első négy lemezt feléneklő Ron Taylor hangján hallhattuk viszont a régi kedvenceket, annyira hasonlít egymásra kettőjük orgánuma és stílusa. A frissebb nótákat meg még közelebb hozta azokhoz. Frontemberi kvalitásairól mondjuk nem árult el valami sokat. Szépen eldalolta, amit kellett, aztán thank you, a következő szám felkonferálása, meg némi kötelező extra hellyel-közzel, oszt’ annyi, tényleg semmi különleges.
Ellenben Steve Blaze végig a középpontban volt. Ő ugyan nem szólt a közönséghez, viszont annál többet mozgott, pózolt, na meg persze gitározott és tolta a vokálokat Derrick alá. De hát ebben a zenekarban ő a dalszerző, a szövegíró, még az énektémákat is ő találja ki – naná, hogy a koncerteken is körülötte forog minden!.. A többiek (a másodgitáros és a ritmusszekció) pedig megbízható háttéremberek, de legalább régóta stabil a tagság, és láthatóan ők is jól érzik itt magukat.
A programban náluk sem akadt kivetnivaló. Ami engem, illet, örömmel fogadtam volna még több számot a nagy kedvenc Psychoschizophrenia lemezről, és a banda helyében a Poetic Justice anyagából is bővebben merítettem volna. A fanatikusok által különösen nagy becsben tartott Love And Warnak ezzel szemben a fele terítékre került, úgyhogy fanyalgásra nem lehet okunk!
Sőt, örülhetünk, hogy a buli egyáltalán megvalósulhatott itthon! Tekintve, hogy az efféle kultusz-formációk mekkora „tömegeket” mozgatnak, itt kétségkívül a koncertezés megszállottjai játszanak a koncertre járás megszállottjainak. Nem beszélve arról, hogy a szervezőktől éppúgy áldozatvállalást követel egy ilyen buli tető alá hozatala e maroknyi megszállott őszinte örömére. Egy hatalmas élménnyel mindenesetre garantáltan gazdagabb lettünk mindannyian.
