2008. szeptember 26. Budapest, Avalon Club
The Black Curse Over To Europe Tour
Az Avalon Club szervezésében:
Sajnos ezen a koncerten leginkább magát a helyszínt tudom dicsérni. Le kell szögezni, hogy annak alapján, amit eddig láttam, az Avalon Klub messze a legkulturáltabb rock klub Budapesten: tisztaság, normális biztonsági őrök, reális árak, udvarias kiszolgálás… úgy tűnik, mindez immár a metál világában sem lehetetlen.
A kapunyitás hat órakor volt, ennek ellenére az első fellépő csak fél 10 körül lépett a deszkákra. Már ekkor feltűnt az, ami egész idő alatt nem sokat változott: a nagyon gyér létszám. Kb. 60-80 főben tetőzött a létszám, és a kattogó fényképezőgépekből ítélve ennek a legnagyobb része is sajtós volt. Szerintem az 5000 forintos jegy volt irreális; egyik banda sem rendelkezik akkora névvel Magyarországon, hogy ezt egy mezei rocker kicsengesse.
Elsőként az angol Eastern Front lépett a deszkákra. Zenéjük teljesen átlagos tucat black metál volt, sem jobb, sem rosszabb, sem lágyabb, sem extrémebb, sem gyorsabb, sem lassabb az átlagnál. A színpadkép is tipikus volt; mind az öten hullasminkkel, az énekes pedig az „agyonvert sündisznóval” a karján lépett a színpadra. A kiállás
kellően meggyőző és szigorú volt, de miután vélhetően senki sem ismerte őket, öt számból álló rövid program után le is mentek a színpadról.
Ezután következett a valamelyest ismertebb svéd Apostasy. Koncertteljesítményük kellemes meglepetés volt számomra. Míg lemezeiket nem a legrosszabbul sikerült Dimmu-klónként könyveltem el, élőben lelkes és energikus előadásmódjuk feledtette az eredetiség hiányát. Nagyívű billentyűtémákkal megtámogatott szimfo-black metáljuk úgy tűnt, lelkes fülekre talált. A gyors dobtémák nem mindig mutattak óraműpontosságot, ettől eltekintve senkinek a teljesítményére nem lehetett panasz. A hangzás is remek volt, a kopasz énekes jól tartotta a kapcsolatot a közönséggel. A külsőségeket sem erőltették, ami ugyancsak szimpatikus volt.
Mintegy háromnegyed órás programjukat kisebb szünet követte, ezután a Graveworm következett. Azt hiszem, rájuk voltak a legtöbben kíváncsiak, de még így is csak a terem felét töltötték meg a nézők. A program főleg az új, Collateral Defect c. album köré épült, de a régebbiekről is játszottak. Láthatóan ők is élvezték a koncertet, volt színpadi mozgás is (bár az énekes Stefan Fori esetében testalkata némileg akadályozta ebben), és két-három szám erejéig még némi pogó is kialakult elől. Azt már a vicc kedvéért is érdemes megemlíteni, hogy ezen a „black” metál esten a hangulat az Iron Maiden Fear of the Dark dalának feldolgozásával hágott a tetőfokára… Ami itt már nem volt sajnos tökéletes, az a hangzás. A gitárok nem mindig szóltak jól, a szintetizátor témákat sem lehetett mindig hallani, az énekhang pedig hol lehalkult, hol felhangosodott. Több mint egy órás műsoridő után a Graveworm elhagyta a színpadot, hogy helyet adjon annak a bandának, amelyet eredetileg az est fő attrakciójának szántak.
A Lord Belialon azonban a dolgok valahogy nem úgy alakultak, ahogy tervezték. Az a kisebbik baj volt, hogy a hangzás nem javult vissza, a nagyobbik pedig az, hogy sokan ekkora már hazamentek a rossz
közlekedésű Avalon Klubból. (Az Avalon busz jó ötlet, ám sokan nem a busz vonalán laknak, a legközelebbi belvárosba vivő éjszakai busz megállója pedig vagy 2 km-re van a klubtól.) Úgyhogy a Lord Belial vagy 30, láthatóan fáradt és egykedvű ember előtt kényszerült
játszani. Nem is vette jól a dolgot az énekes, aki láthatóan nem erre számított. Hiába próbált azonban lelkesedést önteni a közönségbe, a többség hátul a fotelből nézelődve ülte végig a koncertjüket. Ekkor, mintegy öt szám után, levonultak a színpadról, ám a hangszereket otthagyták – nyilván abban a reményben, hogy vissza fogják tapsolni őket. Ez azonban nem történt meg, néhány bizonytalan „Lord Belial!” kiáltás után a nép egyszerűen szétszéledt. Így lett vége annak a koncertnek, ahol az est főbandája játszott a legkevesebbet.
A tanulság az, hogy – pláne ha egy ennyire a belvárostól kívül eső helyre szervezik – a forgalmazóknak önmérsékletet kellene tanúsítaniuk a jegyárak meghatározásakor. Magyarországon a Graveworm-öt is legfeljebb tizedannyian ismerik, mint a Dimmut, a másik három bandát pedig legfeljebb névről; rajongótáboruk viszont egész biztosan nincs. Ennek fényében hiába a nagyon jól berendezett, szép, tágas klub, és hiába a saját üzemeltetésű busz. Ha a jegyárból nyolc-tíz, semmivel sem ismeretlenebb magyar banda belvárosi koncertjére is el lehet menni, akkor számolni kell azzal, hogy sokan ezt fogják választani.