Marduk, Belphegor, Bliss Of Flesh, Ethereal – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2015. Már 11, 16:40 :

2014_02_marduk_00311111112015. február 24. @ Anglia, Manchester – Academy 3

Ismételten megindultam Manchester felé, most pedig egy jó kis Marduk reményében – a Heaven Shall Burn óta nagy kedvenc, ilyenkor nehéz ellenállni, nem is érdemes. Ráadásul még az osztrák Belphegor-t is ígértek aznap estére, innentől a program pedig hihetelenül csábító volt. Itt Walesben és környékén nem túl egyszerű a közlekedés: vagy korábban indulsz, vagy késel egy csomót. Ha meg időben indulsz, akkor állhatsz a Manchester körüli dugókban, és szintén késel egy csomót. Mivel aznapra még misszióm is volt (interjú Morgan Steinmeyer Håkansson-nal), célszerű volt inkább időben, mintsem később indulni.

Koncertkezdés hétkor, megérkezés ötkor. A helyszín a Manchester Academy 3 névre hallgató tetthely, ez gyakorlatilag a manchesteri egyetem épülete. A földszinten söröző, egészen baráti sörárakkal (csapolt Trooper, made by Bruce Dickinson, csak két és fél egységért), természetesen tömve hallgatókkal. Vicces volt nézni, hogy azalatt a majd’ két óra alatt, amíg ott ücsörögtem, hogyan cserélődtek le lassan a minden nációhoz tartozó egyetemi hallgatók feketébe öltözött, szöges-láncos-bőrdzsekis metált hallgatókra.

Kapunyitás tíz perccel hét előtt, kezdés hétkor. Az angolok nem sokszor juttatják a német precizitást eszembe, kivéve a koncertek kezdését és befejezését – ezekhez órát lehet igazítani. A hely maga az egyetemi épület második emeletén volt, ahova egy lépcsőházban lehetett felmenni; aki eltévesztette, az az első emeleten rendezett, indiai egyetemisták által levezényelt indiai kajabemutatón landolt. A beléptetés egy szobaajtó méretű bejáraton keresztül történt, az egy darab jegyszedő néni szorgosan jegyszedett, semmi biztonsági őr vagy egyéb cifrázás. Maga a koncerhelység pici, szerintem kisebb, mint a Kék/Vörös Yuk bármelyike. Sör van, vécé nincs, ehhez ki kell menni vissza a folyosóra – ekkor a bejáratnál strázsáló néni a kezedbe nyom egy már “kezelt” jegyet. Motozás nincs, én egy üveg sört vittem Morgan-nak, simán bementem vele többször is, a szintén feketelistás profi kamera pedig a nyakamban lógott.

Sajnos az elején volt némi rohangálás: meg kellett találni a lengyel turnémenedzsert, aki az interjút szervezte, valamint meg kellett oldani, hogy a megígért, de elfelejtett photo pass is meglegyen (tulajdonképpen este tízre mindkettő megoldódott). Közben kiderült, hogy az interjú időpontja meg egy egyre biyonytalanabb tartományba tolódik, mármár átfedni látszik a Marduk fellépésével, úgyhogy a káosz teljes pompájában tündökölt.

Miként jó schaffhauseni órához illik, az első zenekar Ethereal a színpadra is vonult 19:00-kor, és tolni kezdte, ahogy a csövön csak kifért. Szép, dallamos black metal-t játszottak, jól is szóltak, de igazából mély nyomot nem hagyott a cikkíróban a működésük. Sajnos a felhasználói élményt erősen csökkentette, hogy a megvilágítás a zenészek háta mögülről jött, egyenesen a – jóval alattuk álló – jónép pofájába (ez sajnos a fotók minőségén is meglátszik). A fiúk a klasszikus két gitár – basszus – bőgő – dob – ének kombinációban nyomultak, miként a soron következő Bliss of Flesh is.

A pályája elején álló Ethereal-t a francia Bliss of Flesh követte, akik zeneileg nagyon jók voltak – látszott, hogy bő másfél évtizede nyomják –, de azért akadt egy pici probléma is velük. A zenei részhez: valószínűleg a zenekar nevében található “Bliss” tag egyfajta predesztináció is egyben, ugyanis a csapat ugyanúgy egy egyedi és meglehetősen rendhagyó mikrofonállványt választott az önkifejezés eszközeként, akárcsak a Sear Bliss a zenekar 15 éves buliján 2008-ban. Zúzós, okos zenét nyomtak, a balkezes gitáros egy csomó riffje tapping-elés volt, a szólók és a kiállások is rendben voltak, látszott, hogy nem tegnap kezdték az ipart. A kissé őslény-stílusú énekes is tette a dolgát, és hergelte a népet rendesen, ahogyan azt illik. Semmi különös zenei megoldással nem rukkoltak elő, a muzsikájuk szimplán “csak” ütött es jól szólt. Tudom, hogy felkészületlenség így koncertre menni, de férfiasan bevallom, hogy nem ismertem a csapat eddigi munkáit, így azonnal el is döntöttem, hogy a soron következő beszereznivaló bizony a Bliss of Flesh aktuális albuma lesz – Téged is csak erre tudlak bíztatni.

Mivel ekkor még mindig nem volt photo pass-om, fényképezni is csak stikában tudtam – és azt kell mondjam, a távoli képek egy fokozattal jobbak lettek, mint később pl. a Marduk lába alól lőtt fotók.

Van egy dolog a Bliss of Flesh-hel kapcsolatban, amit viszont nem értettem. Véleményem szerint a metálzene a szabadságról, a befogadásról és a toleranciáról szól, itt mindenki brother, mindenki valamilyen szinten azonos, mindenki ugyanattól az egyfajta defekttől szenved. A Bliss of Flesh esetében a bőgősnél (J. Poizon) merült fel az a gyanúm – különösen a ruházat és a hajviselet, vagy inkább annak hiánya miatt –, hogy esetében inkább a kirekesztés, mintsem a befogadás a fő vonal. Természetesen mindenkinek szíve joga skinhead-nek látszani, ám ez esetleg némi értetlenséget szülhet. Nem szeretnék ebben a témában elveszni, mert sehova sem vezet – ami a lényeg, hogy baromi jók voltak, szóval tessék ma este Bliss of Flesh-t hallgatni lefekvés előtt.

A Belphegor sajnos szinte teljes egészében kimaradt – vagy inkább hál’isten, mondhatnám? Öt perccel kilenc előttre voltak kiírva, nekem meg kilenckor volt jelenésem, hogy Morgan-t interjúzzam. A rendszer pontosságára jellemző, hogy az első szám (Feast Upon the Dead) felhangzásakor már sipircelhettem is kifelé interjúzni.

Ami nagyon vicces volt. Maga a beszélgetés a lift előterében zajlott, miközben a söröző sörkészletének frissítését, valamint az üres hordókat is rajtunk tolták át. Ha ismered a Marduk-ot, annyit látsz belőlük, hogy mindenki fapofával felvonul, és tolja a zenét inaszakadtáig. Ehhez képest Morgan civilben egy határozottan kellemes jelenség volt: nyílt, őszinte, közvetlen, tök jó humorral. Amikor kiderült, hogy magyar vagyok, hirtelen nagyon érdekes lettem: imádja Budapestet (ja kérem, ott nem csak Systembolaget-ben lehet sörhöz jutni), és mint tudod (…ugye tudod…) ősszel jönnek hozzánk egy kicsit rendet tenni. Annak a lekezelésnek vagy elutasításnak, amit a műfaj pár hasonlóan meghatározó figurájánál tapasztaltam, nyoma sem volt, pedig aznapra hatan voltunk előjegyezve interjúra, utánunk pedig volt akár tíz perce is a fellépésére készülődni, és nem mellékesen az elmúlt és következő heteket egy buszban élve töltötte. Határozottan kellemes személyiség, nagyon örült a kapott sörnek és a walesi zászlóval nyomott pengetőnek.

Pacsizás után rohanás vissza a Belphegor-ra, akik éppen a Lucifer Incestuts-t, az egyik nagy kedvencemet játszották. Minden hallatszott, minden, minden – mivel a Belphegor most két gitárossal lépett fel, Helmut is nyugisabban tudott szólózni. A dinamizmus a szokásos, nagyon-nagyon jól szóltak, azzal együtt, hogy az új (2014-es) albumukkal nem vagyok 100%-osan boldog. Pár fotó után azt vettem észre, hogy a színpad előtt strázsáló biztonsági őr néni nagyon mutogat valakinek mögöttem. Mint fél perc mulva kiderült, nekem mutogat, hogy tenném már el a kamerámat – aki nem profi géppel jött, az fotózhat, én viszont nem. Ekkor volt a harmadik, immár sikeres nekifutásom photo pass-ügyben (Darek, dziękuję ez úton is), és még élvezhettem a búcsúzóul játszott Bondage Goat Zombie utolsó akkordjait. Fotózni természetesen akkor is tilos volt, ez már hagyomány – csak az első három szám alatt engedélyezett, akár van photo pass, akár nincs. Ha nincs, akkor meg azért tilos – van kalapja, nincs kalapja, ismered.

Ezzel boldogította a Belphegor a nagyérdeműt aznap:
1. Feast Upon the Dead
2. In Blood – Devour This Sanctity
3. Gasmask Terror
4. Impaled Upon the Tongue of Sathan
5. Black Winged Torment
6. Belphegor – Hell’s Ambassador
7. Rex Tremendae Majestatis
8. Lucifer Incestus
9. Conjuring The Dead
10. Bondage Goat Zombie

Gyors pakolászás, és már el is kezdtek a mardukos fiúk gyülekezni a színpad mellett. Ha jól emlékszem, régebben Morgan másodmagával játszott (ekkor Peter Tägtgren volt a másik gitáros, na azért ez sem egy utolsó kombináció). Ennek az egy gitáros felállásnak az a létfontosságú előfeltétele, hogy az összesen egy darab gitárnak rendesen meg kell szólalnia, mert különben csúnyán ugrott az egész produkció. Itt kérem nem volt ilyen probléma: Morgan gitárja úgy szólt, ahogy én még koncerten nem hallottam gitárt megszólalni. Erős, telt hangzás, és semmi, ismétlem, semmi nem nyomta el – egyenletesen lehetett hallani a dobot, a bőgőt és a gitárt is. Talán még Mortuus volt az, aki a legrosszabbul járt: az ének volt talán, talán a leghalkabb.

Fotózni a közönség és a színpad közötti részen lehetett, ez persze mindig egy nagy élmény. Mivel a zenészek háta mögül jött a fény, így nem volt egyszerű menet, de sebaj – ha az ember ügyes, fotózhatott Mardukot alulnézetből is.

Nehéz tizenhárom számba beletömöríteni tizenhárom album és huszonöt év munkáját, ha nem totál lehetetlen. Itt ugye alapvetően az új albumról (2015, Frontschwein) mutattak be négy dalt (Frontschwein, The Blond Beast, Wartheland, Afrika), de voltak régi, klasszikusnak mondható darabok (Slay the Nazarene, valamint a ráadasnak játszott The Black…). Természetesen nem lehet koncert az “örökzöldek” nélkül (Warschau), és nem maradhatott ki a zenekar emblematikus 1999-es Panzer Division Marduk albuma sem (502). Gyors, hihetelenül precíz gitárjáték, kíméletlen ének, mindez minimális mozgással, az érzelmek legcsekélyebb jele nélkül – ez a négy gólem, emberből, gépből és hangokból összegyúrva, majd’ egy óra alatt megmutatta, hogy a Marduk még mindig az, ami az elmúlt negyed évszázadban volt (ezt a számot még kimondani is döbbenet), és továbbra is az, aminek Morgan Steinmeyer Håkansson huszonöt éve megálmodta: “…the most brutal and blasphemous metal act ever…”.

Ezt játszotta nekünk a Marduk aznap este:
1. Frontschwein
2. The Blond Beast
3. Slay the Nazarene
4. The Levelling Dust
5. 502
6. Wartheland
7. Into Utter Madness
8. Cloven Hóf
9. Burn My Coffin
10. Warschau
11. Sulphur Souls
12. Afrika
13. The Black…

A koncert után Morgan-ék levonultak, se puszi, se pacsi, a világítást felkapcsolták, és öt perc múlva már üres is volt a terem, a díszes közönség gyors vizelést követően pedig hazafelé szállingózott. A véletlenek furcsa összjátéka okán nagyjából ugyanekkor ért véget az egy emelettel lejjebb rendezett indiai ételbemutató is, és itt jött az este nagyjelenete: a folyosón színes száriba öltözött, vékony, törékeny, barna indiai lányok osztogattak mindenféle hihetetlenül ínycsiklandozó kaját a kissé viseltes metálosoknak – ha ez nem nyíltság és tolerancia, akkor mi? Mint annyiszor aznap, itt sem készült fotó – rohannom kellett, hogy mintegy másfél óra fagyoskodás után megkapjam a megígért Marduk-logós pengetőt Morgan-től.

Ezt a cikket eddig 1 510 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..