2009. december 1. @ Budapest, Mappa Club
Hirtelen felindulásból, a Marionette ID iránti szeretetemtől vezérelve döntöttem úgy az év legszutykosabb napján, hogy ellátogatok a közeli ex-Trafóba, amely immáron a Mappa nevet viseli, és megnézem az Exit magazin szervezésében Exit Klub címszó alatt megrendezésre kerülő koncertsorozat aktuális történését, a dUNA és az imént említett Marionette ID koncertjét. A helyszínen szégyenszemre csak a névváltoztatás után voltam, méghozzá nem is olyan régen, így tudtam, mire számítsak. Relatíve kicsi hely, jó hangosítással, szundikálásra remekül alkalmas boxokkal és meglehetősen drága (sör)árakkal.
Mivel csak két zenekar volt, egy rövid és könnyed estére számítottam, és mivel a dUNÁról semmit sem tudtam előzetesen, gyanútlanul álldogáltam a színpad előtt, míg a srácok felcuccoltak és behangoltak. Ez a gyanútlanság és elővigyázatlanság lett a vesztem. Több barátom is a dUNA miatt nem jött el az eseményre, amit nem igazán értettem egészen addig, amíg meg nem szólalt a zenekar. Legalább két-három szám telt el, mire egyáltalán meg tudtam szólalni, olyannyira mellbevágott, amit hallottam. Egy iszonyatos úthenger tört elő a hangfalakból, amit az állati elme legsötétebb káosza irányított. A legtöményebb zsigeri grindcore-ra hajazó dolgok ömlöttek, mit ömlöttek, zúdultak felém, belém és át rajtam a színpadról. Tébolyult és abnormális vokalizálás, minimális rendszerű, apró cafatokra szaggató gitárok és hol grindos, hol blastbeates elemtális dobok alkották ezt a monstrumot. Mikor végre gondolkozni tudtam a sokk után, egyáltalán nem értettem, hogy tulajdonképp mi folyik. Milyen zene akar ez lenni, mit keres egy ilyen zene a Marionette ID mellett, mit keresnek épeszű emberek ilyen koncerten és még számos megválaszolhatatlan kérdés ötlött fel bennem. Iszonyatos tempóban járt az agyam, hogy bármi rendszert, ok-okozati összefüggést vagy csak szimpla fogódzót találjon ebben a zajáradatban. Jelenlévő barátom azt mondta, ez hasonlít a Neurosisra. Noha először azt gondoltam, ennek semmi köze a számomra első számú amerikai zenekarként tisztelt Neurosishoz, néhány részlet a dalokban arra késztetett, hogy átgondoljam kicsit a dolgot. Nem szívesen ismerem el, de valóban volt néhány lassabb, búgósabb és kevésbé eszement pillanat a „dalokban”, amelyik hasonlított a Mesterekhez. Ha már itt tartunk, akkor persze mondjuk a Napalm Deathre sokkal inkább hasonlít a banda, de leginkább úgy tudnám leírni, mintha a The Number Twelve Looks like You énekese a Mumakil számaira karaokézna. Egyszerűen befogadhatatlan.
A banda tagjai külsőre borzasztóan fiatalnak tűntek, és ez volt az, amit hosszas gondolkodás után talán a kulcsát jelentette az események megfejtéséhez. Ott és akkor nagyon jól megfogalmaztam magamban, hogy mit fogok írni róla, de persze másnapra rég elfelejtettem, így most megpróbálkozom a gondolataim rekonstruálásával. A dalok közötti kommentárok csak még inkább alátámasztották a tagok kora által felállított definíciómat a produkcióról. Amit a srácok létrehoztak, az egy vad és uralhatatlan bestia. Egy iszonyatos, ocsmány, rosszindulatú és pusztító szörnyeteg, akinek semmi és semmi nem parancsol. A metalzene sokszor szól a gusztustalan és ocsmány dolgok „kedveléséről”, de amit a dUNA csinál, nem szerethető, sőt, egyáltalán nem befogadható. Azt gondolom, hogy a srácok eszközt kaptak a zene formájában arra, hogy kiadjanak magukból mindent, amit a világban rossznak, negatívnak vagy igazságtalannak tartanak. Koruknál fogva igen sok kiadnivalójuk van. A szövegeik – melyekből nyomtatott példányokat osztottak a helyszínen – is a világgal való kamaszos elégedetlenséget sugározták. Az egész zenei üzenet a fájdalom, az elégedetlenség és a harag lenyomata volt, de olyan hihetetlen nyers vehemenciával előadva mely ritkán tapasztalható.
Még egy nagyon fontos gondolatom volt akkor a zenével kapcsolatban, mégpedig, hogy ez a zene nincsen tekintettel semmire és senkire. Ez az abszolút önmagáért való zene, aminek tökéletesen nem számít, hogy tetszik-e annak, aki hallgatja, vagy egyáltalán hallgatja-e bárki is. Ez a zene önmagának szól, ugyanis ez leginkább egy terápia. A művészetnek számos definíciója van, melyek közül azonban csak kevés illik rá a dUNA tevékenységére. Embertől függ, hogy ki melyik definíciót érzi igaznak. Ha a művészet önkifejezés, akkor a dUNA a tökéletes művészet. Ha a művészet terápia, akkor a dUNA művészet, legalábbis az alkotóinak. De ha a művészet fogalmába belevesszük azt, hogy a művész akár a legkisebb tekintettel is van a közönségére, akkor a dUNA nem művészet.
Remélem sikerült megragadnom és érthetően elmagyaráznom, hogy mi kavargott a fejemben aznap este és remélem a zenekar nem veszi zokon egyetlen szavamat sem. Nem vagyok egy puhány valaki, hallgatok zajt és zörejt is, de ez nem hallgatásra született. Örülök, hogy ott voltam ezen a koncerten, mert olyan dolgot tapasztalhattam, amit ezelőtt még sosem. Máig nem tudom eldönteni, hogy negatív vagy pozitív tapasztalat volt.
Sajnos ez az esemény olyan szinten felkavart, hogy a Marionette ID műsorára csak fél elmével tudtam koncentrálni, ezért azt gondolom, nem volt jó döntés egymás mellé rakni ezt a két bandát. A Marionette ID zenéje szép, kellemes és kiegyensúlyozott post rock, mely jelzők közül egyik sem mondható el a dUNÁról. Az, hogy a hangosítás szokatlanul jó, már a dUNA alatt is előjött, de a Marionette ID-nél is tapasztalható volt a tiszta és kellemes hangkép. Ez különösen jót tett az alapvetően törékeny post rock hangzásvilágnak, erőteljes köpenybe bújtatta azt. Egyszer már volt szerencsém a bandához élőben, mégpedig idén áprilisban az A Storm of Light előtt és már akkor is meggyőztek zenéjükkel. Most pedig határozott balzsamként hatott füleimnek és lelkemnek a zenéjük. A zenekari munka még mindig ugyanolyan jó, mint áprilisban volt, az akkor kifogásolt vokálokon azonban pozitív fejlődést tapasztaltam. Ezúttal nem éreztem őket feleslegesnek, remekül belesimultak a dalokba, tovább erősítva azok kellemes, körülölelő hatását. A zenekar legnagyobb erénye a zenéje mellett tagjai közvetlensége, akik, bár nyolc hónappal ezelőtt beszéltem velük először és utoljára, emlékeztek rám és még a nevemet is tudták. Számomra ez hatalmas pluszt jelent más zenekarokkal szemben, és ez volt az a plusz, amiért aznap is egyáltalán a lementem a Mappába. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek a zenekar koncertjeit és Emptiness will Change Your Mind című – hozzáteszem gyönyörű kiállítású – lemezét is, és ha jól értesültek azok a bizonyos csiripelő madárkák, nemsokára új album is közeleg, ami minden bizonnyal újfent kiváló hallgatnivalónak bizonyul majd.
Az egymástól lehető legmesszebb lévő két véglet került bemutatásra ezen az estén: a felzaklató, agresszív, hisztérikus és fenyegető és a kellemes, védelmező, megnyugtató és barátságos. Bár az imént azt mondtam, rossz döntés volt ezt a két bandát egymás mellé tenni, most, hogy belegondolok, lehet, hogy erre az ellentétre épített az, aki ezt a döntést hozta. Hiszen az élettől is egyaránt kapunk jót és rosszat, átkot és áldást, veszteséget és nyereséget. Ez az este remekül demonstrált számos dolgot. Egyrészt, hogy a magyar undergrounddal nincsen semmi baj, hiába a sok vészmadár károgása. Másrészt, hogy még engem is érhet óriási meglepetés, higgyem magam bármily tájékozottnak is. Harmadrészt pedig, hogy a művészet önkifejezés, mely hihetetlen eltérő megjelenési formáiban is egyetlen üzenetet közvetít: ne hagyd magad, van remény.