Masters Of Rock Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

2009. július 9-12. @ Csehország – Liqueur company R. Jelínek Vizovice

Aki olvasta a tavalyi beszámolómat a csehországi Masters Of Rock fesztiválról, az tudhatja, hogy ez nekem már egy jó előre bebetonozott nyári program minden évben. Idén sem volt ez másként, a szervezők ezúttal is kitettek magukért, igazán ütős programot sikerült leszervezni a Rudolf Jelinek likőrgyárba.
Idén a vonat és a busz után új utazási formával értük el Vizovicét: először mentünk autóval. Gyorsabb, és ami a legfontosabb, egyszer sem kell átszállni!:)
8-án körülbelül 5 óra körül értünk a kempinghez, gyorsan kipakoltunk és felállítottuk a sátram. Aztán a szokásos procedúra: régi arcokra várás, üdvözlésük, új emberek megismerése, első sörök elfogyasztása. Idén új fajta sört is csapoltak, így már kétértelműen mondhatom, hogy szeretem a Dudákat!:)

1. nap

Reggel, délelőtt, kinek hogy tetszik felkerestük kedvenc boltunkat, az Albertet. Továbbra is jutányos áron vehet itt a halandó rocker mindenféle finomságot, mi szem-szájnak ingere. Sok magyar szót lehetett ott is hallani, és nem csak a mi táborainkból valót. Egyébként is talán idén még több magyar volt a fesztiválon, mint eddig. Két piros-fehér-zöld zászló is lengedezett a koncertek nagy részén.
A karszalagok átvétele után ismét bejártuk a már jól ismert fesztiválterületet, apró változásokat vettünk észre, például a második színpad is szabadtéri lett. Persze sosem láttunk ott szinte senkit, ami nem csoda, hiszen naponta csak 3 banda játszott ott, azok is inkább a helyi erőket képviselték, azokat pedig már messziről kerülöm, némelyikhez ugyanis felettébb kellemetlen emlékek fűznek.:)

Így az első koncert, amit aznap megnéztem a német In Extremo volt. Mivel a csapat Kelet-Berlinből származik, végigkérdezték az egész keleti blokkot, hogy kik vannak itt pl Lengyel- vagy Magyarországról. Ez feltétlenül egy plusz pont volt a buli elején. A csapat egyébként már nem először játszott ezen a fesztiválon, 2007-ben esti záróprodukció voltak, akkor sokkal jobban érvényesült a rengeteg pirotechnikai eszköz, amit bevetettek és a koreográfia is látványosabb volt.
Egyébként rendesen kitettek magukért, eléggé jól válogatták össze a setlistet is, csak szerintem a Sieben lemezről játszhattak volna többet is, én ugyanis azt szeretem tőlük legjobban.:) Az új lemez, a Sängerkrieg borítóját használták háttérvászonnak, csodálkozom, hogy nem kapott lángra, a végén még a cintányérokat is meggyújtották. Michael Rhein, vagyis az utolsó egyszarvú (Das Letzte Einhorn) pedig a közönségből előbukkanó elég nagy gumifasz gazdájával is beszélgetett egy kicsit.
Mint említettem, a számokra sem volt sok panasz, volt az új lemez címadója, a Vollmond, Ai Vis Lo Lop, Ave Maria, En Esta Noche, Nymphenzeit, 7 Köche, Poc Nocem, In Diesem Licht, Villeman Og Magnhild is.
Pontosan egy óra játék után hagyták el a színpadot a német pirotechnikusok, de Michaellel még találkozhattunk a következő zenekar, a Rage koncertjén is.

Rage már szinte állandó fellépő a fesztiválon 2005 óta, ez már a negyedik koncertjük volt a Mastersen. Ezen a koncerten is hozták a tőlük elvárható precizitást, intenzitást és fergeteges hangulatot, ami megunhatatlan, pedig ha jól emlékszem az elmúlt 4 évben legalább hatszor láttam őket. Victor Smolski pedig egy GITÁRISTEN, így, csupa nagybetűvel, minden hangot, amit lejátszik, öröm hallgatni, Peavy nagyon jó lóra tett vele kb. 10 évvel ezelőtt.
Ezúttal is hoztak vendégeket, de most nem szimfonikus zenekart, hanem a banda barátait, régi zenészeit hívták meg egy kis közös játékra. Sajnos azonban nem minden meghívott tudott jelen lenni, Hansi Kürsch nevében Peavy Wagner kért elnézést, hogy nincs itt. Szerencsére két nap múlva már megérkezett.:)
A banda koncertje egyébként a két 25. születésnapi buli első felvonása volt. A második Wackenben lesz majd, szóval tényleg egy exkluzív előadást láthattak a jelenlévők. Az előadás azonban nem csak a vendégek, hanem a dalok miatt is exkluzív lett, ugyan elég gyakran előveszik, de mindig unikumnak számít az Avengeres időkből a Prayers Of Steel. Hasonló volt még az Invisible Horizons, Enough Is Enough vagy a Suicide is, de minden albumukon vannak olyan számok, amik bárhol, bármikor ütnek élőben. Ennek ellenére is meglepő volt, hogy a legnagyobb slágerüket, a Higher Than The Sky-t már másodikként eljátszották.
A vendégekről már volt szó, ideje megnevezni őket: Schmier a Destructionból három számban énekelt, mások szerint csak olvasta a szöveget, mindenesetre beleadott mindent, ami a színpadi mozgást illeti. Peavy Wagner azt mondta, hogy már a Bestial Invasion-ös idők óta együtt tolják a metalt (gondoltam magukban biztos hozzáteszik, hogy az italt és a lányokat is:), de volt egy ember, akivel tényleg egy bandában zenélt, Manni Schmidt, aki most a Grave Diggerben gitározik. Három számban villantotta meg tehetségét, amik az ő idejéből valók voltak. Michael Rhein az új német nyelvű dalban működött közre, a gyönyörű Jen Majura pedig két számban működött közre mindenki legnagyobb örömére. Sajnos a Soundchaser után már nem jöttek vissza, így közel 90 perc után véget ért a varázslat.
Összességében a koncert lehengerlő volt, Peavy izzadt is rendesen a hokimezében, és bár nem a metal legnagyobb hangszáltornásza, remek frontember. Smolskiról már beszéltem, elhatároztam, hogy nem fogom az egekig dicsérni, de ez a csávó tényleg egy zseniális gitáros. André Hilgers pedig el tudta feledtetni mindenkivel, hogy pár éve az ő helyén még egy igencsak színes egyéniség és jó zenész csapkodta a bőröket. A vendégek pedig a habot tették fel arra a bizonyos 25. szülinapi tortára. Setlist: Carved In Stone, Higher Than The Sky, Set This World On Fire, All I Want, Invisible Horizons, Enough Is Enough, Don”t Fear The Winter, Lord Of The Flies, From The Cradle To The Grave, Prayers Of Steel, Suicide, Down, Innocent, No Regrets, Gib Dich Nicht Auf, Soundchaser

Rage alatt már lehetett látni, hogy néhány Nightwish rajongó nem tud mit kezdeni az élménnyel, nos én is így voltam azzal a zenekarral, amire ők vártak. A tavaly wackeni koncertjük után már nem sokat vártam a bandától, de talán még azt is sikerült alulmúlniuk. A Wishmaster meggyalázásán már nem is csodálkoztam, meg a többi Tarjás számén sem, de a Dead To The World, az nagyon fájt. Ennyire nyivákolós énekest keveset hallani. Nem hiszem el, hogy a többszáz/ezer jelentkezőből Anette volt a legjobb választás! Mondom ezt úgy, hogy anno Tarjának se voltam fanatikus rajongója.
Pozitívum, hogy az Amaranth és a Nemo vele is jól szólt, de talán az is sokat elárul, hogy bár benn talán Nightwish alatt volt a legnagyobb tömeg, kinn a kempingben nem egy helyről lehetett Nightwisht hallani a koncertjük alatt. Ennek pedig nem az volt az egyedüli oka, hogy a buli annyira kihallatszott. Koncert után egyébként csalódottnak tűnő arcokat is lehetett szép számmal találni a kiözönlők között.
A bandáról továbbra sem változott a véleményem: az igazi frontember immár Marco lett, belőle nem is csináltak bohócot a stylistok, mint Anetteből! Mintha Sid Vicious barátnője elevenedett volna meg előttünk, de a haja miatt még pufókabbnak is tűnt, mint valójában! Emppu továbbra is egy jellegtelen gitáros, Tuomas meg nagyon jól el van magában a szintetizátorok gyűrűjében. Jukka jól dobol, de ő sem tartozik hangszerén a szűk elithez.
Lehet, hogy legközelebb még a környékről is elmenekülök, ha olyan fesztiválon játszanak, ahol én is jelen vagyok. Kár érte.
Koncerten egyébként elhangzott a már említetteken kívül a Seven Days To The Wolves, Dark Chest Of Wonders, Siren, Sahara, Dead Boy”s Poem, Poet And Pendulum, Escapist és a Romanticide is.

A nap utolsó fellépője a brazil Shaman volt. Róluk tudni kell, hogy bár régebben az Angrából is ismert Andre Matos is énekelt itt, de ő azóta lelépett, így már csak Ricardo Confessori dobos van a bandában az alapító tagok közül. Tiago Bianchit igazolta Matos helyére, aki nagyjából jól helyt is állt az estén, de az valahogy csak nem akart összeállni.
Nagy dérrel-dúrral harangozták be, hogy szimfonikus zenekarral fog játszani a brazil banda, de ők nem sokat tettek hozzá a koncerthez, maximum annyit, hogy nem kellett szintit hoznia a bandának és a karmestert minden szám között meg lehetett tapsoltatni.
Egyébként az összes kötelező frázist elpuffogtatta Tiago, amit egy közönségnek lehet mondani, sőt még túl is ment rajta. Ez így szerintem önmaga paródiájába és erőlködésbe ment át, Pl: összekötöztek egy cseh és brazil zászlót, aztán előkerült egy lap, amiről cseh dolgokat olvasott fel, nem értem mondjuk egy köszönés meg a köszönöm miért nem volt elég. Legalább 500-szor elmondta, hogy mekkora megtiszteltetés nekik itt játszani, hogy mennyire imádják az országot, de a végén már erre is alig jött valami pozitív reakció! A koncert amúgy is jelentős csúszással kezdődött, folyamatosan szálingózott el a közönség, szóval tényleg vicces volt, amikor azt mondta, hogy “ez a legjobb közönség”.
A szimfonikusokat meg hol lehetett hallani, hol nem, de akkor is inkább egy szintetizátorra emlékeztettek. Nem nagyon gyúrták át a számokat, ha már akkora öröm nekik, hogy itt játszhatnak, akkor felkészülhettek volna alaposabban is. Szóval nem ez volt a Shaman legjobb napja, az biztos, hiába mondták el ezerszer… Egyébként a zenészekkel nem volt semmi gond, hozták a kötelezőt, de nyoma sem volt a különlegességnek. Vagy csak én láttam mostanában túl sok bandát nagyzenekarral, akik elég magasra tették a mércét!
Koncertek után szinte csak bezuhantam a sátramba, mert majd leszakadtak a lábaim. Hiába, öregszik az ember!:D

2. nap

Reggel frissen ébredve kipróbáltuk a fesztivál zuhanyzóit, még mindig igen hideg a víz, de utolsó nap volt egy nagyon meleg vizes rész, még hajat is tudtam mosni benne, fejedelmi élmény volt!:)
Reggeli, bevásárlás, fagyizás után már csak türelmesen kellett várnunk a Death Angelre. Közben belenéztem a Kreyson műsorába. Nos, tipikus heavy metalt játszottak tipikus metal fazonok, de mégis üdítő volt a délutáni melegben, a cseh bandák nagy részéhez képest pedig egyszerűen fantasztikus.
Aztán jött a Death Angel és győzött. Még barátnőmnek is nagyon tetszett a produkciójuk, pedig azt hittem, hogy sikítva fog menekülni a thrash csapás elől. Na jó, keményebb ő azért ennél.:)
Az év elején kivált a banda eredeti ritmusszekciója, így Sammy Diosdano került Dennis Pepa helyére, Andy Galeont pedig Will Carroll cserélte a dobok mögött, de ez nem akadt fennakadást, a Bay Area veteránjai átgázoltak rajtunk, főleg a régi slágereiknek köszönhetően: Evil Priest, The Ultra-violence, Kill As One, de az újabb számok sem okoztak csalódást, mint pl a Dethroned a Killing Seasonről.
Mark Osegueda énekes, Rob Cavestany és Ted Aguilar gitárosok pedig igazi thrasherhez méltóan sportcipő, szűk nadrág alsórészben vonultak színpadra. Sammy Diosdanmoval együtt pedig bemozogták az egész színpadot, headbangeltek, vokáloztak és persze magas szinten nyomták a thrasht. Igazán energikus, pörgős koncert volt, nem nagyon unatkozott senki, aki látta-hallgatta őket. A fesztivál egyik legnagyobb circle pitje is a filippínók buliján alakult ki.

Death Angel után elsősorban a táplálkozás és az eső elől menekülés tette ki a program Korpiklaaniig hátralévő idejét. Azonban megérte a zuhogó eső ellenére bemenni a finn erdei klán bulijára. A tavalyival ellentétben ezt a bulit végig élveztem. Mondjuk nem csoda, most nem voltak felesleges üresjáratok, csak önfeledt bulizás: Journey Mannel kezdtek majd jöttek sorban a jobbnál jobb számaik: Wooden Pints, Korpiklaani, Pellonpekko, Tuli Kukko, Vodka, Juodaan Viinaa, Hunting Song, Cottages And Saunas, Happy Little Boozer, Beer-Beer. Igazi talpalávaló ezek többsége, szóval a közönség nagy része rendesen bemozdult az eső ellenére, ami szerencsére a program kétharmadánál el is állt! Egyszóval idén a tavalyival ellentétben egy igazán emlékezetes bulit nyomott a finn bulizós bagázs. Րsszel Paganfest, remélem ott sem lassítanak majd sokat, mert ez a remek egy óra nagyon hamar elszállt!

A Korpiklaani után a Dragonforce-t pedig nem is lehet lassítással vádolni. A srácok egész egyszerűen döbbenetesek. Szinte már abban elfáradt az ember, hogy figyeli őket, ahogy játszanak. Eszméletlen sebességű dallamokat csiholnak elő hangszereikből, közben pedig hol trambulinon ugrálnak, hol csak egy maratont futnak le a számok alatt. Kilométerhiányos banda, annyi szent. Különösen a koncert nagy részén a mulatós koncertek alapvető kellékét, a nyakba akasztós szintit “viselő” Vadim Puzhanov lépésszámlálója akadhatott ki. Egyébként is inkább valami rikító színű ruhákba öltöztetett madárijesztőre hasonlított, de ahogy ugrándozott vagy hanyatt vágódva klimpírozott hangszerén még különlegesebbé vált. Mások szerint csak egy egyszerű bohóc. Az biztos, hogy ő, Herman Li és Sam Totman Frederic Leclercq-el karöltve nem mennek a szomszédba egy kis hülyülésért, szívatásért. A három húros hangszeren játszó fenomén körben állva a mellette álló hangszerén játszott vagy egyebek mellett csak szimplán fintorogtak egymás szólóit hallgatva, majd megpróbáltak rákontrázni arra. Mindezt persze eszméletlen sebességgel és pontossággal. Le a kalappal előttük, sokkal profibb lett a showjuk, 2005 óta, amikor először volt szerencsém látni őket. A régebben sokat szidott ZP Theart énekes sem lóg már ki teljesítmény szempontjából.
A koncert egyébként az új, Ultra Beatdown lemez jegyében telt. Az album borítója szolgált háttérvászonként, a 8 játszott számból pedig 4 innen hangzott el. Az első három lemezt 1-2 szám erejéig idézte meg a névleg brit, de gyakorlatilag roppant vegyes társaság. A rendelkezésükre álló egy óra hamar elrepült, hallgattam volna még őket egy darabig.
Setlist: Valley Of The Damned, Heroes Of Our Time, Operation Ground And Pound, Reasons To Live, Fury Of The Storm, Strike Of The Ninja, The Last Journey Home, Through The Fires And The Flames

Dragonforce után az önmagát újabban inkább Bon Jovinak, mint Michael Kiskének képzelő Tobias Sammet vezette Edguy következett. Nos, hard rock vagy speed/power metal, mindkettő jól áll Tobinak, bár nekem kétség kívül továbbra is a duplázós, száguldó Babylon a kedvenc számom tőlük.
Az új, Tinnitus Sanctus lemez egyik legerősebb dalával, a Dead Or Rock-kal kezdte a koncertet a német ötös, a közönség meg egyszerre beindult és nem is nagyon állt meg a koncert alatt, talán csak Felix ismételten tök felesleges dobszólója és az amúgy mindig király Lavatory Love Machine közönségénekeltetése alatt ült le a hangulat. Pedig még a Karib Tenger Kalózainak zenéjét is bevetette Felix, hogy elnyerje tetszésünket. Ր amúgy az utóbbi időben állandó céltáblája Tobi színpadi poénkodásának, most sem úszta meg, ismét kiderült, hogy neki van a legkisebb farka a világon, de azt is, megtudhattuk, hogy ő a világ legjobb heavy metal dobosa. Egyetértésünkre Tobias megjegyezte, hogy nagyon nem értünk a zenéhez.
A koncerten leginkább az utolsó három lemezre koncentráltak, mindegyikről 3-3 dallal, de szerencsére megkaptuk a Tears of A Mandraket, Babylont és a Vain Glory Operát a régebbi albumokról. Tobiasnak viszont nem tetszett, hogy az új albumról felkonferált számot nem fogadta túl nagy üdvrivalgás, meg is jegyezte, hogy rengeteg pénzt beleöltek, igazán tetszhetne nekünk jobban is!:) Szerencsére a felkonferált szám nem volt más, mint a Tinnitus Sanctus legerősebb refrénjével bíró Ministry Of Saints, nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy megmondjam, ez a szám sokáig fontos része lesz az Edguy showjainak.
A buli első része a már említett személyes kedvenc Babylonnal zárult, a csapat régi rajongói igazán örülhettek ennek a dalnak is, a Mysteria mellett talán erre a számra volt a legnagyobb zúzás. Ráadásnak a Sacrifice és a King Of Fools hangzott el, majd véget ért a másfél órás őrültködés Tobias kis csapatával. Voltam már jobb Edguy koncerten is, de ez is egy nagyon jó kis buli volt, meg jó volt újra az Edguy élén látni Tobiast a tavalyi Avantasia turné után. Egyébként a többiekre sem volt panasz, bár most kevesebb volt a tőlük megszokott összemozgás, de Jens Ludwig haja is kezd Dirk Sauerének nyomába indulni.
Setlist: Dead Or Rock, Speedhoven, Tears Of A Mandrake, Lavatory Love Machine, Vain Glory Opera, Mysteria, Ministry Of Saints, Felix dobszóló, Superheroes, Save Me, Babylon, Sacrifice
King Of Fools

Mivel a nap négy igen jó koncertélményt adott, inkább nem próbálkoztam ezt egy Deathstars koncerttel annulálni. Az ő zenéjüket eddig sem szerettem és a sátorból hallgatva rájöttem, hogy igen jól döntöttem, amikor a távozás útjára léptem Edguy után.

3. nap

Előzetesen a fesztivál szombati napját vártam legjobban. Blind Guardian még egy hatalmas hiányosság volt nálam, mert a német bárdokkal eddig valahogy elkerültük egymást. Az Evergrey, a “Timo Tolkkitlanított” Stratovarius is igencsak felcsigázta a fantáziám. Ahogy a Legion Of The Damned is, de az ő koncertjüket sajnos kihagytam. Cserébe inkább szakácstudományomon javítottam, húst sütöttem a kempingben, sikerült semmit sem felgyújtanom és még mindig élek, szóval az ételmérgezést is elkerültem!:)
Ahogy megkajáltam, több bandába is belekukkantottam, A The Sorrow, az Axxis és a Crucified Barbara sem volt már ismeretlen előttem, mindegyikük játszott már ezen a fesztiválon is, de most se nyűgöztek le túlságosan. A Sorrow jól tolta a deathcore-t, de az nem az én zeném, volt a koncertjükön Wall Of Death is, de szerintem abba betonon beszállni kész életveszély, szóval most kihagytam. Az Axxistől a Na Na, Hey Hey, Kiss Him Goodbye most is kellemes volt, de ezt már a bazársoron hallottam. A Crucified Barbara most sem taglózott le, pedig lényegesen többen voltak a bulijukon, mint 2006-ban. Nem rossz, amit tolnak, csak szerintem még kevés, és ez alól akkor sem kapnak feloldozást, ha történetesen nők.:)

Szóval ez első koncert, amin végig ott voltam a svéd Evergrey volt. A Crucified Barbarához hasonlóan ők is játszottak ezen a fesztiválon 2006-ban. Most azonban új basszer van a bandában, a Stratovariusból ismert Jari Kainulainen személyében.
A svédek és a finn basszer nem egy túlmozgásos csapat, mondjuk nem is illene a zenéjükhöz, ha fel s alá rohangálnának. Kényelmesen játszották számaikat, közbe-közbe megeresztve egy-két (ön)ironikus megjegyzést is Tom Englund jóvoltából. A közönség egy része abszolút nem tudott mit kezdeni velük, szóval hatalmas őrjöngés nem volt a buli alatt, de azért hallatszott, hogy vannak elvakult Evergrey hívők is a közönség tagjai között. Pár Strato pólós emberke szerintem csak Jari miatt nézte meg őket, kíváncsiak voltak, mit mutat a régi kedvenc az új bandában.
Sajnos a koncert alatt nem jegyzeteltem, de biztosan volt Monday Morning Apocalypse (állat!), Broken Wings, The Masterplan, Soaked.

Az Evergrey után egy másik skandináv banda, a finn Stratovarius következett. Րk is már többször játszottak a fesztiválon, de eddig az összes koncertjük után nem sokkal feloszlottak, reméljük most nem ez lesz a helyzet, hiszen a koncert egy új erőre kapott csapat képét mutatta.
Matias Kupiainen úgy tűnik, hogy beilleszkedett a bandába, bár számomra furcsa volt, hogy a témák nagy részéhez csak három ujját használja, a kisujját látványosan hanyagolta. Jens Johansson továbbra is egy billentyűs zseni, öröm volt nézni játékát, kár, hogy a feje egyre inkább egy homelessére hasonlít. Timo Kotipelto pedig nagy formában énekelt, nem is csoda, hogy a látogatók jó része hatalmas elismeréssel nyilatkozott a banda teljesítményéről, engem is beleértve. Pedig előzőleg féltettem őket, hiszen ki tudja, hogy az öt éve húzódó szappanopera milyen hatással lesz a csapatra.
A Polaris lemezt szerencsére nem erőltették túl, de az a három szám, amit játszottak róla, teljesen belesimult a nagy klasszikusokkal teletűzdelt programba. Valóban, szerintem senki nem távozott elégedetlenül, a rajongók megkaptak mindent, mi szem szájnak ingere. Hunting-Speed-Kiss kezdéssel szerintem mindenki látatlanban is kiegyezett volna. Gyakorlatilag az összes kötelező slágert is eljátszották, a már megszokott Black Diamonddal zárásképpen, persze az elején Jens által kicsit megtekerve. Én személy szerint a Phoenix, Visons és a Will The Sun Rise? eljátszását vettem legjobb néven, ezekre nem számítottam. Ment a headbangelés ezerrel, részemről is. Koncert után úgy nyilatkoztam, hogy a Blind Guardiannek igencsak fel kell kötnie majd a gatyát a finnek produkciója után.
Setlist: Hunting High And Low, Speed Of Light, Kiss Of Judas, Deep Unknown, A Million Lightyears Away, Will The Sun Rise?, Winter Skies
Phoenix, Visions, Eagleheart, Higher We Go, Black Diamond

Nos, nem árulok el nagy titkot, sikerült nekik túlszárnyalniuk a Stratovarius teljesítményét is. Nekem pedig sikerült egészen előre, középre beállnom a koncert előtt. Találkoztunk angolul beszélő csehekkel (elég nagy ritkaság, meg is becsültük őket) és szlovák barátukkal, akit a fesztivál arcának szavaztunk (szavakkal leírhatatlan:D) és egy kisebb magyar különítménnyel, akik Budapestről érkeztek.
Mivel az egész fesztivál programjából ezt a koncertet vártam legjobban, szinte tűkön ülve vártam már a kezdést, ami este 11-kor végre megtörtént, megszólalt a hangfalakból a War Of Wrath Blind Guardian-től és beindult a másfél órás extázis. Mindig különleges élmény egy zenekart először látni a színpadon, de nem túlzok, ha azt mondom ez egy maradandó emlék lesz (hacsak Mr. Alzheimer másképp nem gondolja:D)! Kapásból a Nightfall In Middle-Earthről megkaptuk a Time Stands Stillt, majd az Imaginations lemezről az Another Holy Wart. A lírai Nightfall után Hansi meg is jegyezte, hogy úgy hallja, akár az egész Nightfall lemezt eljátszhatnák, de még mielőtt bárki beleélte volna magát ebbe, gyorsan hozzátette, hogy ezt eddig se tették soha és ezután se fogják. Kár érte. Ha már Hansi, kicsit furcsán hatott rövid hajjal, de ami fontosabb, a hangja nem a hajában volt!:) Jó formában énekelte végig az új és régi számokat egyaránt, amik néhány kellemes meglepetést is tartogattak. Nem gondoltam volna, hogy a Traveler In Time, a Blood Tears vagy a Sacred 2 számítógépes játékhoz írt Sacred elhangzik azon az estén. Persze ha egész életművüket eljátszanák kétszer egymás után, az lenne az igazi!:) A csapat gitárosai Andre Olbrich és Marcus Siepen nem mozgékonyságukról híresek, de most talán még az általam látott felvételeknél is kevesebbet szántották a deszkákat, lehet, hogy csak át akarják venni Kerry King és Jeff Hanneman mozgáskultúráját. Gitárjátékukra persze nem lehetett panasz, nem egyszer okoztak libabőrt a fergeteges szólók, riffek. Frederik Emhke, a negyedik és legújabb bárd jól hozta Thomen Stauch témáit is, nagyon jól ütött ezen az estén. Oliver Holzwarth kisegítő basszeren látszott, hogy ő mozogna rendesen, de neki szerintem meg van határozva, hogy hol legyen a koncert alatt, hiába volt arról szó évekkel ezelőtt, hogy állandó, ötödik tagként beveszik az 1997 óta őket segítő zenészt. Michael Schürenből sajnos alig láttam valamit a fényektől és a füsttől, de azért hallani lehetett őt is.:)
Régi és új számokat egészséges arányban adagolta a német brigád, de azon kicsit csodálkoztam, hogy a Night At The Opera lemezről semmi sem hangzott el (azon már kevésbé, hogy a debütalbumot hanyagolták), de a Tales From a Twilight World speed bombái jól kiegészítették a néhol merengőbb, lassabb számokat. A koncert két csúcspontja számomra a Dűne alapján íródott Traveler In Time és a csapat talán legnagyobb himnusza, a Bard”s Song – In The Forest volt, utóbbit az egész közönség énekelte, sajnos nem annyira jól, mint azt már néhány felvételen megfigyelhettem, de kétségkívül így is felemelő volt egy többtízezres tömeg részeként üvölteni a klasszikussá érett sorokat. A koncertet záró Mirror Mirror még utoljára elkalauzolt bennünket Tolkien világába, de sajnos egyben a buli végét is jelentette. Nagyon sokan bántuk ezt, még percekig éljenezte a közönség a zenekart, nem nagyon akartuk elengedni őket. Remélem, hamarosan újra találkozhatunk velük, akár itthon is, az új lemez turnéjának keretében, ahol akár többet is játszhatnak majd, mint másfél óra.
Setlist: War Of Wrath (intro), Time Stands Still (At The Iron Hill), Another Holy War, Nightfall, Fly, Traveler In Time, Turn The Page, Welcome To Dying, The Quest For Tanelorn, Valhalla
Blood Tears, Sacred, This Will Never End, Lord Of The Rings, Imaginations From The Other Side, Bard”s Song (In The Forest), Mirror Mirror

A Blind Guardian koncertjének vége után azt hittem, hogy már csak valami jó ünneplés van hátra a napból, de a sors közbeszólt. A sátramtól nem messze találkoztam Marci cimborámmal, aki elmondta, hogy milyen aljas módon szúrtak ki (ide képzeljetek inkább valami durvábbat) vele a biztonságiak. Nem egy hegyomlásnyi a srác, de azzal vádolták, hogy túl agresszíven viselkedett az első sorban (!), de csak nem akarta, hogy kitúrják a nehezen megszerzett helyéről (már kora délután óta benn állt). A karszalagját is levágták, de szerintem a megaláztatás jobban fájt neki, mint az az 1400 korona, amiért új jegyet vett magának, hogy ne maradjon le a Stratovariusról. Szóval buli helyett gondoltam inkább segítek neki többedmagammal megkeresni gondjainak forrását, de sajnos nem jártunk sikerrel, de így a dermesztő hidegben legalább belenéztem a Tiamat műsorába. Sosem voltam oda értük, de a környezetemben nem egy ember hallgatta őket, így rám is rakódott némi dark/goth/stb zenei ismeret.:)
Johan Edlund kétségkívül karizmatikus frontember, hiszen csak a koncert végén vettem észre, hogy kisegítő gitárosukon Blind Guardian pulóver volt!:) De amúgy is minden szem rá szegeződött, talán a kicsit mozgékonyabb Anders Iwers játszott még látványosabban. Egyébként a koncert szerintem sokkal jobban elsült volna, ha kicsit korábban játszanak, több ember előtt, mert ilyen hidegben csoda, hogy lazán ugyan, de a keverőn túl is álltak emberek. Az időjárás miatt a hangulat sem volt az igazi, de érezni lehetett a fáradtságot nem csak a közönségen, de a zenekaron is, az meg ugye sosem egy jó buli előjele. Azért az egy órát becsülettel lejátszották a maroknyi rajongó (és az újra feltűnő felfújható fasz) örömére. Volt Cain, Brighter Than The Sun, Vote For Love, Divided és Gaia is.
Mint említettem, a főbűnös nem lett meg, így kicsit keserű szájízzel vonultam aludni és a hangulatom is rosszabb lett eme fergeteges nap ellenére.

4. nap

A fesztiválok utolsó napja általában a nihilről, fáradtságról, a közelgő hazautazásról és persze az utolsó buli lehetőségekről szólnak, így nem meglepő, hogy az amúgy is dermesztően korai időpontra rakott Audrey Horne műsorát legjobb szándékommal ellentétben elmulasztottam. Állítólag nem vesztettem sokat, de ez sem vigasztal.:)
Az Audrey Horne után viszont a svájci Eluveitie lépett színpadra. A zenekarból tavaly kilépett a Kirder ikerpár, így reméltem, hogy senki sem akar majd béna circle pitre hívni a nézőket. Nos, tévedtem, circle pit volt, szerintem továbbra is lámaság, de ez legyen az én bajom. Egyébként nekem ez volt a fesztivál legnagyobb meglepetése, ugyanis főleg barátnőm miatt mentem be a koncertre, mert leginkább nála szoktunk Eluveitiét hallgatni, és őszintén megvallva a tavalyi Paganfestes koncertjük a mostanival ellentétben nagyon nem tetszett. Egyszóval pozitívan csalódtam a bandában.
A koncertet főleg Chrigel Glanzmann vitte a hátán. Énekelt, hörgött, furulyázott és mandolinozott is. Fazonilag talán hiányzott a két iker, de zeneileg semmit nem vesztett távozásukkal a svájci csapat. A zenészek közül még Meri Tadic és Anne Murphy játékát figyeltem tüzetesebben, hiszen azért a hegedű és a tekerőlant még mindig egzotikumnak számít rockszínpadokon, a gitárosok pedig nem igazán villantották meg tudásuk legjavát, de hát ez nem is az a zene, amiben erre lenne szükség. Remélhetőleg divatot is teremtettem, mivel bevezettem a köztudatba a léggitározás mintájára a légtekerőlantozást. Kicsit fura, de kis gyakorlással hamar bele lehet jönni!:D
A koncerten egyébként semmit nem játszottak az Evocation lemezről, viszont a Slania és a Spirit legjobb dalait hallhattuk élőben. Eleve az Inis Monával kezdtek, ami remekül megadta az alaphangot. Többek között elhangzott még a The Somber Lay, Uis Elveti, Your Gaulish War, Tegernako és a Primordial Breath is. Az 50 perces játékidőbe nem is fért sokkal több. Persze sokan szerették volna, ha játszik még a banda, de hát idén ennyi idő jutott nekik. Roppant szimpatikus módon a zenészek koncert után kijöttek és elvegyültek a közönség soraiban, a táborunkból többen találkoztak a lányokkal és Voivod alatt Chrigel is pár méterre állt tőlünk.
Eluveitie után jó sok szabadidő következett, mert legkorábban csak a Voivod érdekelt. Addig is volt idő egy kicsit sörözni, grillezni, megvitatni az élet nagy kérdéseit, vásárolni ajándékokat, szóval nem is csoda, hogy a Voivod kezdéséről sikeresen lecsúsztam.
A várakozással ellentétben nem hogy tömeg nem volt, de talán itt lehetett a legkönnyebben jó helyet szerezni az egész fesztivál alatt. Ami kicsit fura, hiszen egy nagy múltú bandáról van szó. Persze, lehet, hogy más előbb értesült róla, hogy Jason Newsted nem fog fellépni a bandával.:) A buli is elég fáradt csapat benyomását keltette, nem is szóltak olyan állatul, ahogy szólhattak volna. Nem tudom, hogy mi lesz a sorsa a csapatnak Piggy halála után, szerintem még ők maguk sincsenek tisztában vele, mindenesetre Piggyt azért megünnepeltette az énekes, Snake. Kevesen voltak tisztában vele, hogy ki is volt ő, szóval nem csodálkoztam, hogy a cseheknél sincs hatalmas kultusza. Azért az agyas prog/thrash dalok előadásában nem sok hiba csúszott, Tornado, Nothingface, Overreaction, Nuclear War, Tribal Convictions vagy Astronomy Domine mind jó volt.

Voivod után a svéd Arch Enemy, az Amotték családi vállalkozása következett. A tavalyi Carcass koncerteken már megcsodálhattam a banda 3/5-ének tudását, de most végre egyben is láthatom a svéd főellenséget. Arch Enemyre már rendesen besötétedett, így a fények még jobban fokozták Amotték audio orgiáját. Րk meg nem szaroztak sokat, sorra vezették elő a jobbnál-jobb szólókkal megspékelt dalokat. Elhangzott a Ravenous, Blood On Your Hands, Dead Eyes See No Future, I Will Live Again, We Will Rise, Nemesis, My Apocalypse is. Sajnos az egy óra elég hamar eltelt, el bírtam volna még viselni őket. Angela férfiakat megszégyenítő módon hörögte témáit, Michael és Christopher Amott példásan tekert a hathúrosokon, Daniel pedig pörgött a dobok mögött, mint a motolla. Jöttek, láttak, zúztak. Ezen felül mást nem is nagyon lehet elmondani a koncertről, maximum annyit, hogy néhány srác hangosan adta tudtára mindenkinek, hogy kibe is szerelmes a színpadon. (Nem, nem Michael Amott volt az;))
A fesztivált záró Europe-ra még egyszer hatalmas tömeg gyűlt össze, szokás szerint több magyar zászló is lengedezett a vizovicei éjszakában. Az ő utolsóként való szerepeltetésüknek az volt az oka, hogy milyen király lenne már, ha a Final Countdown lenne a fesztivál utolsó száma. Րk az új album címadójával, a Last Look At Edennel kezdtek, majd ezt követték a régebbi és újabb rock himnuszok. John Norumnak volt egy kisebb szólója is, de közben valami rosszarcú felhívta a figyelmemet, hogy Joey Tempest eléggé hasonlít Seann Williams Scottra, aki többek között Stifflert játszotta az Amerikai Pite sorozatban, de mi mégis inkább “Jay és Néma Bob Visszavág”-beli karaktere miatt említettük. Bár Joey Tempest nyilvánvalóan nem létesít szexuális kapcsolatot birkákkal, de sírva röhögni azért öt percig sikerült rajta.
Az új albumról elég sokat játszottak, de nem hanyagolták a korai lemezek anyagait sem, persze a Final Countdown lemez számait a végére tartogatták nekünk, kivéve a Carrie-t, amit meglepő módon már a koncert közepén megkaptunk. Mic Michaeliből viszont érzésem szerint nem elegendőt, néha mintha el-eltűnt volna a billentyű. Ezt leszámítva persze nagyszerű rockbuli volt a svéd veteránok koncertje. A legnagyobb beindulás persze a koncert végén a Rock The Night, Cherokeera volt, hogy a minden Sláger Rádió hallgatót terpeszben léggitározásra, headbangelésre (már ha tudják egyáltalán mi az:D) késztető Final Countdown-t ne is említsem. Akkor persze még utoljára a leghalvérűbb ember is bemozdult, hogy kellemesen teljen a fesztivál hivatalos programjának utolsó pár perce. Majd minden elhallgatott, legalábbis következő évig.
Setlist: Last Look At Eden, Love Is Not The Enemy, Superstitious, Scream Of Anger, Always The Pretenders, Sign Of Times, Seven Doors Hotel, Carrie, The Getaway Plan, Start From The Dark
gitárszóló, Seventh Sign, Ready Or Not, Rock The Night, Cherokee, The Final Countdown

Így ért véget a 2009-es Masters Of Rock, remélem jövőre hasonlóan erős programmal örvendeztetnek meg minket a szervezők!

Üdv mindenkinek innen is, aki velünk együtt öregbítette hazánk hírnevét idegen földön!;)

Kapcsolódó cikkek

Masters Of Rock Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2008 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár