Masters Of Rock Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

2011. július 14-17. @ Csehország – Liqueur company R. Jelínek Vizovice

Idén immáron hetedik alkalommall zarándokoltam el a csehországi Vizovicébe, hogy tiszteletemet tegyem a Masters Of Rock fesztiválon. A kisvárost minden július közepén ellepik a rockerek, hiszen évről-évre kiváló fellépőgárdát sikerül a szervezőknek leigazolnia. A helyszín hazánkból is könnyen megközelíthető – bár idén nem indult szervezett busz – és az árak is általában a hazai fesztiválokon megszokottak alatt maradnak, még ha idén egy jelentősebb általános áremelésre sor is került. Minden adott, hogy öt napig kiválóan érezze magát a fesztiválozó, sőt, idén még három sörcsemegével is bővítették az amúgy is jó minőségű kínálatot! Ha hozzáteszem, hogy a 4 napos jegyet már 7000 forintnak megfelelő koronáért is meg lehetett venni, akkor azt hiszem mindenki számára világos, hogy ez a fesztivál egy verhetetlen ajánlat!

Első nap 

A nulladik napi ismerkedős esttel összekötött hajnalig tartó mulatozás után sikerült két órát aludnom, mert halaszthatatlanul boltba kellett mennem a többiek szerint, ami nem is tűnt rossz ötletnek, meg frissnek is éreztem magam. Így a fekete tömeget követve ismét az Albertbe vezetett az utam, mint már annyiszor, pedig idén már a kisbolt is átalakult Tescová. De hát bevált recepten nem szabad változtatni, így mi is hűek maradtunk szeretett supermarketünkhöz.

A nap többi része lassan telt, amíg nem vettem át a pass-t, majd felfedezőútra indultam egy kollégával a backstage-ben. A sajtósátor nem sok izgalmat tartogatott, de sikerült a színpad közelében összefutnom David DeFeis-szel, a Virgin Steele főnökével. A kérdésünkre, hogy miért nem játszanak szinte soha Magyarországon, mondta, hogy 2001-ben voltak. Hát végülis, tényleg majdnem tegnap volt! 🙂

Először a Konflikt műsorába néztem bele, őket anno még Szombathelyen is többször láttam, sőt, egyszer még Szlovákiában a Slayer után is felléptek! Most nem jutott nekik ilyen megtisztelő pozíció, az Alestorm előtt melegíthették a még igencsak szellősen álldogáló közönséget. Punk zenéjük nem is tudott a brutális melegben sokáig lekötni, meg amúgy is sürgős ehetnékem volt…

Az első banda tehát, amit végignéztem a skót kalózmetal Alestorm volt. Őket 2008-ban a MoRon láttam először, azóta Gavin Harper gitáros lelécelt és az akkori basszer, Dani Evans vette át a hathúrosát. Immáron a harmadik lemezüknél tartanak, de én az utolsó kettővel csak felületes ismeretséget kötöttem, így a Captain Morgan’s Revenge dalai nálam jobban betaláltak, meg azokban inkább a kalózélet napos és bulizós oldaláról énekelnek. A kemény mag elől egészen beindult a zenéjükre, a korai óra és a döglesztő napsütés ellenére elég sokan nézték meg a skótokat, akik ezt meghálálva egy egészen jó koncertet adtak. Persze az ő zenéjük sohasem lesz a kritikusok által az egekbe magasztalva, sőt, valószínűleg a Dream Theater tagjait megalázó módon sem fognak hangszereiken játszani, de nem is kell, erre a napos kora délutánra éppen elég volt ez is. Azt már szinte félve merem mondani, hogy Christopher Bowes meg sosem lesz olyan énekes, mint a színpad névadója (Ronnie James Dio).

De jó bulis nótákat írnak, amiket tisztességesen, beleéléssel elő is tudnak adni, meg ez a bulizós, vidámkodó zene amúgy is pont fesztiválszínpadokra való. Új lemezük június elején jelent meg, Back Through Time címmel, de szerencsére nem erőltették túl, csak a műsor harmadát tették ki róla a dalok, szinte tökéletes aranyban játszottak mindhárom lemezükről. Legnagyobb beindulás a záróhármasra volt, ami Wolves Of The Sea-ből, az első lemez címadó Captain Morgan’s Revenge-ből és a Black Sails At Midnight egyik legerősebb tételéből, a Keelhauledból állt.

Ha jól számoltam, most láttam őket negyedszer, de talán ez volt a legjobb volt mind közül. Legközelebbi koncertjükre igyekszem majd előkeresni a Captain Morgan rumos fejkendőmet, hogy igazán autentikus lehessek! 🙂

Alestorm műsor:

Back Through Time
Shipwrecked
Wenches & Mead
Leviathan
Nancy The Tavern Wench
The Quest

Sunk N’ Norwegian
Wolves Of The Sea

Captain Morgan’s Revenge
Keelhauled

Az Alestorm után erős zenei váltás jött, hiszen az epikus heavy metalban utazó Virgin Steele zeneileg bármikor megeszi a skót kalózokat. Azonban a koncertről elég felemás véleményem van, egyrészt örülök, hogy végre elcsíptem őket élőben, DeFeis jól is énekelt, azonban a hangosítás elég csapnivaló volt és nem is a teljes Virgin Steele tagság jelent meg a bulin.

Gitáron így a basszer Josh Block játszott, basszusgitáron senki és egy szintetizátoros hölggyel egészült ki a csapat, aki görög tunikát viselt. Róla később annyit sikerült kideríteni, hogy DeFeis régi barátja és ha megkéri, akkor kisegíti a bandát koncerteken. Szóval volt kavarodás rendesen. Ezt betetőzve a hangmérnök is elrontott valamit, mert az éneket végig agyonvisszhangozta, ami alapból még nem lett volna baj, de David biztos beleszerelmesedett a saját magasaiba, így a mélyebb témákat is magasan énekelte. Ráadásul ő és Josh a frontvonalban elég szerény látványt nyújtottak, így még azt sem mondhatom, hogy ezzel kárpótoltak minket a rossz hangzásért.

Kezdésnek rögtön a By The Hammer Of Zeus And The Wrecking Ball Of Thorral kezdtek, amit még egy-két újabb kori nótával fűszereztek meg, de a műsor java része a 90-es évek végén készült lemezeik dalaira épült (Invictus, Defiance, Return Of The King, Kingdom Of The Fearless), de a régi klasszikus Noble Savage sem maradhatott ki.

Szégyen-nem szégyen, de a műsor felére már annyira lefárasztott a rossz hangosítás, mert minden mozzanatra erősen kellett koncentrálni, hogy azon gondolkodtam elmegyek aludni… Szerencsére kitartottam, de remélem egyszer jobb körülmények között is elcsípem majd a Virgin Steele-t.

A Bonfire-t így ki is hagytam, legalább aludtam egy kicsit az időközben önmagát szaunává átképző sátramban és csak az Amorphisra mentem vissza a színpad elé.

Ők azonban most sem okoztak csalódást. Tavaly végre elcsíptem őket Tomi Joutsennel is egy nagyszerű koncerten, így talán mondanom sem kell, hogy nagyon vártam már a Masters-es bulit. A The Beginning Of Timesra keresztelt új albumuk nemrég jelent meg, januárban majd hozzánk is elérnek a turnéval, de itt szerencsére már hallhattam pár kiváló tételt a lemezről.

Kezdésnek rögtön az egyik legerősebb új dallal, a My Enemyvel kezdtek és elsősorban az újabb albumaikra koncentráltak. A Tomi érkezése előtti időből csak a z Elegy-s My Kantale és Against Widows kapott helyett a The Castaway mellett. Legnagyobb meglepetésemre a Black Winter Day teljesen kimaradt a programból!

A Tomival készült négy lemez talán minden eddiginél magasabbra emelte a zenekar csillagát, így jó dalokból ezúttal sem volt hiány, az új szerzemények pedig jól illeszkedtek a régebbi számok közé. Tomi pedig vonzotta a tekinteteket iszonyú hosszú rasztájával és régi időkre emlékeztető mikrofonjával, de emellett frontemberként is remekelt.

A műsort az újkori slágerük, a House Of Sleep zárta, de az egy órás programban több olyan dal is szerepelt, ami kiváló zárónóta is lehetne. Remélem a lendületük még sokáig nem fogy el!

Amorphis setlist:

My Enemy
Sky Is Mine
The Smoke
You I Need
Against Widows
Towards And Against
My Kantele
Silver Bride
Crack In A Stone
The Castaway
House of Sleep

A fesztivál egyik legnagyobb attrakciójának szánták a The Pagan Alliance névre keresztelt Eluveitie+Finntroll együttműködést. Én rengeteg közös zenélésre, ökörködésre számítottam, hiszen közel két órás programot kaptak, de ilyen szempontból csalódnom kellett. Végül a nagy együttműködésből az lett, hogy két számonként váltották egymást a színpadon, de még így is volt néha kavarodás, amikor az Eluveitie befejezte egyik dalát, feljött az egész Finntroll bagázs, aztán le is vonultak, amikor rájöttek, hogy még egy Eluveitie szám jön…

Sokáig tartott, amíg ez a menetrend a közönség tagjainak is leesett, a hangulatnak sem tett igazán jót, hogy amint belemelegedtek egyik banda zenéjébe, rögtön jött a váltás. Régen nagyon szerettem a Finntrollt, de az utóbbi időben nem nagyon tudtak meggyőzni, pedig Vreth-tel sincs bajom, mint olyan sokaknak, egyszerűen csak nem jött át most a produkciójuk. A Trollhammarenre azért jót hejjegtem én is, az meg egyéni szoc problémám, hogy a svéd számcímeket képtelen vagyok megjegyezni…

Az Eluveitie viszont jó volt, bár ők is fura felállásban játszottak, hiszen nem volt tekerőlant, mert Anna Murphy eltörte a kezét, így csak vokállal segítette a csapatot. Kicsit átszervezték a műsorukat, bekerült az Evocationről a Brictom és az Omnos is a Your Gaulish War, Kingdom Come Undone zúzdái közé. Az utolsó két számot (Inis Mona, Tegernakó) pedig már a Finntrollal közösen adták elő, így végül is valami össznépi közös zenélésre is sor került. A színpad szélén a műsor vége felé megjelent Dani Evans és a Varg zenekar is, akik elkezdték itatni az éppen játszó zenészeket, hogy még jobb hangulatuk legyen!

Az Eluveitie már csak azért is piros pontot érdemel, mert Meri Tadic és Chrigel is több Finntroll számban közreműködött, ezt általában csak Vreth viszonozta, de azért jó volt legalább néhány Finntroll számot autentikus hangszeren előadva élvezni. Ez azonban még nem változtat a tényen, hogy megfelelő felkészüléssel ebből a Pagan Alliance-ből egy világraszóló koncertet lehetett volna összehozni!

Eluveitie setlist:

AnDro
Nil
Your Gaulish War
Brictom
Omnos
Slania’s Song
Quoth The Raven
Kingdom Come Undone
Inis Mona
Tegernakó

A csütörtöki nap főbandája a nemrég igencsak megosztó (hogy finom legyek) lemezzel előrukkoló svéd Hammerfall volt. Koncertjükre a ráhangolódást hatalmas zuhé segítette, de szerencsére nem fürödtünk be a koncerttel! Az is világossá válhatott mindenkinek, hogy a headbangelés segít a haj szárításában! 🙂

Az Infected első dalával kezdték a műsort, de legalább kiderült, hogy élőben jól szólalnak meg az új dalok, persze a hangulat felforrósításához kellett egy másodikként eljátszott Renegade is! Aztán a nagyjából az egy újabb-egy régebbi mintát követve még három Infectedes számot is meghallgathattunk, amik közül a Bang Your Head és a One More Time is ütött, bár az idegesítő leállós részt igazán kispórolhatták volna az utóbbiból. A Let’s Get It On lemezen a jobb pillanatok közé tartozik, de élőben nekem most nem jött át, annak ellenére, hogy Joacim Cans egész jó formában énekelt az este. Régi harcostársa, az idők során szőkévé avanzsált Oscar Dronjak (szerencsére az előző turnén viselt piros ruháját elvesztette) pedig a szokottnál több szólót vállalt magára. Felesleges szólóbetétekkel nem rabolták a drága időt, amit most kicsit sajnálok, mert a Something For The Ages-t szívesen meghallgattam volna most is Pontus előadásában. Anders Johansson dobos sajnos többször is spórolósra vette a figurát a cájg mögött.

Roppant szimpatikus módon minden albumukról játszottak legalább egy dalt, de talán mondanom sem kell, hogy legtöbben a régi himnuszokért lelkesedtek leginkább! Kivételként a mellettem álló anya-lánya duót említhetném, akik úgy tettek, mintha csak a Threshold lemeztől ismernék a bandát. Ráadásul arról az albumról sem a legerősebb dal került terítékre az este folyamán…

A rendes programot záró Heading The Call, HammerFall duó mindenkit átmozgatott, szerencsére addigra az eső is elállt, rengetegen énekelték Joacimmal együtt a refréneket vagy akár az egész szöveget!

A ráadást az egyik új klipes dallal, a már emlegetett One More Time-mal kezdték, de utána egyből jött a Hearts On Fire! Azt hittem ezzel a slágerükkel fejezik be a műsort, de tévedtem, még a Let The Hammer Fall is hátravolt! Ez a két dal valószínű még a holtakat is feltámasztaná, ennek megfelelően nagyon jó hangulat uralkodott a nézőtéren, de sajnos ennyi volt, a zenészek elbúcsúztak, a közönség pedig hiába tapsolta még volna vissza őket, már nem volt több idő a játékra.

Hammerfall műsor:

Patient Zero
Renegade
Any Means Necessary

B.Y.H.

Blood Bound
Fury Of The Wild

Let’s Get It On

Crimson Thunder
The Fire Burns Forever

Last Man Standing
Heeding The Call

HammerFall


One More Time
Hearts On Fire
Let The Hammer Fall

Az estét a Moonspell zenekar zárta. 2008-ban már felléptek a fesztiválon, de most az első két szám után leléptem annyira altatónak hatott a zene. Pedig direkt vettünk haverokkal még egy sört, hogy amíg az kitart, addig nézzük őket. Talán mindent elmond, hogy mindegyikünk igyekezett gyorsan fogyasztani! Így ért véget a fesztivál első napja számomra, de ahogy egy neves rockénekes hazánkban egyszer mondta: „ez még most volt csak a kezdet, innentől lesz a buli”!

Második nap 

Reggel ébredés után nem sokkal már a Tleskac zenekar játszott, távolról hallgatva ska-s zenéjüket csak kiherélt Finntrollnak neveztem, hiszen a dallamok néhány helyen nagyon hasonlítottak a finnek egyik-másik vezérmotívumához, de a torzított gitár és a hörgés hiányzott.

A szokásos délelőtti, kora délutáni cselekvések után a Varg zenekarba néztem bele. Tavaly a Metalfesten nem tetszett a produkciójuk, most sem tudtak meghatni, pedig elég intenzíven nyomták a harcias folk metaljukat, de elég sok ember összegyűlt, akik viszont legalább egy kicsit beindultak a németek anyanyelven hörgős zenéjére.

A norvég Sirenia zenekar viszont elmaradt, a hírek szerint a dobosuk lekéste a repülőt. Túlságosan nem bántam, nem rajongok sem a zenekarért sem az általuk képviselt irányvonalért, így legalább az Ektomorf és a Rhapsody többet játszhatott!

Farkas Zotyáékat meglepően sok ember fogadta, akik tisztában is voltak azzal, hogy mi fán terem az Ektomorf! Az időközben a Nuclear Blasttól az AFM-hez szerződött banda pedig hozta a tőlük elvárt és megszokott formát, nagy energiákat mozgósítva zúztak. Egy hatalmas circle pit is kialakult a műsoruk közben. Nekem legjobban a Destroy albumos I Know Them jött be, mivel az újabb lemezekkel már kevésbé vagyok tisztában, de a The One, Outcast, Show Your Fist, Gypsy is ütött élőben! A banda már teljesen Zotya egyszemélyes projektje, ez nyilvánvalóvá vált a dedikálásnál is, amikor szinte csak vele fényképezkedtek az emberek, de a honlapjukon például még a tagok sincsenek jelen pillanatban feltüntetve. Német területeken továbbra is nagyon népszerűek, de másfele nem nagyon mocorognak, talán ezzel a cseh koncerttel beindul valami nekik arrafelé is.

A Rhapsody-t (nem bírom megszokni az Of Fire-t) már nagyon vártam, hiszen utoljára a 2005-ös Masters Of Rockon láttam őket. Igaz azóta nem is sokat koncerteztek mindenféle jogi problémák miatt. Régen sokat szapulták a hangzás miatt a bandát és Fabio Lionét is, hogy nem tudja élőben hozni az album témáit. Nos, Fabiora nem lehet panasz, de a megszólalás most sem volt tökéletes. Alex Holzwarth lábdobja szinte végig, de különösen a totál felesleges dobszólója után volt nagyon hangos, míg Staropoli szintetizátora többször háttérbe szorult. Pedig elég jó helyen álltam, félúton a keverő és a színpad között, teljesen középen.

A játszott dalokat ellenben semmi panasz nem érheti, hiszen a régi klasszikusok mellett, csak három új dal fért be, de azok sem tölteléknóták, hanem megállják a helyüket a teljes Rhapsody életműben! Egyedül talán a nyitó Triumph Or Agony nem áll olyan közel a szívemhez, mert azt a lemezt nem tartom olyan jól sikerültnek, mint a többit. De a Symphony Of Enchanted Lands, Dawn Of Victory, Power Of The Dragonflame hármasról bármikor jöhet bármi, azt örömmel fogadom! Sajnos a debütalbum Legendary Tales-ről az idő rövidsége miatt semmi nem hangzott el, de azt leszámítva az összes albumukat megidézték legalább egy szám erejéig.

Luca Turillivel átellenben pedig egy új gitáros pengetett. Ő nem más, mint Tom Hess, aki régebben a Holyhell tagjaként többször is turnézott a bandával, amikor még a Magic Circle Music kötelékébe tartozott a Rhapsody. Fazonilag kissé kilógott a sorból, de egy nagyszerű gitárosról van szó, a hírek szerint az új lemez írásából is aktívan kivette a részét!

A közönség leginkább a Dawn Of Victory gyorsabb tételeire és a normál blokkot záró March Of The Swordmasterre indult be, de a Village Of Dwarves-ra is együtt hejjegtek, tapsoltak, ugrándoztak. A hangulatot talán a Lamento Eroico lírája ültette le egy kicsit, hogy az Unholy Warcry után ismét élettel teljen meg a közönség.

A ráadásban a Frozen Tears Of Angels legkeményebb dala (Reign Of Terror) és a biztos koncertzáró sláger, az Emerald Sword következett.

Élőben valóban nem jön át annyira ez a sokrétű zene, de még így is jó, szóval aki teheti, látogasson el a Fezen fesztiválra, ahol augusztus elején ők is fellépnek!

Rhapsody műsor:

Triumph Or Agony
Holy Thunderforce
The Village Of Dwarves
On The Way To Ainor
Dawn Of Victory
Lamento Eroico

Unholy Warcry

The March Of The Swordmaster


Reign Of Terror
Emerald Sword

A Rhapsody után az általam legjobban várt Twisted Sister jött. A Summer Rocks-os bulijukat érettségi miatt hagytam ki, a pafésat meg azért, mert féltem, hogy méltatlan körülmények közé kerülnek és amúgy is biztos volt már akkor, hogy Mastersen láthatom őket!

A veterán amcsi rockbrigád már csak a zene szeretetéért muzsikál, évente adnak 10-20 koncertet, amúgy mindenki a polgári foglalkozásával keresi kenyerét. Szerencsére idén belefért nekik ez a kis cseh kiruccanás is!

A hatalmas és klasszikus TS logó elé egy vagonnyi Marshall ládát is kipakoltak, hogy az ember igazán a 80-as években érezze magát! A sminkelésről már lemondtak és Dee Snider sem a klasszikus ruhájában lépett színpadra, de ez számomra semmit nem vont le a koncert értékéből, hiszen egy kiváló, meg merem kockáztatni, hogy a fesztivál egyik legjobb buliját adták nekünk.

Már a What You Don’t Know alatt is megőrült a közönség, ami szerencsére nem is csillapodott a koncert egésze alatt, végig frenetikus hangulat uralkodott! Meglepetésemre a We’re Not Gonna Take It-et már a koncert felénél ellőtték, hát talán itt volt a legnagyobb agyelhagyás az egész koncert alatt, de a megaslágert követő The Price alatt se volt semmi a hangulat, hiszen boldog-boldogtalan mobillal vagy öngyújtóval vitt fényt a vizovicei éjszakába.

Közben persze a zenészek se unatkoztak, Snider már a 2-3. szám közben a földön fetrengve énekelt, a gitárosok különböző összeállásokat produkáltak, Marco Mendoza basszer meg nagyon csúnyán tudott nézni! Eddie Ojeda gitáros meg elmondta, hogy mennyire szánalmasnak tartja, hogy az American Idol és egyéb tehetségkutatók résztvevői megköszönik a rajongóknak, hogy mind a 15 héten keresztül kitartottak mellettük. Aztán felsorolt 5-6 zenekart (pl Priest, Sabbath, végére persze a Twisted Sister is odafért), akik több mint 35 éve nyomják a rockot és megköszönte a szűnni nem akaró támogatást!

A zseniális Burn In Hell után egy AJ Pero dobszólót hallgathattunk meg, ami már jóval élvezetesebb volt, mint amit Alex Holzwarth két órával korábban prezentált, a végén ráadásul az Ac/Dc klasszikus Whole Lotta Rosie-jába kezdett bele, amit el is játszottak végig. Még egy nagy meglepetés!

A műsor zárásaként még a kultikus videoklippel rendelkező I Wanna Rockot hallgathattuk meg, némi közönségénekeltetéssel. Persze nem csak a Rockot kellett üvölteni, hanem Fuckot is, Dee Snider meg is jegyezte, hogy a Fuck mindig hangosabb, mint a Rock és el is poénkodott ezzel egy darabig! 🙂

Persze a meghajlás és levonulás után a közönség egyből elkezdte visszakövetelni a bandát, akik előbb a Come Out And Playt játszották be, majd eljátszották a S.M.F.-et, amit szintén mindenki együtt üvöltött az éjszakába! Sajnos, a koncertnek véget kellett érnie, de én egy örök élménnyel gazdagodtam. Remélem lesz még alkalmam, hogy újra lássam a bandát! Abban meg csak csendesen reménykedem, hogy 50-60 évesen ilyen jó erőben leszek, mint mondjuk Dee Snider, aki ráadásul kiválóan énekelt az egész bulin.

Twisted Sister setlist:

What You Don’t Know (Sure Can Hurt You)

The Kids Are Back

Stay Hungry

Captain Howdy

You Can’t Stop Rock ‘N’ Roll

The Fire Still Burns

We’re Not Gonna Take It

The Price

Under The Blade

Burn In Hell

dobszóló

Whole Lotta Rosie

I Wanna Rock

S.M.F.

A zseniális rock’n’roll show után sem féltettem az Airbourne-t, hiszen fiatalos lendületükkel és kiváló dalaikkal képesnek tartottam őket arra, hogy egy nagyszerű show-t nyomjanak nekünk, tovább emelve az est fényét!

Nos, ha lehet ezt mondani, ők még több Marshall ládát pakoltattak fel a színpadra, mintha csak versenyezni próbáltak volna a Twisted Sisterrel! Zenéjükre pedig elsőre mindenki azt mondja, hogy ac/dc klón. Én magam sem voltam ezzel másként 2008-ban, amikor először hallottam őket, de azóta alaposan megismerkedtem velük és mi tagadás, hamar rá is kaptam a fiatalos, vad rock’n’roll muzsikájukra.

A műsor első felében egy kivételével a második lemezükről játszottak dalokat, ami a koncert második felére megfordult. Én erősebbnek érzem a debütalbumot a No Guts, No Glory-nál, így nem is bántam, hogy az első lemez slágereivel zárják inkább a programot. Persze a Raise The Flag, Born To Kill vagy a Blonde, Bad And Beautiful rendesen megadta az alaphangot egy kiváló rock’n’roll cirkuszhoz, de a pokol igazán csak a Girls In Black alatt szabadult el! Addig csak a gitáros/énekes Joel O’Keeffe, a basszer Justin Street és a ritmusgitáros David Roads játékát és headbangelését figyelhettük, mert Joel tesója, Ryan eléggé eltűnt a füst és a lámpák fénye mögött, de Girls In Black elhozta az igazi rock’n’roll pillanatot: Joel hátravetette a gitárját és felmászott a színpad tetejéig! Ott leült és semmitől sem zavartatva eljátszotta a dal középrészét, majd egyszerűen visszamászott a színpadra. Az élményt csak az árnyékolta be, hogy a csajok feketében alatt a hozzám legközelebb álló 100 emberből talán kettő volt lány…:D

Ezután is már csak 10 pontos rockhimnuszok jöttek szépen sorban, de a végén a Runnin’ Wild mindent vitt! Sajnos Lemmy most nem tűnt fel, mint a dal klipjében, de Joel először szétvert két sörösdobozt a fején (roppant költséghatékony showelem:)), spriccelt is mindenfele a folyékony kenyér és rendesen kiégette pár ember szemét a fényágyúval, amit bevetett! A dal már csak hab volt a tortán.

Kiváló, zsigeri rock’n’roll buli volt, mindössze azt sajnáltam, hogy a Stand Up For Rock’n’roll kimaradt. Egyesek kifogásolták, hogy túl hangos volt a banda, de szerintem egyáltalán nem.

Airbourne műsor:

Raise The Flag
Born To Kill
Diamond In The Rough
Blonde, Bad And Beautiful
Chewin’ The Fat
Girls In Black
Bottom Of The Well
Cheap Wine & Cheaper Women
Blackjack
No Way But The Hard Way
Too Much, Too Young, Too Fast
Runnin’ Wild

Airbourne után már csak a svéd Watain zenekar volt hátra. Rendesen telepakolták a színpadot mindenféle égő gyertyával, kereszttel, fordítottkereszttel, ami csak black metalos szem-szájnak ingere. Ők sem tudtak sokkal tovább lekötni mint a Moonspell, de azért nem aludtam el rajtuk és egy barátommal beszélgetve arra jutottunk, ha a black metalos hangzásukat lecserélnék, akkor teljesen jó power banda lehetnének, annyira nem hasonlított az igazi old school black metalhoz a zenéjük. Egy Gamma Ray számot rá is dúdoltunk a zenére.:) Az éjszaka hátralévő részében már csak a fent említett baráttal és egy felvidéki metaltesóval jártuk a fesztivál környéki becsületsüllyesztőket. Találtunk is több nyelven beszélő cseh fiatalokat, nagyon megbecsültük őket, mert kiveszőben vannak! Azért így sem úsztam meg, hogy társaságukból egy kellően illuminált személy ezerszer tudomásomra hozza csehül, hogy az Omega mennyire király zenekar…

Harmadik nap

A szombati napon zuhanyzáshoz készülődve egy kicsit belenéztem az Audrey Horne-ba. Modern rockzene, de ilyen korai órán nekem nem igazán jött be. 2009-ben is nagyon korán játszottak, akkor sem láttam őket, és most sem nagyon. Talán majd harmadik alkalommal!

Az első zenekar, amit végig láttam a Powerwolf volt. A Greywolf „testvérek” csapata egyre népszerűbb lesz, kora délután is jócskán a keverőn túlról is nézték őket! Nem is csoda, dallamos, fülbemászó zenéjüket kiváló horrorparódia szövegekkel egészítik ki, a frontemberük pedig magasan képzett operaénekes.

A fehérre meszelt képű banda nagy elánnal vetette magát a deszkákra, a gitárosok fel alá mozogtak, ha éppen nem vokáloztak Lukács Lacisan, szélgépekkel segítve. A billentyűs Falk Maria Schlegelt pedig a banda Schuszter Lórijává fogadtuk, hiszen ha nem hangszere mögött játszott, akkor második frontemberként hergelte e közönséget Attila Dorn mellett!

A műsor több mint felét a Lupus Dei album nótái adták a legnagyobb sikerű slágerek mégis a Bible Of The Beastről érkeztek ezen a napon. A Raise Your Fist, Evangelist is nagyot ütött, mindenki egyszerre emelte kezét a magasba, de a Resurrection By Erection azonnal a banda mellé állította az addig tamáskodókat. Kis táborunk lakói között pedig a MoR2011 nem hivatalos dalává avanzsált!

Mivel nemsokára nekik is új albumuk jelenik meg, várható volt, hogy új dalt is hallhatunk. Nos, végül nem csak a már ismert Sanctified With Dynamite-ot, hanem a We Drink Your Bloodot is meghallgathattuk a Blood Of The Saintsről.

A műsor végét a papi kántálással felvezetett Lupus Dei zárta. Nagy tapsot kapott a banda, meg is érdemelték, hiszen a program felétől nagyjából Attila kezéből evett a közönség.

Powerwolf műsor:

We Take It From The Living

Prayer In The Dark

Raise Your Fist, Evangelist

We Drink Your Blood

In Blood We Trust

Werewolves Of Armenia

Sanctified With Dynamite

Resurrection By Erection

Saturday Satan

Lupus Dei

A Powerwolf után a cseh Sevent néztem meg, de hazudnék ha azt mondanám, hogy csak saját maguk miatt, hiszen előzetesen lehetett tudni, hogy Schmier a Destructionből, Victor Smolski a Rage-ből és Blaze Bayley is a vendégük lesz ezen a napon.

A koncert viszont jóindulattal is maximum egy közepes volt. Schmier el sem jött, Blaze-zel nyomtak négy szólónótát, de Maident nem. Victorral eljátszották a Downt és a Higher Than The Sky-t. De minek… Előbbiben több helyen szöveget tévesztett az énekesük vagy csak szimplán kihagyott részeket, utóbbiban csak a dallamot nem találta el néhányszor.

Ez még bele is fért volna, de sajnos saját dolgaik sem éppen kiemelkedő minőségűek. Egyszerűen nem értem mit eszik rajtuk Smolski, hiszen ő lett a Nuclear Blastnál (!!!!!) megjelent lemezük producere és az előző Rage turné egyik előzenekarának is a cseheket kérték fel! Minden számuk alatt volt egy kis pyro, komolyan, az egész fesztiválon nem „tüzeltek” ennyit. De a hab a tortán a záró, minden vendéget színpadra szólító Highway To Hell volt. A zenével nem volt gond, jól eltolták ezt a régi Ac/Dc klasszikust, de a szöveg… A Seven frontembere már a 2. sort is kamuzta, aztán meg belezavarodott és az első versszak közepén áttért a másodikra. Borzalom, persze az emberek nagy részét nem zavarta, átadták magukat az örömzene hangulatának. Végül én is, csak gondoltam ezt azért le kell írnom.

A Seven után a Kreyson jött, akiket két éve már egy kicsit láttam ugyanott. Továbbra is jófajta metalt tolnak, de a cseh ének miatt engem nem vettek meg teljesen, de legalább náluk nem tudok beszámolni olyan dolgokról, amik a Seven alatt történtek.

Ross The Boss! Aki nem ismeri a nevét, azonnal hagyja el a termet!:) Persze abban a dalban már nem ő játszott. Szóval az ex-Manowar gitáros szólócsapata következett az estén. A délutáni dedikáláson sikerült őket elcsípni, megtudtuk, hogy kb fele-fele arányban lesznek saját és Manowar dalok a programban. Hát nem mondhatnám, hogy örültem… Saját dalai messze vannak a régi, akár általa írt Manowar dalok zsenialitásától.

A koncerten a szólódalok közül csak a Hailstorm, We Will Kill és a Kingdom Arise-ra emlékszem, hogy biztosan volt, mivel általában túl elfoglalt voltam a Manowar számok hallgatása miatt érzett kb földöntúli örömömmel. Nem is vártam mást a koncerttől, minthogy a lehetőségekhez képest legjobban prezentáljanak néhány igazi metal alapvetést! Ezt meg is kaptuk, először a Kingdom Come hangzott el, majd a Sign Of The Hammer aztán a nemrégiben elhunyt Scott Columbus emlékére a Thor (The Powerhead). Utóbbinak szomorú aktualitását az is adta, hogy az eredeti tervek szerint Scott is fellépett volna régi zenésztársával a fesztiválon! A Kill With Power is nagyot ütött! A műsor zárásaként pedig megkaptuk a Hail And Killt, ami egyik örök kedvencem az egész metal mezőnyből! Legalábbis én azt hittem, hogy zárásként, de szerencsére még kedveskedtek nekünk egy Battle Hymnnel! Madarat lehetett volna velem fogatni még akkor is, ha azért el kell ismerni, hogy Ross The Boss jelenkori társai azért nem akkora ászok a hangszereiken. Több dolgot lespóroltak a díszítések közül (különösen a basszusgitár) és Patrick Fuchs sem érhet Eric Adams-i magasságokba annak ellenére sem, hogy egy alapvetően jó énekesről és frontemberről van szó, aki a koncerten több számban is gitárt ragadt! A koncerten így is nagyon jól éreztem magam, hatalmas élmény volt látni Ross-t Manowart játszani, más meg annyira nem számított, még az sem, hogy közel sem volt annyi ember, mint amennyire számítottam, de így legalább gond nélkül előre tudtam menni.

Az U.D.O és Ross közötti átszerelést rendhagyó módon oldották meg a szervezők, hiszen Victor Smolskit kérték fel egy rövid bemutatóra. Az első fele nem volt túl izgalmas, és sajnos a hangzás sem volt a legjobb, de a második felére Victor előszedte az agyelhagyós technikáit, amit mindig irigykedve nézek és hallgatok. Bámulatos amit csinál, lehet, hogy öncélúnak tűnik, de aki látta már zenekarban is játszani az tudja, hogy ott maximálisan aláveti magát a nagybetűs zene érdekeinek.

Udo Dirkschneider és katonai ruhába bújt szabadcsapata eljött értünk, hogy újabb metal csapást kapjunk az arcunkba, ami meg is volt. Tavaly Udo eredeti zenekara adott egy hatalmas koncertet itt, most a német metaltörpén volt a sor, hogy elkápráztasson minket! Nos, ha a tavalyi zseniális Accept bulit nem überelte, azért egy korrekt bulit kaptunk tőle. Persze az U.D.O.-ban is pont annyi eredeti Accept tag van, mint az Acceptben, így nem csoda, hogy a 90-es évek szólómunkájának teljes ignorálása mellett jó pár klasszikus dal is beférkőzött a programba. A műsor elején csak az újkori U.D.O számok kaptak helyet, amelyeknek döngölését a Princess Of The Dawn törte meg. Ezt már hatalmas közönségéneklés kísérte, kicsit hátrébb is mentünk, mert a tömörülő csehektől még a headbangelés is nehézkessé vált. Az új album (Rev-Raptor) és a késői dalok előadása alatt úgy éreztem, hogy Igor Gianola gitáros jobban elemében van, de a Princess Of The Dawnnál már Stefan Kaufmann, a régi Accept dobos is jobban aktivizálta magát (vagy csak én figyeltem jobban oda rá…). Aztán Igor elővezetett először egy saját gitárszólót, majd Stefan is csatlakozott hozzá, a közös játék pedig végül a Midnight Moverbe csapott át! Én nagyon örültem ennek a dalnak is, hiszen az egyik kedvenc Accept számomról van szó! Ezután már csak két korai U.D.O klasszikus kapott helyett a záró Metal Heart előtt.

A ráadásban a tavaly még nyitónótaként funkcionáló Bogeyman nyitott a veterán banda, aztán amikor már mindenki a Balls To The Wallt várta (én meg a Fast As A Sharkot:D), akkor belekezdtek az I’m A Rebelbe. Ismét megőrülés következett, majd a standard zárószám, a fentebb említett Balls…

Jó koncert volt, de semmi különlegeset nem kaptunk. Kicsit olyan érzésem van, mint a Rev-Raptor hallgatásakor a Blood Of The Nations után. A tavalyi Accept koncert is annyival volt jobb az idei UDO-nál, mint a tavalyi lemezük a Rev Raptornál… Meg Mike Tornillo jobb frontember mint Herr Dirkschneider. Mindenesetre azért van annyira jó a zenekar, hogy az őszi turnéjukra is igyekezzek elmenni!

U.D.O. Setlist:

Rev-Raptor
Dominator
Thunderball
Leatherhead

Vendetta

Princess Of The Dawn
gitárszóló
Midnight Mover
Man And Machine
Animal House
Metal Heart


The Bogeyman
I’m A Rebel
Balls To The Wall

UDO után erős stílusbeli váltással a Guano Apes következett. Bevallom őszintén nem értettem miért tették meg őket főbandának, amikor számos arra sokkal érdemesebb zenekar lett volna akár csak az idei felhozatalból is… Persze rengetegen összegyűltek, hogy meghallgassák a Lord Of The Boards-ot, a Big In Japant és az Open Your Eyes-t, de én két számig bírtam, aztán inkább elhúztam a színpad elől. A slágereket jól hallottam a kempingben is, hiszen a nagyszínpaddal nagyjából egyvonalban sátraztam. Nem akarom bántani a szervezőket, mert szívüket-lelküket kiteszik a közönségért, de ennyi erővel jövőre a Linkin Park is lehetne főbanda… Azon is biztos sokan lennének.

A Guano Apes után visszamentem a színpadhoz, nagyon jó helyet sikerült találnom pont középen, elég szellősen állt a nép, de szerencsére kezdésre azért visszaszállingóztak az emberek a sörcsaptól. Talán még emlékeztek a banda nagyszerű 2008-as koncertjére. Mit mondjak, ez még azon is túltett!

A Memorial Roots-os háttérvászon előtt a Liquid Monsteres Worlds Are Coming Through-val kezdték a műsort a német power metalosok, akik hazájuk legtöbb zenekarával ellentétben az US power mezőnyben mozognak.

A Blind Suffering és a csak nagy mellű nős borítón szereplő dalként felkonferált Shiva’s Tears még jobban felpörgette a népet, ami szerencsére még nagyon nem akart aludni menni.

Andy (B. Franck énekes) bejelentett egy új dalt is, melynek címe Temple Of Stone volt. Ezalapján az új lemezben sem kell majd csalódnia a rajongóknak!

Egyik legkedvesebb Brainstorm dalom következett, a Highs Without Lows, erre is rendesen megmozdult a közönség, akárcsak a Memorial Rootsos Shiverre és a Downburst albumról eljátszott Falling Spiral Downra. Erre mondjuk minden oka meg is volt, mert Andy szokásához híven kiválóan énekelt, tüzelte a közönséget az Ihlenfeld-Loncaric gitárduó pedig keményen és precízen nyomta az US power riffeket és szólókat.

Az All Those Words az utóbbi 5 év legnagyobb Brainstorm slágerévé nőtte ki magát, boldog-boldogtalan ismeri a vezérmotívum dallamát és hajlandóak is énekelni, szóval mindig hálás feladat lehet a bandának ezt a számot játszania. Hogy mennyire az, arról majd később szólok.

A Fire Walk With Me és a szintén slágeresebb, lazább How Do You Feel után el is búcsúztak. Már addig is egy nagyszerű koncertnek gondoltam a produkciójukat, de ami utána történt attól leesett az állam, mert még csak hasonlót sem láttam eddig ezen a fesztiválon, de őszintén szólva máshol sem!

Szóval a zenekar levonult, de legnagyobb meglepetésemre a közönség nem tágult, én sem, hiszen reménykedtem a ráadásban. Páran elkezdték hangosan énekelni az All Those Words-t is, hogy biztosan visszatérjen a csapat. Közben bejöttek a roadok, kikapcsolták a cuccokat, elkezdték leereszteni a háttérvásznat, de még mindig nem akarta senki sem elengedni a zenekart! Még pár perc éneklés után egyszer csak megjelentek a színpad szélén, megbeszéltek valamit és hatalmas üdvrivalgás közepette visszatértek a deszkákra. Andy tréfásan megjegyezte, hogy őt már kb a zuhanyzóból rángatták vissza azzal, hogy játszanak még! Megígérte, hogy jövőre visszatérnek a fesztiválra és a lecsupaszított háttér valamint szegényesebb lámpák előadták még a Metus Mortisról a Hollow Hideaway-t! Nagyszerű lezárása volt ez az egész estének!

Brainstorm műsor:

Worlds Are Comin’ Through

Blind Suffering

Shiva’s Tears

Temple Of Stone

Highs Without Lows

Shiver

Falling Spiral Down

All Those Words

Fire Walk With Me

How Do You Feel

Hollow Hideaway

Negyedik nap

A fesztiválok utolsó napja mindig egy kicsit már lehangolóbb, rengetegen csomagolják össze sátraikat, készülnek a hazaútra, bár a legtöbben lélekben még heteket maradnának!

A vasárnapi nagymise helyett a Steelwing tradicionális metal prezentációját választottam. Tavaly volt hozzájuk szerencsém kétszer is, azóta kicsit módosították a programot és új basszerük is van Nic Savage személyében. Legalább kiderült hova tűnt Oscar Dronjak No Sacrifice, No Victory turnén hordott botrányos piros bőrcucca!:) A csávó amúgy is nagyon hasonlított rá, kicsit ki is lógott így a fazonilag teljesen a 80-as évek eleji Iron Maident idéző csapatból. A legnagyobb különbség köztük és egy korabeli Maiden videó között az, hogy a Steelwingben Adrian Smith (svéd hangja Robby Rockbag)  van a közönség bal oldalán és Dave Murray (Oscar Astedt) a jobbon!

Említettem, hogy frissült a műsoruk, mert ők is nemsokára új lemezzel jelentkeznek majd, így bekerült két remek új nóta, (különösen a Full Speed Ahead tetszett) és az eredetileg Fleetwood Mac dal, amit minden jó érzésű metalos a Judas Priest révén ismer: a The Green Manalishi. Az énekes Riley ezzel sem sült fel, ráadásul frontembernek is egyre jobb. A gitárosok hozták az elvárt standard metal színpadi mozgást, mintha azt várnák, hogy a közönség majd lepontozza őket a tornászokhoz hasonlóan! 🙂 A déli napsütésben nem sokan indultak be igazán rájuk, inkább csak figyelték a fiatal svédeket, én is az árnyékba húzódva headbangeltem végig a műsort.

Steelwing setlist:

The Zone Of Elimination
The Illusion
Sentinel Hill
Full Speed Ahead
Headhunter
The Nightwatcher

The Green Manalishi (With The Two-Pronged Crown)

Roadkill (Or Be Killed)

A meleg olyan szinten vált elviselhetetlenné az előző napihoz képest is, hogy muszáj volt árnyékba vonulni, hozzátenném reggel 5 perc napon fésülködés után leégett a karom… Szóval a patakparton egy kellemesen árnyékos helyen ejtőztem a Delain koncertjéig, mert sem az Evile sem az Arkona nem győzött meg arról, hogy el kellene hagynom kiváló helyem, pedig a nagyszínpad jól odahallatszott…

Végül a Delainbe néztem jobb megfontolásom ellenére. Hát ott aztán voltak lányok, pedig nem volt egy nagy durranás szerintem ez az erősen Within Temptation és Epica utánérzés zenekar. A The Gathering után el is jöttünk.

A német Oomph!-hoz már volt „szerencsém” szintén 2008-ban a Mastersen. Nos, mély nyomot akkor és most sem hagytak bennem. Fekete egyenöltönyben industrialkodnak, ráadásul németül, gyengébb Rammstein kópiának elment, de (számomra) élvezhetőnek nehezen nevezném. Inkább vettem ajándékokat az otthoniaknak.

Az Overkillt viszont semmilyen körülmények között sem hagytam volna ki, hiszen a tavalyi Ironbound lemezük nagyon betalált nálam, az év végi listámon is nagyon előkelő helyen szerepelt!

A Green And Black-kel indítottak, Blitz remek formában énekelt, de az egész banda nagyon energikus volt és jól is szóltak! Mondjuk ez egy minimumelvárás volt azok után, hogy majdnem negyed órát csúsztak, mert minden beállítást még egyszer végignézettek a koncert előtt.

Szóval az új lemez nagyszerű nyitódala után a régi klasszikus thrash vizekre eveztünk és csak a koncert felénél tértünk vissza a nagyszerű újkori dalokhoz. A klipes Bring Me The Night különösen nagyot szólt, de én a régi Wrecking Crew-ra is jól elvoltam. A Skullkrusher teljes eljátszása nagy meglepetés volt, utána az Elimination végén égett be egy kicsit az addig circle pitező közönség: sikerült a szám végére felfejlődniük wall of death alakzatba. Na de sebaj, az Old School elején végre egymásnak rohanhattak! Közben nekem úgy tűnt a közönség és a banda elveszíti egymást, a csehek nagy része csak nézett, hogy mi van, szinte semmi reakció nem volt Blitz szövegeire. Az Old School pedig az újkori Overkill egyik legkirályabb dala, nem csoda, hogy ilyen prominens szerepet kap a műsorban!

Búcsúzás után azért még visszajöttek a béna közönség ellenére és eltoltak nekünk két régi feldolgozást: a Fuck You-t (eredetileg Subhuman) és az Ac/Dc Dirty Deeds Done Dirt Cheap nótáját.

Overkill setlist:

The Green And Black
Rotten To The Core
Wrecking Crew
Hello From The Gutter
Ironbound

Bring Me The Night

In Union We Stand

Hammerhead
Give A Little
Skullkrusher
Elimination
Old School


Fuck You/Dirty Deeds Done Dirt Cheap/Fuck You

Az est főzenekara a német Helloween volt, akik a 7 Sinners albumot turnéztatják már egy ideje. Volt szerencsém ott lenni a budapesti turnéállomáson, így Andi Deris roppant viccesnek és eredetinek gondolt közönségénekeltetési/időhúzási kísérletei (süket a dobos, kiabáljatok hangosabban, meg vak is, ezért nem lát titeket…) ismerősek voltak már. De erre azért én sem számítottam…

Az Are You Metal? Költői kérdésével nyitották a koncertet, még kissé rossz volt a hangzás, szerencsére az örök kedvenc Eagle Fly Free és March Of Time alatt már javult a helyzet. Persze előbbit mindig felemásan énekli Andi, most sem volt ez másként, de talán nem az ő hibája, hogy ennyi Kiskés dalt kell énekelnie, mert vele is számtalan kiváló Helloween dal született. Nagy kérdés, hogy ezeket újabban miért hanyagolják, főleg ha közben 10 percek elmennek közönségénekeltetéssel meg olyan gitár- és dobszólókkal, amik jóindulattal sem nevezhetők egetrengetőnek. Pedig számomra aztán Sascha Gerstner és Dani Löble is szimpatikus muzsikus…

A koncert közepén még volt két új szám, melyek közül a Grosskopf által jegyzett World Of Fantasy-nek örültem a legjobban, mert az új album egyik legjobb dala és Pesten sajnos kimaradt a repertoárból. A Steel Tormentor pedig nagy sajnálatomra egyedüliként képviselte a 90-es évekbeli Helloweent.

Innentől már csak régi klasszikusok kaptak helyet a Keeper korszakból (meg a King For A 1000 Years, de hát az is Keeperes dal végeredményben…): I’m Alive, Future World meg a ráadásban a Dr. Stein és az I Want Out.

A Future Worldöt és az I Want Outot persze sikerült Deris mesternek rétestésztává nyújtania.:

„- Akartok énekelni?

– Igen!

– Hányszor? Mutassátok! – közönség mutat számokat, Deris kommentálja őket, majd 2 perc alatt megszüli, hogy 7-szer pont jó lesz elüvölteni, hogy out… – Készen álltok?

– Igen!

– I Want…

– Out!

– Nagyon jó, de tudjátok ti ezt hangosabban is! Te mit gondolsz Michael?”

És ezt hétszer! Már azt hittem eret vágok… Egy kis közönségénekeltetés bármikor belefér még nálam is, pedig nem rajongok érte, de ilyen pofátlan időhúzással régen találkoztam. Blackie Lawlessnek legalább volt annyi vér a pucájában, hogy bevállalta, hogy csak egy órát játszik nagyon sok pénzért önálló koncerten. Gondolom a Helloween nagyon meg lehet szorulva és nincs több jó dala, hogy ilyen eszközökhöz folyamodik, de azért a színpadon is minél többet szeretnének lenni. Sikerült elérniük, hogy egy amúgy jónak mondható koncert után kesernyés legyen a szám íze. Mert amikor játszottak végre, akkor jó volt, de addig… Azt már hozzá se teszem, hogy Michael Weiketh gitárja többször halkabb volt Sascháénál meg azt sem, hogy sikerült közös erővel elrontaniuk az ezerszer játszott I Want Out elejét, de ez még belefér, a legjobbakkal is előfordul.

Helloween:

Are You Metal?

Eagle Fly Free

March Of Time

gitárszóló (Sascha Gerstner)

Where The Sinners Go

dobszóló

Steel Tormentor

World Of Fantasy

I’m Alive

Keeper Medley (Keeper Of The Seven Keys/King For A Thousand Years/Halloween)

Future World

Dr. Stein

I Want Out

Nem hagyhattam, hogy így érjen véget számomra a fesztivál, így két barátommal még visszamentünk a Pussy Sisster végére. Ők fiatal német glam banda, hozták a műfaj összes kliséjét már abban a kb 10 percben is, amit láttunk belőlük. Igazán lelkesek voltak, úgy örültek a kb 50-100 fős közönségnek, mintha egy csordultig telt stadionnak játszanának!:) Visszahozták a jókedvemet, ezért köszönettel tartozom nekik. Nem egy világmegváltó újításokat hozó banda, de aki szereti a hasonló zenéket, annak kellemes hallgatnivaló lehet.

Távozás közben még láttuk a Tri Sestry végét. Baromi sokan voltak, még a keverő után is tömörültek az emberek és mindenki csápolt. Nekem elég volt belőlük az, hogy a koncertjük elején hallhattam a kempingből a (Screeching Weasel feldolgozás) Homosexuál című számukat…

Így ért véget számomra a 7. Masters Of Rock. Ismét voltak nagy sztorik, a legnagyobb kérdés azonban az maradt: hogyan lehet aszútörkölyt masszázsfolyadékra cserélni, majd azt meginni? A megfejtésért látogassanak el jövőre Vizovicébe!

Kapcsolódó cikkek

Masters Of Rock Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2008 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár