Masters Of Rock Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

2011. július 12-15. @ Csehország – Liqueur company R. Jelínek Vizovice

Idén is szokásos júliusi programként a kelet-morvaországi Vizovicébe indultam, hogy újabb felejthetetlen 5 napot töltsek el ott – immáron nyolcadszor – a Masters Of Rock fesztiválon. A fesztivált előző beszámolóimban részletesen bemutattam, a helyszín és a körülmények szinte semmit nem változtak, kis túlzással az étel-ital árusokat is rég nem látott ismerősként köszöntöttük. Az mindenesetre meglepett, hogy a szervezők szerint idén több ember váltott jegyet, mint tavaly, mert én ezt annyira nem érzékeltem és a magyar táborban is többségben volt a vélemény, hogy az idei felhozatal elmarad az előző évekétől. Persze még így is csak álmodozhatunk itthon egy ilyen felhozatalú fesztiválról, hiszen a Metalfest után úgy néz ki a Rockmaraton is földbe áll… 🙁

Első nap

Csütörtökön a karszalagok átvétele után a Legendy se vraci (a legendák visszatérnek) műsorát szenvedhették végig az elvetemültebbek. Mindenféle klasszikus rockszámokat (We will rock you, Another Brick In the Wall, Highway To Hell stb) játszottak akusztikusan, de sokszor komoly fejtörést okozott, hogy mit is akarnak éppen. Nem a legösszeszedettebb produkció volt, maradjunk annyiban. Hacsaturján Kardtáncával is megpróbálkoztak, de az már a minősíthetetlen kategória volt.

Szóval a legendás műsor után inkább maradtam a táborban a Kamelot koncertjéig. Utoljára a 2010-es Szigeten láttam őket a botrányos hangzású Hammer színpadon, akkor még nem is gondoltam volna, hogy az lesz Khan utolsó koncertje a banda énekeseként. Sajnos a Fabio Lionéval adott magyarországi koncertről lemaradtam, így nagyon vártam az estét, annál is inkább mivel az új énekes, Tommy Karevik (akit a Seventh Wonderből lehetett eddig ismerni) ezen a bulin debütált a banda teljes jogú frontembereként!
A színpadkép mondhatni szokásos volt, hátul két emelvény a dobcucc két oldalán a vokálosoknak, ezen kívül Olivér Palotainak a színpad jobb oldalán egy nagyobb dobogó és a szokásos színpad eleji kis fekete dobozok, amire a banda összes tagja nagy gyakorisággal állt fel, hogy még többen láthassák őket.


A koncertet a jól bevált Rule The Worlddel indították és egyből rájöhetett mindenki, hogy itt nem lesz Annette Olson effekt. Mindenki egyből kajálta Tommy hangját, aki ha nem is annyira teátrális mint Roy Khan, de legalább olyan jól énekel. Thomas Youngblood zenekarvezető a harmadik dal után be is mutatta a közönségnek, akiktől hatalmas tapsot kapott és ezen eléggé meg is hatódott, látszott rajta, hogy nagyon értékeli az elismerést. Ha már a zenekarvezető szóba került ezen az estén a szokásosnál aktívabb volt, amolyan második frontemberként hergelte a népet, amiben a basszer Sean Tibbets is besegített neki.
Szokás szerint csak a 2000 utáni albumokról játszottak, főleg a Ghost Opera és a The Black Halo dalai domináltak, de eljátszottak egy új számot is a készülő nagylemezről, aminek a címe Sacrimony volt. E dal alapján a The Great Pandemonium utódjában sem fogunk csalódni! A The Hauntingban és a Foreverben kissé előbbre jött az addig csak a háttérben vokálozó Elize Ryd (ő egyben az Amaranthe énekesnője is), hogy duettben adják elő a dalokat, azok minden szépségét megmutatva. Zárásként szokás szerint a March Of Mephisto hangzott el ami feltette az i-re a pontot, ráadásként még a Kamelot nagyobb szabású koncertjein szokásosnak mondható két perkás lány is megjelent, hogy a dal elején besegítsenek. Egy nagyon jó best of koncertet láthattunk, megkockáztatom, hogy a fesztivál legjobbját, de mindenképpen az első háromban van a helye!

Kamelot műsor:
Rule The World
Ghost Opera
Center Of The Universe
The Human Stain
The Great Pandemonium
When The Lights Are Down
Necropolis
Sacrimony
The Haunting
Forever
Karma
March Of Mephisto

A Thin Lizzy koncertjét bevallom otthagytam. Értem én, hogy legendák meg minden, de nekem ez csütörtök este nem jött át, pedig azon is könnyen felül tudtam emelkedni, hogy a banda legendás tagjai közül már szinte senki sincs benne (a dobos Brian Downey és a gitáros Scott Gorham volt ott a hőskorszakban is), többen pedig már sajnos nincsenek is közöttünk. Mindenesetre a rock műfajra vitathatatlanul nagy hatást gyakoroltak, ezért minden tiszteletet megérdemelnek Marco Mendozáék, hogy életben tartják a nevet és továbbra is hallhatják az arra kíváncsiak a Vizovicében is elhangzó klasszikusokat, mint a Boys Are Back In Town, Jailbreak, Out In The Fields vagy a Whiskey In The Jar. Aki kíváncsi rájuk ősszel Budapesten is elcsípheti őket!

A Within Temptation koncertje számomra jóval szórakoztatóbb volt, annak ellenére, hogy a hollandok zenéjét a The Silent Force-ig kedveltem igazából. Sharon Den Adel orgánuma és színpadi jelenléte pedig a látvánnyal együtt el tudja adni a show-t szerintem nagyjából mindenkinek. A bandával amúgy sem lőhetnek mellé a fesztivál szervezői, hiszen 2006 és 2008 után ismét főattrakcióként szerepeltek a műsorban és az eddigiekhez hasonlóan rengeteg ember volt rájuk kíváncsi a fiatal goth lányoktól egészen a nagypapa korú farmermellényes öreg rockerekig. Mióta Sharon hites ura Robert Westerholt felhagyott a turnézással azóta Stefan Helleblad helyettesíti őt, de Mike Coolen személyében új dobosa is van a bandának, de az új felállás láthatóan összeszokott, profi gépezetként működik. Sajnos (legalábbis számomra) a műsor nagy részét az utolsó két lemez dalai alkották, különösen az Unforgiving dominált, én el tudtam volna viselni több korai dalt is.
A közönségnek azonban ez is tetszett, jó hangulatban telt a banda másfél órája, amire még egy lapáttal rátett, hogy a ráadás kezdeteként felköszöntötték Sharon Den Adelt, aki pont aznap ünnepelte születésnapját (38 éves lett, de szerintem jócskán letagadhatna belőle). Meghatódott ezen a kedves gesztuson, az ajándékba kapott csokor pedig a közönség soraiban landolt egy szerencsés nagy-nagy örömére. A koncert a Mother Earth-tel zárult, sok-sok pengető kiszórása, meghajlás, puszilkodás követte majd eltűntek a színpad mögött és elkezdődött az átszerelés a Bloodboundra.

Within Temptation program:
Shot In The Dark
In The Middle Of The Night
Faster
Ice Queen
Fire And Ice
Our Solemn Hour
Stand My Ground
Sinéad
What Have You Done
Iron
Angels
Where Is The Edge
Hand Of Sorrow
The Heart Of Everything
Stairway To The Skies

Never-Ending Story
Mother Earth

Ha már az átszerelési idő szóba került, idén az aktuális napi fő fellépő előtt még több időt hagytak a sound beállításra, színpadkép felépítésére, ami szerintem jót tett a hangzásnak, bár aki az első sorokban állt az gondolom nem örült, hogy 40 percet kellett kényszerűen semmittevéssel eltöltenie.
De következett a Bloodbound heavy metal showja. Ők is már visszatérő vendégei a cseh fesztiválnak, jómagam már legalább háromszor láttam őket Vizovicében, de megfordultak hazánkban is több alkalommal. A banda eddig Achilles-sarka az énekes személye volt, ami kis túlzással évente cserélődött Urban Breed ex-énekes szeszélyeitől függően. A tavalyi Unholy Cross album azonban nem csak visszakanyarodott az első lemez világához, hanem bemutatkozott rajta Patrik Johansson is, akivel jó lóra tettek a svédek, talán ez az együttműködés már hosszabb életű lesz, megadva a szükséges stabilitást a bandának és a rajongóknak egyaránt.
Ha már az említett albumok szóbajöttek, akkor nem árulok el nagy titkot, hogy főleg ezeket erőltették a buli során Tomas Olssonék, de helyet kapott egy új dal is a hamarosan megjelenő albumról, melynek címe Metalheads Unite volt. A banda szerint világpremier tanúi lehettünk, ráadásul a dalt az igencsak esőáztatta 2010-es MOR fellépésük ihlette!
A koncert azt kell hogy mondjam semmi különöset nem hozott, az eddig tőlük látott 5-6 koncert színvonalában, jókedvűen nyomták a zenéjüket, volt elég sok mozgás és összeállás is, megidézve összes eddig megjelent nagylemezüket.
Nagyon jól esett végre egy direkt, kemény heavy metal zenekar a Thin Lizzy és a visszafogott Within Temptation után. Valószínű a közönség nagy része is így érezhetett, hiszen végig jó hangulat volt a nézőtéren, ami a viszonylag késői óra ellenére is szépen megtelt, többen voltak kíváncsiak a Bloodbound koncertjére, mint amennyien általában az utolsó zenekarokat megnézik Vizovicében.

Bloodbound setlist:
Moria
Drop The Bomb
Bless The Unholy
The Ones We Left Behind
Behind The Moon
Book Of The Dead
Sweet Dreams Of Madness
Metal Monster
Metalheads Unite
Nosferatu

A koncert után még benéztem a sörsátorba, de igazából nem volt nagy élet. Vagy túl korán vagy túl későn érkeztem, senki sem ugrált az asztalokon Manowart üvöltve így inkább nyugovóra tértem.

Második nap

A pénteki napot már nagyobb izgalommal vártam, hiszen a fesztivál kevés thrash metal felhozatala ezen a napon prezentálta tudását. Egyre már ott is voltam a nagyszínpad előtt, hogy megnézzem a görög Suicidal Angelst, akiknek a tavalyi budapesti koncertje nagyon ütős volt. Velem együtt még párszázan gondolhatták, hogy érdemes alvás és evés helyett zenét hallgatni, de sajnos csalódnunk kellett, 25 perccel a kiírt kezdés után az egyik hangmérnöktől sikerült megtudnom, hogy a Suicidal Angels fellépése elmarad. Mit ne mondjak, nagyon boldog voltam. Azért a Freedom Callig gyorsan eltelt az idő és délután már a németek műsorát figyelhettem.
A Freedom Callt legtöbben úgy ismerték, mint a Gamma Ray dobos Dan Zimmermann másik zenekarát. Ő azonban egy ideje már nincs velük és a korai évek tömény germán speed metalja is finomodott egy kicsit, itt-ott már glam elemek is megjelentek a korábban feltűnő goth stílusjegyek mellett. Ezzel együtt az új lemezük, A Land Of The Crimson Dawn sokáig nem került ki a lejátszómból, így kíváncsi voltam melyik oldalukat fogják mutatni Chris Bay-ék. Ő most már a banda egyértelmű vezére, mióta utoljára láttam őket a Wigwamban az egész banda lecserélődött mellőle.
Vizovicében azonban az előzetes interjúknak megfelelően egy összeszokott, vidám bandát láthattunk, akik végig mosolyogva nyomták végig a műsorukat, legyen az vidámkodós glam dal (a Hero On Video-t szerintem kihagyhatták volna) vagy vidámkodós speed metal dal. Igazi happy metal életérzés uralkodott a koncerten, ahogy azt már több német zenekartól is megszokhattuk, arról nem is beszélve, hogy a a thrash metal mellett a német nagyágyúkról szólt ez az este.
A Land Of The Crimson Dawn lazább dalai kerültek inkább terítékre a koncerten, de Chris Bay tolmácsolásában a korai lemezek speed/power dalai is jócskán képviseltették magukat a rendelkezésre álló egy órában, a refréneket pedig igazi himnuszokhoz méltóan együtt énekelte a közönség Chris-szel. Nem tudok belekötni a koncertbe, élvezetes, profi produkció volt. Ők is olyanok, mint a Bloodbound: valószínűleg sosem lesznek nagyobb körben ismertek, de a hűséges rajongóiknak számtalan kellemes percet okozhatnak még!

Freedom Call setlist:
We Are One
United Alliance
Hero On Video
Rockstars
Tears Of Babylon
The Quest
Power&Glory
Warriors
Land Of Light
Freedom Call

A német happy metal után kicsit komorabb vizekre eveztünk, a Bay Area thrash metal egyik veterán alapcsapata, az Exodus tette tiszteletét a cseheknél. Tavaly is több ízben láttam őket, különösen a Thrashfestes fellépésük sikerült überbrutálisra, így nagyon vártam, hogy mit fognak produkálni délután, estefelé az ilyen zenékkel általában kissé hadilábon álló Masters közönségnek.
Nos, azt kell mondjam, hogy a csehek fejlődőképesek, végig ment a circle pit és a záró Strike Of The Beast alatt még egy wall of death-t is sikerült összehozniuk, amikbe én is lelkesen bekapcsolódtam, ha már tavaly leszámoltam a circle pit undorommal.
A koncert kissé különlegesnek is mondható volt, hiszen a banda főnöke (Gary Holt) éppen a Slayernél segít ki a a még mindig lábadozó Jeff Hanneman helyén, így a legendás H-team másik, az aktív zenéléstől már visszavonult tagja, Rick Hunolt nyúzta a másik hathúrost Rick felett láthatóan elszállt az idő, vagy csak a rövid haj miatt van ez a benyomásom, de még mindig elemében van a színpadon és szerencsére gitározni sem felejtett el. Lee Altus-szal együtt pontosan, precízen hozták a legendássá vált riffeket, szólókat. Rob Dukes pedig a szokásához híven agresszív kismalacként járkált fel-alá a színpadon és köpködte magából az agresszióval teli sorokat. Jack Gibson mogorva tekintettel próbálta a közönséget nagyobb mozgásra bírni és a játékára sem lehetett panasz.
Valószínűleg Hunolt miatt játszottak több Tempo Of The Damnedes és régi nótát, míg az új lemezeket hanyagolták. Mondjuk személy szerint emiatt nem szomorkodtam, ahogy láttam mások sem és kiderült, hogy a Tempo lemez is felért a fiatalok szemében a korai albumok szintjére elismertségben, hiszen legnagyobb beindulás talán a War Is My Shepherdre volt a standard záró Strike Of The Beast mellett.

Exodus program:
The Last Act Of Defiance
And Then There Were None
A Lesson In Violence
Scar Spangled Banner
Blacklist
War Is My Shepherd
Bonded By Blood
The Toxic Waltz
Strike Of The Beast

Az igazi múltidéző thrash buli után egy olyan csapat következett, aminek a puszta létezését is lehetetlenségnek gondolták volna a legtöbben, ha nem mindenki. Köztudomású, hogy Michael Kiske mennyi mindent összehordott már a metalról, nem lépett fel élőben, aztán két éve összehozta az Unisonic nevű bandát a Pink Cream 69 tagjaival. Tavaly óta már Kai Hansen is tagja a csapatnak és ez gyökeres változást hozott a zenei világban is, a metal visszatért! Mondjuk az Avantasiával végre Kiske is énekelt színpadon metalt nem csak albumon, de ez volt az első alkalom, hogy saját bandával láthattam rendes metalt énekelni, nem csak a Helloween lightosabb számait, mint két éve.
Szerencsére Kai Hansen nem csak csatlakozott, de a zene írásából is kiveszi a részét, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy az ő általa írt Unisonic dalok jobban bejöttek, jobban ütöttek élőben, mint Dennis Ward szerzeményei. Persze azok sem rosszak, de Kai Hansen mégis csak egy stílusalapító muzsikus. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy Kiske és Hansen korábbi közös zenekarának dalait is megidézték, akkor szerintem sokan egyetértenek, hogy ez a koncert csak jól sülhetett el. A March Of Time, Future World, I Want Out hármas mindegyike metal-klasszikus és Michael még mindig képes úgy elénekelni őket, mintha 20 éves lenne. Hiába a sok kihagyás nem koptatta meg a hangszálait!:) Persze a jó hangulat már a nyitó dalnál megvolt, de igazán a March Of Time alatt bolydult meg a közönség egésze. A „normál”, értsd Unisonic dalok sem rosszak, de a legendás Helloween dalokkal nem igazán veszik fel a versenyt (még), így nem csoda, hogy a ráadásra két abszolút klasszikus maradt a Keeper Of The Seven Keys 1. és 2. részéről. Remélem a Unisonic hosszú életű lesz és sokáig hallhatjuk még Kiskét élőben énekelni, hiszen ez is egy remek koncert volt! Kiske is jobban, otthonosabban mozog a színpadon, mint két éve, a többiek pedig igazi vén rókák, tudják hogyan kell a közönséget kenyérre kenni, Unisonic koncertet Magyarországra!

Unisonic setlist:
Unisonic
Never Too Late
King For A Day
I’ve Tried
My Sanctuary
March Of Time
Over The Rainbow
Star Rider
Souls Alive
We Rise

Future World
I Want Out

Michael Kiske után az az ember és bandája következett akinek nagy szerepe van abban, hogy visszatért a metal világába. Nem másról van szó, mint Tobias Sammetről, aki sokáig Kiskének képzelte magát, de sajnos mostanában inkább Bon Jovinak, ami az Edguy zenéjén is jelentős nyomot hagyott. De hát ez a folyamat nem tegnap kezdődött, most már szinte mindenki elfogadta ezt, aztán vérmérséklete szerint ekézi Tobiast vagy értékeli az új dalokat is.
Jómagam a Theater Of Salvationnel szerettem meg az Edguyt, így mindig szeretném, ha a korai albumokról is játszanának dalokat, de újabban már a Vain Glory Operát is hanyagolják, jó hír, hogy egyik kedvenc dalom, a Babylon szinte állandó műsorelemmé vált ismét.
A tavalyi Age Of Joker úgy húzott el mellettem, mint a gyorsvonat, szerintem egy roppant erőtlen lemez, élőben azért egy fokkal jobbak voltak róla a dalok, kár, hogy a Rock Of Cashel második felében lévő dallammenet meg az albumon jött jobban ki.
Persze megkaptuk a szokásos poénadagot Tobitól, volt dobszóló Felix-szel Birodalmi Indulóval, voltak látványos együttállások, összemozgások, persze volt kissé hosszabb beszéd is, nagyon hosszú közönségénekeltetés. Mindez egy fesztivál keretében, szerintem jobban is gazdálkodhattak volna az idejükkel. Meglepetésként a Babylonba becsempészték a Trooper híres nyitóriffjét. Persze előtte még Tobi elmondta, hogy most egy olyan számot játszanak, amit akkor írtak, amikor még heavy metal zenekar voltak… A záró Ministry of Saints is a jobb pillanatok közé tartozott, nagyon csípem ezt a számot, de azt nem tudom, hogy miért a King Of Fools már jó ideje a zárószám, sokkal-sokkal jobb Edguy dalok is vannak nála, a koncertprogramban mondjuk nálam is állandó helye lenne.
A fanyalgás ellenére nem volt ez egy rossz buli, csak már láttam kismilliószor, nem nagyon tudnak már meglepni. Persze az elvárt szintet mindig hozzák, sőt többet is és Tobi szerencsére nem ugyanazokat a vicceket süti el újra és újra, szóval a közönséget maximálisan kiszolgálják és még láthatóan mindig élvezik az együtt zenélést.

Edguy műsor:
Nobody’s Hero
Tears Of A Mandrake
Spooks In The Attic
Rock Of Cashel
9-2-9
Lavatory Love Machine
Robin Hood
dobszóló
Superheroes
Save Me
Babylon
Ministry Of Saints

King Of Fools

A Pain műsorába belehallgattam, de nem igazán vagyok képben Peter Tägtgren ezen formációjával, inkább a Hypocrisy-t részesítem előnyben. Így kicsit körbejártam a kempinget meg aztán a fesztiválterületet is, így sikerült a borozó résznél valami diszkószerűséget találnom. Nos, ott aztán szólt minden, még a „Jozin z basin” tuc-tuc változata is. A dj érdeklődésemre, hogy milyen rock számot tudna játszani felvillantott egy „rock compilation” cd-t nagyjából a 90-es évek közepéről, de aztán be is fejezte hamar a zeneszolgáltatást. Mint kiderült főleg az egész nap a pult mögött állók próbáltak a koktélbárban lazulni egyet, ne hogy már mindig rock zene szóljon!:)

Harmadik nap

A szombati nap ismét régi, visszatérő Masters fellépőké volt, csak a görög Firewind volt friss hús.
Elsőként a Kissin’ Dynamite koncertjét néztem meg. Az Addicted To Metal lemezükről írtam is anno, hogy kicsit útkereső jellegű, bőven voltak rajta glamesebb és klasszikus heavy metal dalok is, többek között Udo Dirkschneider is szerepelt rajta vendégként. Az új lemezükhöz még nem volt szerencsém, de a címéből és a színpadi kinézetükből ítélve inkább a glamesebb irányba indultak tovább. Ami nem baj, hiszen jól játszották azt is és talán Johannes Braun orgánumához is jobban illik ez a stílus. A koncertjük pedig roppant szórakoztató volt, nem álltak le egy pillanatra sem, hamar az ujjaik köré csavarták a közönséget, akik roppant hálásak voltak a kora délutáni, LA-t idéző hangulatért. Ande és Jim pofás dolgokat játszottak a gitárjaikon az állandó pózolás mellett, amiből természetesen az énekes Hannes és a basszer Steffen sem akart kimaradni, ide-oda futkároztak a színpadon, mintha mindenki kilométerhiányos lenne a bandában! 🙂
Fele-fele arányban válogattak a Money, Sex and Power és Az Addicted To Metal szerzeményei közül, ahogy mondtam inkább a glamesebb dolgokat erőltetve, de az utóbbi címadója is terítékre került. A rendelkezésükre álló mindössze valamivel több mint háromnegyed óra villámgyorsan elrepült és már búcsúzniuk kellett. Szerintem viszontlátjuk őket még, hiszen ez a koncert is nagyon jó volt.

Kissin’ Dynamite program:
Sleeze Deluxe
Sex Is War
Addicted To Metal
Love Me, Hate Me
Supersonic Killer
I Will Be King
Operation Supernova
Hysteria
Money, Sex & Power

Az Arakain műsorába belenéztem, az átlagosnál jobb cseh zenekar, már láttam itt őket párszor, továbbra sem értem a szövegeiket, de a nézőtér zsúfolásig megtelt még a kivetítő mögött is, alig bírtam átverekedni magam a tömegen. De hamarosan következet a görög Firewind, akiket már nagyon vártam! Anno még a Kamelot előzenekaraként láttam őket először a Wigwamban és már akkor lenyűgözött az azóta Ozzy bárdistájává váló Gus G és a billentyűn és gitáron egyaránt nagyot alkotó Bob Katsionis produkciója. Persze sikerült maguk mellé felsorakoztatniuk egy kiváló énekest is Apollo Papathanasio személyében, aki állandóságot hozott a frontemberi posztra, azóta szerencsére nem kell albumonként énekest cserélniük.
Engem ismét lenyűgözött a fent említett két úriember, Bob ráadásul tetézte az egészet azzal, hogy nem egyszer gitáron és billentyűn is pörögtek kezei, egyszerre. A Few Against Many lemez klipes dalával nyitották a koncertet, ami aztán egy amolyan best of show-vá változott, majdnem minden albumukról játszottak legalább egy dalt, szóval nem hiszem, hogy a nagy ritkaságokra vágyó ősrajongókon kívül bárki elégedetlenül távozott. Igazából Gus és Bob teljesen lekötötte a figyelmem, ez ritkán fordul elő, nem is hiszem, hogy a dobos Johan Nunezre akár csak egyszer is néztem volna. Ez is nagyon jó koncert volt, de felmerült bennem a kérdés, hogyha ennyi csapat jelentkezik külön dob- és gitárszólókkal, akkor a Firewind miért nem csinál ilyet?

Firewind setlist:
Wall Of Sound
Head Up High
Till The End Of Time
The Undying Fire
Mercenary Man
World On Fire
The Fire And The Fury
Losing My Mind
I Am The Anger
Tyranny
Falling To Pieces

A Korpiklaani is visszatérő vendége a Masters Of Rocknak, személy szerint én már negyedik alkalommal láttam őket itt, ebből kettő nagyon jó hangulatú volt, egy viszont elég rossz. Nos, ez a negyedik koncert valahol a kettő között helyezkedett el. Lehet, hogy az időről-időre rákezdő eső miatt, bár nem valószínű, hiszen a 2009-es koncertjüket pl elmosta az eső teljesen. Leginkább az erős kezdés után nagy visszaesés jellemezte a bulit, hiszen 3 kiváló és pörgős nótával kezdtek Jonnéék , ami rögtön megadta az alaphangulatot. Aztán erős visszaesés, mint említettem. A hangulat csak a következő „ivós” számnál jött vissza, amit már egy ideje követelt a közönség jó része (Vodka), hogy aztán a Happy Little Boozer után mindenki a Beer-beert követelje ismét 3 szám erejéig. Persze közben volt a Hittavainent váltó Tuomas Rounakarinak egy kis önálló blokkja, ahol megmutatta hogy elég jól bánik ő is a hegedűvel. Az meg majd később derül ki, hogy neki is úgy megárt-e a turnézós életmód, mint elődjének. A programot végül a kötelező Beer-Beerrel zárták, Jonne letette gitárját, majd elbúcsúztak, elszórtak minden csecsebecsét. Aztán nem sokkal később visszajöttek, mondván, hogy még játszhatnak. Végül az első lemezről az egyik kedvenc Korpiklaani instrumentális számomat, a Pellonpekkot játszották el nekünk, aztán megint levonultak és így ilyen kurtán-furcsán ért véget a finnek koncertje.

Korpiklaani program:
Hunting Song
Cottages And Saunas
Joudaan Viina
Kunnia
Metsalle
Korvesta Iiha
Vodka
Wooden Pints
Happy Little Boozer
Rauta
Kirki
Tequila
Beer Beer

Pellonpekko

De ez még csak a kezdete volt a finn éjszakának, hiszen következett a Stratovarius és később a Nightwish is.
Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy Timo Kotipeltoék sem először lépnek fel itt. Csodák csodájára sosem sikerült kétszer ugyanabban a felállásban megjelenniük Vizovicében, de ha képben vagyunk azzal, hogy min mentek keresztül 2004 óta, akkor ezen nem is csodálkozhatunk. Most éppen Jörg Michael doboslegenda döntött úgy, hogy az aktív színpadi zenélést befejezi és helyette a háttérmunkára koncentrál inkább. Helyére a szemtelenül fiatal Rolf Pilve érkezett, aki jól helyettesítette a mestert, a Kiss Of Judas előtt még egy kis dobszólóra is kapott lehetőséget.
Sokan panaszkodtak, hogy ez már nem is Stratovarius, maximum Kotipelto band és tényleg furcsa érzés ezeket az embereket látni a Stratovarius molinó előtt-alatt, de hát az élet nem áll meg és gondolom sokkal egyszerűbb Mathias Kupiainennel együtt dolgozni, mint a köztudomásúlag mindenféle lelki és mentális gondokkal küzdő Timo Tolkkival. Meg hát ezek a zenészek hozták össze már a legutóbbi albumot is. Ami szerintem ha a klasszikus lemezek színvonalát nem éri el, de szégyenkezniük sem kell miatta. A koncerten sem lógtak ki a sorból, mondjuk annyira nem is pörgött fel tőlük a közönség, még a ritkán játszott Eternity sem. Kotipelto sem volt nagy formában, vagy csak fáradtnak látszott, de ezek a problémák nagyjából az Eagleheart eljátszása előtt-alatt megszűntek és onnantól kezdve egy fergeteges hangulatú koncertté változott a Strato előadása. Ami még nekünk magyaroknak vicces lehet, az az volt, hogy Kotipelto említette, hogy előző nap egy kis magyar fesztiválon játszottak (Rockmaraton) és a magyarok kitettek magukért, próbáljanak hangosabban üvölteni. Végülis harmadikra már sikerült, de addig Timo sem hitte el, hogy párezer magyar túlordít cirka 20-30 ezer csehet.
Ezen felül megvoltak a szokásos manírok, bár a Hunting High And Low most nem indította, hanem zárta a bulit, de arra lehetett számítani, hogy Jens Johansson megint visszafele kezdi el játszani a Black Diamondot. Lauri Porra basszer pedig sokkal aktívabb volt, mint Matias, de ez sem jelenthet sok újdonságot. Alapjába véve egy nagyon jó, korrekt kis koncertet adtak nekünk a finnek, amiben volt azért némi meglepetés is pár dal formájában. Még a végletekig elfogult Strato-s ismerőseim is pozitívan nyilatkoztak a buliról.

Stratovarius setlist:
Under Flaming Skies
Pheonix
Deep Uknown
Eternity
Against The Wind
Darkest Hours
Eagleheart
Infernal Maze
Forever
The Kiss Of Judas
Black Diamond

Hunting High And Low

A Nightwish zárta az est finn részét. Látványban messze az övék volt a legimpozánsabb produkció, talán az egész fesztiválon is csak a Within Temptation tudta őket megközelíteni. Anette Olzon színre lépése óta azonban az egykori és jelenlegi Nightwish fanok késhegyre menő vitákat folytatnak arról, hogy ez most valódi Nightwish-e vagy sem. Mivel én egyik táborba sem tartozom igazából, de ismerem a bandát és láttam is őket többször inkább a Tarja -féle korszakot preferálom, bár az én életemben az sem okozna nagy törést, ha holnaptól Angela Gossow hörögné a Come Cover Me-t, mint Nightwish énekesnő. Volt szerencsém a bandát pár héttel a Masters Of Rock előtt is látni, akkor egy valamivel rövidebb programot játszottak, kevesebb látványelem volt, de mégis jobbnak éreztem a koncertet. Lehet, hogy azért, mert nem játszottak annyi Tarja-korszakos dalt, így nem történt olyan szörnyűség, hogy ismerősökkel a Come Cover Meről beszéltünk, majd a zenekar elkezdi játszani, de csak a kezdés után egy perccel ismerjük fel, mert jelentősen módosították Anett miatt. Inkább játsszák csak azokat a dalokat, amiket vele írtak, meg mondjuk 2-3 régit és akkor nem fogják szegényt halálra fikázni mindenhol, mert most már sokkal jobban megállja a helyét, mint 3-4 éve.
A koncert egyébként mint mondtam rendkívül látványosra sikeredett, már félő volt, hogy a környéken lakók kihívják a tűzoltókat mondván, hogy ég a színpad, hiszen nem egyszer folyamatosan lőtték ezer irányból a tűzgolyókat.
Eléggé a szélén álltam, így a színpad jobb oldalát csak bajosan láttam, Empput meg szinte csak a kivetítőről. Ezúttal is elhozták a dudákon játszó session tagjukat, Troy Donockley-t, aki ismét jelentősen emelte a koncert élményszintjét. Mellette még Marco az, aki karizmájával és énekével kiemelkedőt alkotott. Persze ne Pavarotti -féle áriázásokra gondoljunk, de a vokálos részeit nagyon jól hozta és sokkal jobban szóltak Anette-tel duettben, mint az énekes hölgy egyedül. Tuomas szokás szerint elvolt az „operaház fantomja” orgonája mögött, mintha nem is ebben a dimenzióban játszana, annyira beleéli magát a zenébe.
A hangzás egyébként még ott is jó volt, ahol én álltam, szóval ebbe nem lehet belekötni, igazából a produkcióba se, az meg már egyéni elbírálás alá esik, hogy valakinek Anette tetszik-e, mint Nightwish énekesnő vagy sem. Annak azért örülök, hogy kedvenc Nightwish számom, a Dead To The World már nem a „megalázás” kategóriában indul Anette előadásában sem.

Nightwish program:
Storytime
I Wish I Had An Angel
Amaranth
Scaretale
Dead To The World
I Want My Tears Back
Come Cover Me
Last Of The Wilds
Planet Hell
Ghost River
Nemo
Over The Hills And Far Away
Song Of Myself
Last Ride Of The Day

A Deathstars produkcióját a Metalfestes koncertjük után inkább nagy ívben elkerültem. A táborból, háttérzenének használva még egész elviselhető volt.

Negyedik nap

Vasárnap már sokan a hazaindulásra gondoltak, de az előtt még egy roppant eseménydús napnak néztünk elébe. Kezdésnek játszott mindjárt a lett Skyforger, akik aznap inkább a keményebb, direktebb dalaikat prezentálták nekünk, ellenben pl a tavalyi Brutal Assaultos koncertjükkel. Peteris Kvetkovskisék meg a folk metal zenekar illusztrációja is lehetnének az értelmező szótárban, autentikus viselet, hosszú szakáll, nem semmi ilyen hacukában 50 percet aktívan zenélni és mozogni a tűző napon. Szimpatikus volt, hogy Peteris a dalok előtt elmondta angolul, hogy azok miről is szólnak, hiába lengedezett több lett zászló is a színpad előtt. Roppant jó koncert volt, bár a korai időpont miatt nem voltak sokan, de azért pár ezren így is megnézhették őket.

A Skyforger után nem sokkal a fesztivál egyik igazi kuriózuma, a Hell zenekar lépett színpadra. Ők a 80-as években kezdték pályafutásukat, de annyi balszerencse és tragédia kísérte őket, hogy első lemezüket csak 2011-ben adta ki a Nuclear Blast, hiszen több mint 20 évig inaktívak voltak. Mondjuk ez nem csoda, mert énekes-gitárosuk öngyilkos lett. Végül Andy Sneap is csatlakozott hozzájuk, valamint a gitáros-billentyűs Ken Bower testvére, David is, aki civilben színész. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy a csapat az egész fesztivál legteátrálisabb koncertjét adta. Eleve ez a csapat volt a corpsepaint viselés egyik úttörője, de ha ehhez hozzávesszük, hogy David végig töviskoszorúban énekelt, ráadásul fejmikrofonnal, hogy mindkét kezével tudjon gesztikulálni és majdnem minden számban más jelmezt öltött magára (volt pl pestis-doktor, flagelláns, pap), akkor talán mindenki el tudja képzelni, hogy itt rendesen adtak a látványra az „öregek”, nem egy póló+farmer kombós kezdő bandáról van szó. Ráadásul Davidet valószínűleg le sem lehetett volna lőni, teljesen magával ragadta az emberek tekintetét, bevadítva a közönséget, ami a koncert végére a jó duplájára duzzadt, pedig a kezdéskor sem voltak kevesen a színpad előtt, ha pedig már ott volt, akkor le is pacsizott az első sorban állókkal! A színpadiasságot növelte az is, hogy a dalok előtt vagy magnóról vagy a tagok színfalak mögötti tolmácsolásában különböző narrációkat hallhattunk. Remélem nem vesz ki belőlük a lendület és a gitáros-producerük (Andy Sneap) segítségével még sok kiváló heavy metal lemezt ajándékoznék még a hallgatóságuknak.

Számomra a fesztivál egyik legérdekesebb koncertje volt. Mondjuk nem csoda, ők egy voltak azon kevés zenekar közül, akiket nem láttam még.

Hell setlist:
Let The Battle Commence
On Earth As It Is In Hell
Plague And Fyre
The Quest
The Oppressors
Blasphemy And The Master
The Devil’s Deadly Weapon
Macbeth
Save Us From Those Who Would Save Us

Az underground legenda után egy másik brit nagyágyú jött, de ő a nagyközönség előtt is ismert, hiszen nem más érkezett a búcsúturnéja keretében a Mastersre, mint Paul Di’Anno, aki az Iron Maiden első két lemezén énekelt. Ennek megfelelően rendesen meg is telt a placc a színpad előtt már a beállás alatt, amit mint kiderült Paul zenészei maguk végeztek, úgy látszik a költségcsökkentés jegyében ő sem alkalmaz roadokat, mint hasonló cipőben járó kollégája, Blaze Bayley.
Mindenesetre az Ides Of March alatt bebotorkált Paul is a deszkákra a mikrofonállványra támaszkodva, láthatóan nagyon rossz állapotban van az egyik térde. Azonban amikor énekel, akkor mintha a lábába is erő költözött volna, de amikor nem, akkor sajnos elég szomorú látvány az egykori ikon. Az hagyján, hogy végig itta és cigizte a koncertet és az instrumentális részek alatt leült, de emellett a hangja (vagy inkább annak hiánya) is megdöbbentő volt. Hamisan, erőtlenül énekelt, nem csoda, hogy a visszavonulás mellett döntött. Ahogy ő fogalmazott, eljött az ideje a motorozásnak, a pecázásnak és az asszony döngetésének. Hát sok sikert kívánok neki!:)
A koncert azonban nem volt élvezhetetlen, a hangszeresei, különösen a mókás dobos, nagyon jól játszottak, ahogy az elvárható is azoktól, akik egy ilyen nagy nevet kísérnek. Elhangzott egy Battlezone, egy Killers szám és zárásként egy Ramones feldolgozás is, de ezeken kívül csak az első két Iron Maiden album legjavát kaptuk. És igazából ezért ment mindenki, fiatal és idős egyaránt. Az, hogy nem tudja már rendesen elénekelni a Maiden számokat nem lepett meg a youtube-os videók és a hírek után, de hogy a Blitzkrieg Boppal is gondja legyen az már tényleg sok volt, tényleg itt az ideje, hogy letegye a lantot. Azért boldog vagyok, hogy elmondhatom, őt is láttam már élőben, hallhattam az eredeti énekestől a klasszikus dalokat.

Paul Di’Anno műsor:
Wrathchild
Prowler
Marshall Lockjaw
Murders In The Rue Morgue
Children Of Madness
Genghis Khan
Remember Tomorrow
Charlotte The Harlot
Killers
Phantom Of The Opera
Running Free
Transylvania
Blitzkrieg Bop

Az Arch Enemy-ig hátra lévő időt a táborunkban töltöttem, szakácstudományomat gyakoroltam és vártam, hogy elálljon az eső.

Az Arch Enemy azon kevés idei bandák egyike, akik még csak egyszer léptek fel 2012 előtt a csehek vezető rockfesztiválján. Írnám ismét, hogy az Amott tesókat mindig öröm látni, de Christopher megint kilépett, a helyén Nick Cordle játszik már. Szerencsére a többi poszton nem történt változás. A legutóbbi, Khaos Legions album dalait erőltették egy kicsit jobban a koncerten, a nyitószám is erről az albumról származik, mondhatni szép ellenpontja a Black Earth-től származó zárótételnek. Semmi kivetnivalót nem találtam a koncertben, maximum annyit, hogy ezt tavaly a budapesti Metalfesten már láttam. De ez nem a a zenekar hibája, ők odatették magukat, látványosan, teljes erőbedobással játszottak, látszott, hogy spannolta őket is az összegyűlt tömeg, akik aktívak is voltak. Sokan üvöltötték Angelával a sorokat, amihez segítséget is kaptak sokszor, hiszen a kivetítőn rendre feltűntek az aktuális dal sorai a különböző háborús és anarchista hangulatelemek fölé vagy helyett. Azt mondjuk hiányoltam, hogy a három évvel ezelőtti Masterses koncerttel ellentétben most senki sem vallott szerelmet a közönség soraiból a frontasszonynak. Bár lehet, hogy csak én nem hallottam!:)
Daniel Erlandsson és Michael Amott továbbra is állatok a hangszereiken, persze Shirlee D’Angelot sem kell félteni, de az új gitáros, Nick Cordle is bemutathatta mit tud és nem vallott szégyent. Remek hangulatú 75 percet köszönhettünk az Arch Enemy-nek. Kitűnő felvezetés volt a fesztivál zárókoncertje előtt.

Arch Enemy műsor:
Yesterday Is Dead And Gone
Ravenous
My Apocalypse
Bloodstained Cross
The Day You Died
dobszóló
Under Black Flags We March
Dead Eyes See No Future
gitárszóló
Intermezzo Liberté
In This Shallow Grave
No Gods, No Masters
Dead Bury Their Dead
We Will Rise
Nemesis

Ami csak nem akart időben elkezdődni. A Fél 11-es kezdésből lassan 11 óra lett mire elkezdték bejátszani nekünk a Final Countdown-t és színpadra robbant (szó szerint) a Sabaton. Ha annyi pirotechnikát nem is használtak, mint a Nightwish, de az biztos, hogy sokkal többet robbantgattak. Kíváncsi voltam, hogy a tagcserék után (4 tag távozott…) mit tud nyújtani a Sabaton. Hát, az furcsa volt, hogy a billentyű samplerről szólt, de az új tagok is kitettek magukét: mozogtak, mosolyogtak és jól tették a dolgukat. Próbáltak minél látványosabban játszani. A Közönség jól is fogadta őket, Joakim meg is jegyezte, hogy eddig a koncerteken és a dedikálásokon semmiféle negatív kulturálatlan véleménnyel nem találkoztak az új tagokkal kapcsolatban és ő ennek nagyon örül. Annak már kevésbé örülhettünk, hogy a fesztivál 10 éves jubileuma miatti sorsolás majd díjátadás miatt többször félbeszakították a koncertet, ami többször igencsak megtörte a lendületet. Ezen felül ez nem volt Joakim napja, a Panzer Battaliont és 40:1-t is elég érdekesen énekelte helyenként, de ezt is helyre tudta hozni némi cseh nyelven zajló italozással (édesanyja cseh származású, állítólag a koncerten is jelen volt) és azzal, hogy a védjegyévé vált napszemüveget egy, az első sorban álló fiatal (11-12 éves) srácnak ajándékozta.
Az új lemezt szerencsére nem erőltették annyira, a kedvenc tételem viszont elhangzott róla, a XII. Károlyt dicsőítő Carolus Rex. Legtöbbet a számomra a zenekar csúcspontját jelentő The Art Of Warról játszottak, ami igazán a magasba repítette a zenekar ázsióját. Előkerült egy-két régen vagy ritkán játszott szám is, a Panzer Battalion vagy a Midway. De az abszolút csemege a Far From The Fame volt, amit egy második világháborús cseh tisztről, Karel Janousekről írtak, direkt a fesztivál és a cseh közönség kedvéért. Nem csoda, hogy teljesítették a kérésüket, hiszen többször felléptek a fesztiválon (2007,08,10,12) és a szervezőcég több komolyabb turnéra is meghívta őket speciális vendégnek Csehországba. Tehát igazán sokat tettek érte, hogy népszerűvé váljanak Közép-Európában.
A végére is jutott egy meglepetés, úgy látszik a zenekar szakított a Metal Machine, Metal Crüe medley-s zárással, hiszen most csak a Metal Crüe-t játszották, de azt teljes egészében.
Megérdemelték, hogy ők zárhassák a fesztivált, 5 éve még a verőfényes napsütésben játszottak sokkal kevesebb embernek, de a lelkesedésükre akkor sem lehetett panasz és mindig egyre többen nézték meg őket, kemény munkával jutottak el idáig. Remélem jutnak még magasabbra is, megérdemelnék. Még a furcsa körülmények között lezajlott tagcserék ellenére is.

Sabaton set:
Ghost Division
Uprising
Gott Mit Uns
Panzer Battalion
Cliffs Of Gallipoli
Swedish Pagans
40:1
The Price Of A Mile
Talvisota
Midway
Into The Fire
Carolus Rex
Far From The Fame
Attero Dominatus

The Art Of War
Primo Victoria
Metal Crüe

Így ért véget hát a 2012-es Masters Of Rock zenei része. Azért a zenei, mert a Sabaton koncertje után egy spontán hungarocell csata vette kezdetét, ami majdnem egy órán keresztül tartott. Az ülő- és állóalkalmatosságokként szolgáló kötegeket rendszeresen 30-40-en rugdalták, dumálták, míg kívülről videózták őket és a fáradt embereket frissekre cserélték. Youtube-on sok videót is találhattok róla, megéri rákeresni!

A fesztivál 2012-es kiadása nem sok zenei újdonságot hozott, de tartotta a megszokott jó színvonalat. Idén is történt sok emlékezetes dolog a magyar táborban. Elmondanám, de minek? Ezt meg kell tapasztalni, tényleg érdemes kiutazni a csehekhez. Olcsóbb és változatosabb programot biztosít a rockereknek, mint a hazai fesztiválok, és akkor a kiváló cseh italokról még nem is beszéltem. Mivel lassan fesztiválonként 2-3 metal zenekar lesz a megtűrt kategóriában itthon, nem is lesz más lehetőségünk, mint külföldre menni, ha egy önfeledtet akarunk fesztiválozni… reméljük ez hamarosan változni fog!

Kapcsolódó cikkek

Masters Of Rock Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2008 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár