2013. július 11-14. @ Csehország – Liqueur company R. Jelínek Vizovice
Nehéz dolog írnom a 2013-as Masters Of Rock fesztiválról. Igazából a fesztivál évről-évre hozza a megbízhatóan magas színvonalat mind fellépők, mind szervezés terén. Idén sem hívtak igazi elsőligás sztárokat, ez nem az a hely, ahol az ember Metallica koncertet néz, de aki nem megveszekedett black/death metal őrült (nekik ott van a Brutal Assault) az megtalálhatja a számítását a rengeteg remek banda között. Már tavaly decemberben – amikor kiderültek a fellépők – lázban égett az idő közben amolyan magyarországi rajongói fórummá alakult facebook csoportunk, ami elővetítette a júliusi remek időtöltést. Sajnos néhány embernek ismét közbejött valami, de így is már egy megbízható 20 fős kemény mag köré épült fel az idei tábor, amit néhány visszatérő vendég tovább színesített, tehát minden adva volt az önfeledt 5 napos szórakozáshoz a 9. Masters Of Rockomon. A körülményekről az előző évi beszámolókban részletesen szóltam, most nem térnék ki rájuk, semmi nem változott, szerintem már bekötött szemmel is odatalálnék bárhonnan bárhova a fesztiválterületen belül. 🙂
Első nap
A nulladik napi ismerkedős estet követően, amikor is visszatértek a tavaly megismert cseh táborszomszédok, már mindenki egy kiadós buli emlékével készülhetett a fesztivál első fellépőire. Gyorsan átvettük a karszalagokat és már mentünk is a színpad elé. Az első banda, akit láttam a Trollfest volt, de nem maradtam sokáig. Elég középszerű zene ez, énekesük pedig nyilvánvalóan még megragadt az óvodásoknak szóló méhecske-virág univerzumban, mert nem átallott méhnek öltözni és így nyomni a pigsqueelleket és egyéb hanghatásokat. Finoman szólva is váratlanul ért ez a dolog és inkább stílszerűen tovaszálltam a rekkenő hőségben a Primal Fear dedikáláshoz, ahol régi Masterses ismerősökbe botlottam (ez egyébként egy igen gyakran visszatérő motívum volt…). Az időjárásra amúgy sem panaszkodhattunk, pedig én aztán mindenféle őszi holmival is készültem az előzetes időjárás-jelentések miatt.
A Primal Fearre azért visszaértem a színpad elé, a germán Judas Priest pedig egy remek koncerttel hálálta ezt meg. A műsor a tavaly kiadott Unbreakable lemezre épült, amivel az ötösfogat végre a kereskedelmi sikerbe is belekóstolhatott, hiszen több országban felkerültek vele a listákra. Azonban nem hanyagolták a többi lemezt sem, majd mindegyikről megidéztek egy-egy nótát, amit igazán jól fogadott a cseh publikum. Ahogy azt is, hogy Ralf Scheepers egyáltalán nem spórolt a hangjával, az időközben kigyúrt izompacsirtává váló énekes teljesítményétől még most is libabőrös leszek, ahogy felidézem itt a monitor előtt ülve: Fantasztikusan, lemezminőségben és nem mellékesen abszolút felszabadultan, jókedvvel hozta a nem éppen egyszerű témákat. A Karlsson-Beyrodt gitárduó tagjaira ez nem volt annyira jellemző, főleg a szólók közben volt szükségük megfeszült koncentrációra. A ritmusszekcióból Mat Sinner vigyorogva hozta a kötelezőt, Randy Black pedig biztosan adta a tempót a csapat alá, egy kiváló dobosról van szó! Az egy órás koncert hamar elrepült, a csapat gigaslágere (Metal is Forever) után azonban még visszajöttek eljátszani az Unbreakable második részét, de utána már végképp levonultak a deszkákról.
Primal Fear műsor:
Strike
Bad Guys Wear Black
Nuclear Fire
Angel In Black
Seven Seals
Chainbreaker
Fighting The Darkness
Final Embrace
Metal Nation
Metal Is Forever
–
Unbreakable 2
Az általam leginkább várt nap második nagynevű fellépője a Grave Digger volt, a német heavy metal alapvető bandáját utoljára a Blind Guardian előzenekaraként láttam még Varsóban, akkor röpke 45 percben lezúztak mindenkit. Most másfélszer ennyi idejük volt erre, mégsem sikerült mindezt maradéktalanul teljesíteni. Először is, a nyitónóta az új lemez címadója volt, ami egy kellemes, középtempós, málházós dal, de szerintem nem koncertkezdésnek való. Második pedig a hangzás, Axel Ritt gitárja elég visszafogottan szólt, néha olyan érzésem volt, mintha valaki rossz tréfát űzne velük, kis túlzással korai black metalos vékony gitárhangzást kaptak. A Grave Digger riffjeinek nagy ereje így jórészt elveszett, ami nagy kár, mert a következő nótában nagy szükség lett volna rá, így már a Death Angel & Grave Digger sem ütött akkorát, mint amekkorát üthetett volna… Azért Boltendahl mester próbálta menteni a menthetőt, közönségénekeltetéssel, tapsoltatással, de az a nap neki sem a legjobbjai közül való volt. A többiek közül Jens Becker basszert emelném ki, aki még küzdött a közönség kegyeiért, mondjuk Axel Ritt pózolásaival nem nagyon vette fel a versenyt, de az ő hangszere jobban szólt, mint hathúros kollégájáé.
A műsorban az új lemez legjava és a kötelező best of számok mellett olyan csemegék is helyet kaptak, mint a The House vagy a Wedding Day a The Reaper albumról, különösen utóbbi volt számomra kellemes meglepetés, de könnyen lehet, hogy egy átlagos fesztivállátogatónak nem mondott semmit ez a dal. A ráadás előtti utolsó dal a Rebellion volt, végre a közönség hangja is úgy igazán megjött, de a ráadásban elővett Killing Time hiába a klasszikus Tunes Of War lemezről van, annyira nem mozgatta meg a népet, mint a születésnapi koncertjükön három éve.
A koncert végén nem is szólhatott volna más, mint a zenekar korai éveiből származó abszolút sláger, a Heavy Metal Breakdown. Erre még egyszer beindult mindenki, de aztán egy rövid taps után már nem nagyon hívták vissza a zenekart. Láttam már ennél sokkal-sokkal jobb Sírásó koncertet is, ez egyszerűen nem az ő napjuk volt.
Grave Digger setlist:
Clash Of The Gods
Death Angel & The Grave Digger
Hammer Of The Scots
Knights Of The Cross
Wedding Day
Ballad Of A Hangman
The House
Excalibur
The Last Supper
Home At Last
Highland Farewell
Rebellion (The Clans Are Marching)
–
Killing Time
Heavy Metal Breakdown
A Leningrad Cowboys törtte meg az este abszolút true heavy metalos jellegét, vidám finnek lepték el a színpadot jampinak öltözve. Volt itt Elvis-séró, csillogó öltöny, hatalmas cipők, háttértáncosok, jó hangulat. Zeneileg nem egy nagy megfejtés ez az egész, és a közönség is egy idő után már vette a lapot, hogy ez nem egy halálosan komoly produkció. Azért kellemesen elszórakozhatott a gegeken, zenei áthallásokon mindenki, több feldolgozást is elrejtettek a programba, hogy az is kiabálhasson egy kicsit, aki most hallott először a zenekarról. Előzetesen én már hallottam a bandáról, és az alapján még egy ennél is nagyobb show-t vártam, talán majd legközelebb.
Az est főattrakciója a néhány éve új énekessel újjáalakult német metallegenda, az Accept volt. Az azóta elmúlt 4 év az utóbbi idők egyik legnagyobb sikertörténete, a visszatérő lemez és az azt követő Stalingrad egyaránt kimagasló minőséget értek el, nem csoda, hogy a koncert majdnem felében ezekről az albumokról szóltak a dalok. Nem is csoda, Mike Tornillo képes egyaránt nagyszerűen hozni ezeket a dalokat és az egykoron Udo Dirkschneider által felénekelteket. De akkor már miért ne játszanának az új felállás műveiből, főleg ha azok ugyanakkora ovációt és lelkesedést váltanak ki a közönségből, mint a 30 éves slágerdalok?!
A Hung Drawn And Quartered és a Hellfire duója már pokoli hangulatot teremtett, utána nagyjából az egy régi egy új szisztémát követték a koncert feléig Hoffmannék. Mindegy, hogy Losers And Winners, Breaker vagy Bucket Full Of Hate, a közönség mindet kajálta, még egy kis meglepetést is csempésztek a műsor közepébe, az Objection Overruled lemezről szólt a Bulletproof, ami ugye az első újjáalakulás után született.
A koncert vége felé természetesen előkerültek a kötelező dalok is, szólt sorban a Princess Of The Dawn, az Up To The Limit, Fast As A Shark, a ráadás után a Metal Heart, a Teutonic Terror és zárásképpen a Balls To The Wall. A kedves olvasó láthatja, hogy egy újkori nóta is idekeveredett, és abszolút nem lógott ki a sorból, a közönség ugyanakkora lelkesedéssel fogadta! Természetesen ezek alatt már bőven volt közönségénekeltetés, figurázgatások, zenei finomságok, csemegék.
A zenekar motorjai kétség kívül Wolf Hoffman gitáros és Peter Baltes basszer, akik rengeteget mozogtak, szerepeltek az Accept feliratos (kamu)ládák előtt, vonzották a szemet összeállásaikkal, vagy ahogy a hangszereikkel bohóckodtak és a vokálozásból is kivették a részüket. Kissé meghúzódott a háttérben Herman Frank gitáros, akinek tavaly jelent meg a kiváló szólóalbuma, de az Accept koncertjein valahogy mindig inkább háttérbe húzódik. Hogy ez természetes nála vagy Wolfék erőltetik rá, azt nem tudom, de lehet még tovább javítaná az amúgy sem gyenge színpadi show-t. Stefan Schwarzmann csak hozza a kötelezőt, talán rá szegeződött a legkevesebb szempár a koncert alatt, de kiválóan helyettesíti az előbb a dobolástól és már a koncertezéstől is eltiltott Stefan Kaufmannt.
Meg kell emlékeznem még Mike Tornilloról, aki elfelejteti, hogy itt valamikor egy UDO Dirkschneider nevű ráspolyos hangú úriember énekelt. Remekül hozza az ő témáit, a saját dalokban ha lehet még jobban énekel és emellett egy végtelenül szimpatikus, egyszerű figura, akinek még véletlenül sincsenek sztárallűrjei. Szerencsére a közönségénekeltetést nem viszi túlzásba, de nem hanyagolja el a kapcsolattartást sem!
Összességében számomra ez volt a nap koncertje, minden egyben volt: a hangzás, a fények, a kiváló dalok, lendületes előadásmód, az újkori Accept úgy látszik nem tud hibázni!
Accept program:
Hung, Drawn And Quartered
Hellfire
Restless And Wild
Losers And Winners
Stalingrad
Breaker
Shadow Soldiers
Bucket Full Of Hate
Bulletproof
Pandemic
Princess Of The Dawn
Up To The Limit
Fast As A Shark
–
Metal Heart
Teutonic Terror
Balls To The Wall
A német klasszikus heavy metal után egy igazi nemzetközi csapat érkezett, a „nintendo metal” kitalálói, a Dragonforce. Én személy szerint hülyét kapok a nintendo metal kifejezéstől, de hát ha ők szeretnék magukat így kategorizálni, akkor legyen!:) Ultragyors zenéjüket már megmutatták a Masters nagyszínpadán négy éve, akkor azonban még ZP Theart volt az énekesük, akit azóta Marc Hudson váltott a mikrofon mögött. A tavalyi The Power Within album elég megosztóra sikerült, ennek elelnére a műsor több mint harmadában erről hallhattuk a nótákat, de nem is baj, mert élőben jobban tetszettek. Persze szegény Marc így is elég egysíkúan volt kénytelen énekelni, hiszen a Seasons-t leszámítva a szédítő tempó nem ad neki lehetőséget másra, de amikor volt lehetősége kibontakozni, akkor lehetett hallani, hogy minőségi előrelépés volt az ő csatlakozása, hiszen korábban a csapat Achilles-ína az énekes pozíció volt.
Számomra meglepő módon a mindig hiperaktív Herman Li és Sam Totman most nem szivatták egymást annyit, Frédéric ritkábban csatlakozott a gitárpárbajokhoz és Vadim jóval visszafogottabb volt a megszokottnál. Nem tudom, lehet valami betegség ütötte fel a turnébuszukban, de azért furcsa volt így látni őket. Persze még mindig többet hülyültek egymással és rohangáltak, mint egy átlagos banda, de azért a különbség szemmel látható volt.
Az elmebeteg tempóban a már említett Seasons adott egy kis megnyugvást, a műsort pedig a Guitar Hero játékok überdurva fokozatán a játékosokat szívató Through The Fire And Flames-szel tárták. Jól szórakoztam a koncertjükön, de remélem legközelebb ismét egy még inkább elmebajos társaságot fogok a színpadon látni, most már egy klasszissal jobb énekesük is van hozzá!
Dragonforce setlist:
Holding On
Fury Of The Storm
Heroes Of Our Time
Seasons
Soldiers Of The Wasteland
Die By The Sword
Operation Ground And Pound
Cry Thunder
Valley Of The Damned
Through The Fire And Flames
Így ért véget a fesztivál első napja, még egy „kis” nemzetközi afterparty után reggel a Live In Debrecen örökbecsű nótáit énekelte a tábor kevésbé álomszuszék fele (a többiek meg erre ébredtek). 🙂
Második nap
Az első banda akiket a bevásárlás, evés, döglés szentháromság után megnéztem az olasz Elvenking volt, egyszer nagyon régen még volt hozzájuk szerencsém, sajnos a Metalfestes fellépésüket anno valami közlekedési bonyodalom miatt lekéstem. A zenekarral kapcsolatban a fonalat nagyjából a The Winter Wake album után vesztettem el, így örültem, hogy azért nem csak számomra ismeretlen dalokat fognak játszani (azért az Era lemezt is meghallgattam becsületből a fesztivál előtt).
Maga a koncert nem volt rossz, de számomra mindenféle különleges katarzis nélkül ért véget, korrekt műsort nyomtak a taljánok. Lethien, a hegedűsük pedig különleges, Flying-V formájú hegedűjével tűnt ki a tömegből, 70000 tons-os informátoromnak köszönhetően megtudtam, hogy ez az a fajta hegedű, ami a Turisas hegedűsének már túlságosan drága. Egyébként utánanéztem, van belőle még 7 húros változat is, ami igazán új távlatokat nyithat a folk metal mezőnyben, már szinte látom magam előtt a folkmetalcore bandák tucatjait vagy egy Csík Zenekar plays Nevermore formációt! 🙂
Damna egyébként jól vezényelte a bulit, jól tartotta a közönséggel a kapcsolatot, az énektémákat is korrekten hozta, de a tűző nap nem kedvezett a zenéjük befogadhatóságának, mi is igyekeztünk inkább oldalról, az árnyékból nézni őket, és elég sokan voltunk még ezzel így.
Elvenking műsor:
Trows Kind
I Am The Monster
Runereader
The Loser
Pagan Purity
The Divided Heart
Through Wolf’s Eyes
Neverending Nights
The Winter Wake
Az Audrey Horne koncertje áldozatul esett végtelen álmosságomnak, muszáj volt egy kicsit pihennem a sátramban, pedig előzetesen vártam a koncertjüket. Nem ez az első alkalom, hogy itt felléptek, szóval láttam is már őket és valószínűleg még fogom is látni ha ilyen gondossággal járok továbbra is a Masters-re.
A 69 Eyes finn művámpírjaival azonban a világból ki lehetne kergetni. Ok, van pár jó számuk is, de ez édeskevés ahhoz, hogy napsütésben otthagyjak miattuk egy jó beszélgetést, életbölcsességek megosztását és sütögetést a kempingben.
A következő program ismét kissé felemásra sikerült. Adott ugyanis egy nagyszerű heavy metal trió, amelyik néha dolgozik együtt szimfonikus zenekarral, adott is ki ilyen lemezt és több albumon feltűnnek a klasszikus hatású dalok. Na most ez a trió úgy döntött, hogy csinál egy külön projektet ennek, aminek a neve LMO lesz, a Lingua Mortis Orchestra rövidítéseként. Persze az emberek tudják, hogy emögött a Rage áll, tehát őket várják leginkább. Tetőzi ezt még, hogy az LMO lemeze nem jelent meg, a műsorfüzetben pedig Rage & Lingua Mortis Orchestra koncertként van hirdetve a buli, amilyen volt már 2007-ben ott és akkor csak Rage számokat játszottak áthangszerelve. Egyszerű, ugye? 🙂
Szóval ott áll ez a pártízezer ember és skandálja, hogy Rage-Rage, erre megjelenik a szimfonikus zenekar, 2 szoprán, Henning Basse a Metalium ex-frontembere és végül a szóban forgó zenekar és belekezdenek egy olyan dalba, amit még senki nem hallott úgy igazán rajtuk kívül. Nem egy remek recept a zajos sikerhez… A közönség jó része csak nézett, hogy akkor ez most mi, ők Rage koncertre jöttek. A következő szám végre ismert volt, a nagyszerű Cradle To The Grave, de aztán megint csak ismeretlen dalokkal barátkozhattunk, miközben Peavy próbálta rávenni a népet (kevés sikerrel), hogy L-M-O-t skandáljon Rage helyett. Meglepő volt még, hogy Henning is abszolút frontemberként viselkedett, sőt, háttérbe is szorította a zenekar megálmodóját. A két szoprán Jeannette Marchewka és Dana Harnge egyaránt jól énekeltek, de azt hiszem ez valahol a minimum elvárás a képzett énekesnőkkel szemben, túl sokat érzésem szerint nem tettek hozzá magukból a zenéhez, amolyan jó iparos módjára elnyomták, amit el kellett nekik. Valahogy a zenekaron is ezt éreztem most, 2007-ben pedig ennek teljesen az ellenkezőjét.
Közben a koncert folyt a maga csendes kis medrében, egy-egy Rage számmal megspékelve az ismeretlen dalok folyamát, de különösebb beindulást nem tapasztalhattunk a közönség részéről. Hiba volt ezt a koncertet Rage+nagyzenekarként beharangozni, valószínűleg ha nyilvánvalóvá teszik, hogy mi is ez az egész, akkor egészen más fogadtatásban részesül a zenekar, így mindenki kissé keserű szájízzel távozhatott a koncertről. Igazán elfért volna pár klasszikus Rage szám nagyzenekari verzióban, írtak ők már több mint 20 lemeznyi dalt, ne már, hogy egy Straight To Hell legyen a zárószám!
A zenekar és a szimfonikus zenekar egyébként nagyon jó arányban szólalt meg, élvezetesen lehetett hallani mindent, meglepetés volt Henning frontemberi teljesítménye, de ez még nagyon kevés volt az üdvösséghez ezen az estén.
Lingua Mortis Orchestra program:
Cleansed By Fire
From The Cradle To The Grave
Scapegoat
The Devil’s Bride
Empty Hollow
Lament
Prelude Of Souls
Innocent
Depression
No Regrets
Witches’ Judge
Straight To Hell
A felemás Rage koncert után ismét egy elég megosztó koncert következett, a kanadai Devin Townsend legújabb projectje, a Devin Townsend Project! 🙂 Ahogy egy kedves barátom fogalmazott, Devin bácsinak meg kellett volna minket is kínálnia mindabból a tudatmódosítóból, amit ő a dalszerzés közben és a koncert előtt betolhatott. A koncert ugyanis leginkább egy drogos triphez hasonlított. Eleve a rá jellemző vastag hangfüggöny megvolt, mindezt persze rengeteg sampler segítségével, mert a DTP csak trió felállásban nyomta, erre jött rá a háttérvetítés, többek között egy medveszerű valami a Muppet Showból, ami énekelt is keményen és Devin grimaszai, éneke, színpadi jelenléte a kockás favágóingben. Nehéz szavakba önteni, ahogy befogadni is nehéz volt, nem az a tipikus fesztivál headliner zene volt, amit egy átlagos rockfesztiválon hall az ember, ez meg is látszott azon hogy a közönség szépen lassan szivárgott is el a színpad elől, de Devint ez nem zavarta, kivéve egy alkalommal, amikor elmondta mindenféle beltenyészetből származó utolsó senkinek (még finom voltam) az egyik éppen távozó arcot, de aztán hozzátette, hogy mindenki mást viszont imád, aki itt van. 😀
Egy idő után az embert teljesen hatása alá tudja vonni ez a zene, kíváncsi vagyok sampler nélkül mennyire menne Devin, mert a zene nagy része arról ment, de a gitár- és az énektudása alapján biztosra veszem, hogy egy élvezetes koncertet adna anélkül is. Zenéjét ennek ellenére (vagy épp ezért?) nehéz kategorizálni, megvan benne mindenféle hatás, mégis a rock, metal a legrősebb. Utána én az industrialt mondanám, de valószínűleg csak a hangfüggöny és a vetítés miatt.
Ha nem is a legélvezetesebb, de mindenképpen az egyik legkülönlegesebb másfél órája volt a DTP koncertje a fesztiválnak.
Devin Townsend Project műsor:
Truth
By Your Command
Life
Deadhead
Where We Belong
War
Planet Of The Apes
Supercrush!
Kingdom
Juular
Liberation
More!
Grace
Bad Devil
Az idei Masters-t végül több banda is lemondta, egyik ilyen a skót The Exploited volt, akik helyére a Certain Death került. Hát, nem volt egy megismételhetetlen buli, elnyomták a Sex & Violence-t az elmaradt honfitársaik repertoárjából és a Beastie Boys Fight For Your Right-ját is elég érdekesen. Jobban jártunk volna akár a szlovák Konflikttal is…
Harmadik nap
A szlovák és cseh csodák után – akik szinte minden évben fellépnek a Mastersen – az Amaranth műsorába néztem bele. Egyszer már láttam őket a Hammerfall előtt, akkor abszolút veszélytelennek tituláltam őket, most viszont szerencsétlennek is. A zenéjük továbbra is ártatlan, számomra egy másodpercnyi vadság sincs benne, amolyan tinilányoknak való tingli-tangli dolog ez. Ennek megfelelően rengetegen gyűltek össze a színpad előtt, ki a zenekart, ki az énekesnőjüket, ki pedig a felbukkanó lányokat vizslatva. Elise Ryd szintén egy cuki kis jelenség volt a fehér napszemüvegében és szoknyájában, énekelni tud, az vitán felül áll, de hogy nem sokat hallottunk belőle az is hétszentség, ahogy a kollégáiból sem. Rohangáltak és mutogattak is állandóan a technikusoknak, hogy mit csináljanak, de csak nem akart rendbe jönni az a fránya technika és a hangzás, így én inkább megkíméltem magam a további szenvedéstől és visszavonulót fújtam.
Az Amaranth után féltem is, hogy milyen lesz a Brainstorm hangzása, de már az első hangok megnyugtattak, hogy itt bizony nem lesz semmi probléma, elejétől a végéig atomállat módon szólt a cucc, hasítottak a gitárok, brummogott a basszus és Andy B. Franck zseniális éneke kiválóan hallatszott!
A tavalyelőtti Masters Brainstorm koncertjét a legjobb, legnagyobb koncertélmények között tartom számon. Számtalanszor láttam már a zenekart, ahogy más bandákat is, de olyat még csak ott láttam (meg egyszer az Omegánál…:)), hogy a közönség szűnni nem akaró éneklése miatt már leeresztett molinóval, fények nélkül, a zuhanyzóból visszarángatva játsszanak még egy számot!
A csapat a Liquid Monsteres Worlds Are Coming Through-val kezdett, és ahogy sejteni lehetett a keménységből utána sem vettek vissza, a Metus Mortis után megjelent minden albumukról játszottak egy keveset. A csapat az amerikai stílusú power metal európai élharcosa, lehet ez a kissé rendszeridegen zene volt az oka, hogy az igazi áttörés elkerülte őket, pedig lemezen is, de élőben aztán pláne kiválóan teljesítenek!
Andy egy kiváló hangi adottságokkal rendelkező énekes, aki nem mellesleg kitűnő frontember is, talán az egyik legjobb, aki az a fesztiválon fellépett. A közönség az első pillanattól fogva a tenyeréből evett, minden egyes rezdülésére figyeltek és ez fordítva is így volt, mindig látta mikor kelle gy kicsit nagyobb fokozatra kapcsolni a nézőket vagy éppen valami vicces megjegyzéssel megnevettetni őket (minket). A Shiva’s Tears-t pedig már a fotósárokból énekelte a közönség fölé hajolva, ami tőle védjegyszerűnek tekinthető, emlékezzünk csak arra, amikor a 2010-es budapesti metalfesten beugrott a közönség soraiba és egészen hátramenve énekelt nekünk!
Ha már Andy-t így kiveséztük, ne menjünk el szó nélkül a két gitáros, Milan és Todde mellett sem, akik fantasztikusan riffeltek ismét és a nehéz, technikás szólókat is játszi könnyedséggel csalták elő a gitárjukból. Dieter és Toni meg kiválóan együttműködve hozták mindez alá az alapot. Lehet, hogy kissé visszafogottabbak, mint Andy, de ő úgyis elviszi a hátán a show-t, nekik már csak a játékra kell összepontosítaniuk. Azért nagyon sokszor húzódott mosolyra a szájuk, sőt egy kicsit el is pirultak a közönség reakcióját látva, akik nem átallották az All Those Words refrénjét dúdolni a számok között. A koncert vége felé meg is kapták a maguk adagját belőle, sok-sok énekeltetéssel, de a végére egyik személyes kedvencem, a Highs Without Lows került, persze Andy szerint a Masters közönségének csak a legjobb jár és semmi rossz. A koncert végén még fotózkodtak velünk egyet ismét, mint 2008-ban. A helyi műsorközlő már bőven a Moonspellről beszélt, amikor még mindig éltettük a zenekart, így Andy vissza is jött még egy körre elbúcsúzni tőlünk!
Brainstorm program:
Worlds Are Coming Through
Blind Suffering
In The Blink Of An Eye
Shiver
Shiva’s Tears
The Leading
Temple of Stone
Fire Walk With Me
Falling Spiral Down
All Those Words
Highs Without Lows
A Waltari és a Moonspell koncertjét inkább a nemzetközi kapcsolatok ápolásának szenteltem, a táborunk megtelt lengyelekkel, németekkel és olaszokkal. 🙂
A Lordi koncertjére azonban összeszedtük magunkat és igyekeztünk minél jobb helyre kerülni, ami elég nehéz volt, mert szerintem a fesztivál legnagyobb közönsége gyűlt össze a finn szörnyek műsorára, komolyan, szinte lépni sem lehetett még a keverőpult magasságában sem.
Lordiéknál is zajlott az élet az elmúlt években, kilépett Awa, a billentyűsük, meghalt Otis, a dobosuk és idén végre megjelent az új lemezük a To Beast Or Not To Beast is, ami ugyan nem érte el az Arockalypse színvonalát, de azért jó pár jó nóta található rajta, például a nyitódal, a Riff vagy a Schizo Doll.
A Lordi koncertek alapvető kellékei közé tartoznak a különböző véres-vicces jelenetek, a rengeteg pirotechnika és a jó kis rock zene. De hát mi mást is várhatnánk egy olyan koncertről, aminek az introja a Kiss együttes God Of Thunderja? A nyitó We’re Not Bad For The Kids még elég vacakul szólt, de a Riff már normálisan, arányosan, csak ha lehet egy kicsit halkan. Az új tagok új jelmezt is kaptak, köszönthettük Hellát a szinti és Manát a dobok mögött, előbbi egy felakasztós különszámot is kapott a koncert felénél amit csak a kivetítőn követhettünk, szabad szemmel ez a távolság azért messze volt a nagyon apró dolgok észrevételéhez. Időközben a hangzás helyrerázódott, így a főleg az új lemezre és az Arockalypse-ra épülő programot jobban tudtuk élvezni. Legnagyobb meglepetésemre az Eurovízió győztes dal nem a legvégén került elő, hanem a koncert fele után, de utána főleg a régi dalok kaptak már helyet a műsorban, kivéve az új, frappáns nyelvi megoldásokkal operáló Sincerely With Love. A zárást most a Get Heavy klipes nótája, a Would You Love A Monsterman? jelentette, ahogy elnéztem a sok pirotól, ugrálástól, mindentől fáradt közönséget a válasz sokaknál egyértelmű igen lett volna, ha Mr Lordi kisétált volna közénk szörnyhacukájában.
Mr Lordi kicsit visszafogottabb volt a szokásoshoz képest, Amen viszont ellenpontozta őt, most is sokat mozgott a múmiagitáros, Ox csak a szokásosat hozta. Az új tagok nem nagyon vetették észre még magukat az új showelemeket leszámítva. Mr Lordi nem a legképzettebb rockénekesek közé tartozik, de amit csinál az épp elég és a show-t is remekül eladja, levezényli, a hatalmas tömeg nagy-nagy örömére. Bennem azért maradt egy kis hiányérzet, engem most nem kapott el úgy a lendület, mint más koncertjükön.
Lordi setlist:
We’re Not Bad For The Kids (We’re Worse)
Bringing Back The Balls To Rock
The Riff
Who’s Your Daddy?
Blood Red Sandman
It Snows In Hell
I’m The Best
Hard Rock Hallelujah
They Only Come Out At Night
Devil Is A Loser
–
Sincerely With Love
Would You Love A Monsterman?
A Lordi után svéd gitárhős, Yngwie J. Malmsteen koncertje következett, azonban a kezdő Rising Force-ról sikerült kajásnál sorban állás miatt lemaradni… 🙁 Ami utána következett, az engem több mint fejvakarásra késztetett. Imádom a gitárhősöket, imádom a jól megírt gitárszólókat, az improvizációkat is, de ez már nekem is sok volt. Az addig rendben van, hogy a színpad fele az övé, mégiscsak miatta van ott mindenki, az is, hogy szólózik, az is, hogy sokat szólózik. De az, hogy a műsor negyedétől majdnem a végéig csak az ő tekerését, gitármaszturbálását lehetett hallani, az már kiverte a biztosítékot, szerencsére a Gates Of Babylont a Rainbow-tól legalább eljátszotta, így nem mondhatja senki azt, hogy végig csak szólózott volna (vagy csak félt, hogy a kísérőzenészek hazaindulnak), pedig de. Majdnem egy óráig figyeltem a koncertet és ezt az egy számot játszotta, de volt mindenféle arpeggio futam, Bach, Paganini, még az Egyesült Államok himnuszát is megidézte, csak egy dolgot nem játszott: Malmsteen dalokat! Közben néha-néha megszólalt Nick Marino vagy Ralph Ciavolino (de minek is említem a nevüket, amikor kb teljesen mindegy ki játszik mellette/mögötte, totálisan háttérbe vannak szorítva), hogy éltesse egy picit a mestert, vagy mi éltessük jobban, de aztán nem egy dal következett, hanem még több gitárhokizás. Ez teljesen rendben van egy workshopon vagy egy G3 koncerten, de nem hiszem el, hogy ő maga nem fogta fel, hogy ha egy fesztiválon ezt csinálja, akkor az emberek 90%-a 10, maximum 15 perc után ráun arra, hogy az arpeggio futamait hallgassa vég nélkül. Főleg szombat este éjfélhez közeledve…
Hangulat szinte semmi, egyre foghíjasabb nézőtér, de hősünk csak teker tovább, mit neki közönség. Persze miután leléptem belekezdett a Heaven Tonightba, ráadásban meg volt még Black Star és I’ll See The Light Tonight, szóval azért játszott még ő dalokat is, csak éppen akkor már senki sem volt rájuk kíváncsi. Elmennék egyszer egy szólókoncertjére, bár nem igazán jár errefelé, megnézni, hogy akkor is ezt csinálja-e vagy ugyanezt csak pepitában.
Az est utolsó fellépője a Masterplan volt, akik anno itt adták az egyik búcsúkoncertjüket még az első felállással. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, azóta egyszer már Jorn is visszatért, de úgy tűnik most ezzel a felállással végre újra visszatér a színpadokra az amúgy jobb sorsra érdemes Masterplan. A felállás tavaly nagyon megváltozott, igazából csak az alapító Roland Grapow és a billentyűs Axel Mackenrott maradt a zenekarban, Mike Terrana, Jorn Lande és Jan S. Eckert is távozott, helyükre érkezett Martin Marthus Skaroupka a Cradle of Filth-ból, Rick Altzi az At Vance-ból és Jari Kainulainen, aki régen a Stratovariusban játszott.
Előzetesen nem is vártam semmit a koncerttől, azt hittem a Malmsteen koncert után majd az államat fogom keresgélni a padlón, de nem így lett, abban bíztam, hogy legalább egy-két régi nótát játszanak majd a Masterpkanos fiúk. Hát a frászt! Majdnem az egész első albumot eljátszották és az Aeronauticsról is elnyomták a két kedvencem! A dalokra tehát nem lehetett panaszom, a régi és új nóták tökéletes elegyet alkottak.
Rick Altzi kemény fába vágta a fejszéjét, Jorn Landét helyettesíteni nem egyszerű dolog, a norvég fenoménnak egészen elképesztő adottságai vannak, orgánuma is különleges, de valahogy az igazi áttörés (legalábbis szólókarrierjében) nem akar eljönni neki. Szóval az At Vance pacsirtája nincs könnyű helyzetben, de megoldotta, jól énekelte a régi számokat, egyszer sem volt bennem Anette Olzon újratöltve érzés. Jari többet mozgott, mint a Stratoban, de nem rá voltunk kíváncsiak, hanem inkább a közben súlyos kézproblémákon áteső Roland Grapowra, látszólag fájdalom nélkül gitározott, de azért átszott, hogy focista nyelven szólva még idény eleji formában van ő is és a zenekar is. Valószínűleg nem próbálták el, hogy ki mit mond majd a számok között vagy ki hogyan mozogjon, néha olyan esetleges szaga volt néhány megoldásnak vagy intermezzonak, nem tudták ki beszéljen és néha a dalokat sem kezdték el játszani időben, hanem jó pár másodperces kínos csend telepedett a színpadra és a nézőtérre egyaránt.
Ezt leszámítva azonban egy jó hangulatú koncert volt, a Brainstorm után a nap legjobbja, boldog zenészek a színpadon, boldog nézők a színpad előtt, mi kellhet ennél több?
Természetesen egy kiváló afterparty, amit a magyar különítmény vezetett lengyel, olasz és cseh segédcsapatokkal megerősítve! 🙂
Masterplan műsor:
Enlighten Me
Spirit Never Die
Lost And Gone
Crystal Night
Betrayal
Crimson Rider
Back For My Life
Time To Be King
Keep Your Dream Alive
Heroes
Soulburn
Kind Hearted Light
Crawling From Hell
Negyedik nap
A vasárnapi menü egy visszatérő US Power alapcsapatot, egy vicces német vérfarkasbrigádot és egy igazi metal all-star válogatottat tartogatott számomra.
A nap nem indult túl jól, hiába siettem a zuhanyzással és a bevásárlással, nem tudtam visszaérni időben az Avantasia sajtótájékoztatójára, mivel azt egy órával előbbre hozták. Valószínű a Galaxis útikalauz stopposoknak módszere alapján egy megtelt toi-toi belső oldalára ragasztották ki, az is lehet, hogy a mennyezetére! 😀 Nem csak én jártam így, több magyar és külföldi kollégát is megtréfáltak ezzel a szervezők.
Cserébe Avantasia sajtótájékoztató alatt-helyett belenéztem a Xandria produkciójába. A Marco Heibaum vezette gothic csapat valahogy jobban lekötött, mint az Amaranth, pedig náluk is volt nem kevés elektronikus hatás, de a technikai problémák elkerülték a bulit. A csapat elsősorban a németeknél népszerű, máshol még csak a listák közelébe sem nagyon kerültek. A koncertet szinte teljes egészében a tavalyi Neverworld’s End lemez uralta, csak a The End Of Every Story és a záró Ravenheart került be a csapat többi munkájáról. A nagyjából egy órás játékidejük hamar eltelt, ami köszönhető Manuela Kraller lelkes szövegeinek és előadásmódjának. Ha rajongóvá nem is váltam, de nem éreztem rosszul magam a koncerten.
Xandria műsor:
A Prophecy Of Worlds To Fall
Valentine
The End Of Every Story
Blood On My Hands
Forevermore
Euphoria
Cursed
The Dream Is Still Alive
Soulcrusher
The Lost Elysion
Ravenheart
A Sanctuary-t a 80-as évek végén alapította Jim Sheppard és Warrel Dane. Ugye ismerősen cseng, ennek a két úriembernek a neve?! Nem csoda, pár évvel később a Sanctuary-ből hozták létre a Nevermore zenekart, ami elvileg még mindig létezik, csak éppen nem csinálnak semmit, parkolópályára állították. Viszont felélesztették a Sanctuary-t, ami ennek örömére világkörüli turnéra indult és készül az új lemez is. Az eredeti tagságból csak Sean Blost hiányzik, aki jelenleg egy filmen dolgozik, helyette Brad Hull gitározik.
A koncerten két új dal is elhangzott a Frozen és a World Is Wired, ezek alapján érdemes lesz várni az idén megjelenő új albumra! A tűző nap ellenére viszonylag sokan megjelentek, de a Xandriához képest fogyott a nézőszám, én is a keverőpult elől néztem és headbangeltem végig a seattle-iek koncertjét, ami egy igazi US power csapás volt: sikolyok, dübörgő dob és király gitártémák. Mondjuk kicsit középtempósra vették a figurát, az igazán gyors számok közül keveset játszottak.
Warrel Dane hangja még mindig nagyon király ehhez a zenéhez, a hangszeresek is kiválóak és közvetlenek is, hiszen pár órával a koncertjük után belebotlottunk a két gitárosba a rekreációs zónában, akikkel kellemesen elbeszélgettünk, még majdnem a sátortáborunkhoz is eljöttek velünk. Az Into Mirror Black albumos Future Tense-szel zárták a viszonylag rövid, de velős bulit, ami igazi csemegének számított a fesztiválon.
Sanctuary setlist:
Taste Revenge
Seasons Of Destruction
Die For My Sins
Battle Angels
Frozen
World Is Wired
The Mirror Black
White Rabbit
Soldiers Of Steel
Eden Lies Obscured
Future Tense
Az esti főattrakció előtt a kezdődő sötétségben német vérfarkasok portyáztak. Ők a két évvel ezelőtti nagy sikerű koncertjüknek köszönhették, hogy itt lehetnek, hiszen akkor a fesztivál egyik legkirályabb koncertjét adták nekünk a Greywolf „fivérek”. A koncert híre úgy látszik máshoz is eljutott, hiszen kb kétszer annyian, de lehet többen voltunk a színpad előtt és még jóval a keverő után is, mint azon a 2011-es délutánon.
Azóta már az új lemezüket is majdnem kiadták és a Blood Of The Saints is beérett így az új, Preachers Of The Night című lemez két dalával együtt (melyek közül a Coleus Sanctust akkor lehetett először hallani) egy igazi best of műsorral kedveskedtek nekünk. Már a nyitó Sanctified With Dynamite is jól szólt, és ez szerencsére végig így is maradt.
Attila Dorn ismét jól hozta a morbid pap-paródiát, az ő karaktere miatt többen is gondolkodóba eshetnek az elején, hogy ez most komoly-e, keresztény-e vagy éppen keresztényellenes-e. De a Powerwolf csak szórakoztatni szeretne és a papi manírok mindössze a show részét képezik, bár ezen az estén elmaradt a tömjénfüstözés. Attila képzett operaénekes, ez hatalmas előnyhöz juttatja sok kollégájával szemben, nagyon jól tudja árnyalni a hangját, nagy hangterjedelme van és nem is lesz hamis, amit csinál. A másik ember, aki jelentősen hozzájárul a show-hoz, az Falk Maria a billentyűs, de valamiért ezen az estén visszahúzódóbb volt, a Greywolf fivérek pedig bemozogták a színpadot, de ők is kicsit fáradtabbnak tűntek a szokásosnál, de azért láthatóan élvezték a koncertet.
Mint mondtam a koncert igazi best of volt, ennek megfelelően reagált a közönség is, végig énekelt, éltette a zenekart, szinte alig volt megállás a humoros és kevésbé humoros szövegű számok között és mindegyik nagy sikert aratott, különösen az új Amen & Attack, a Resurrection by Erection és a Raise Your Fist, Evangelist. Az idén celebrált koncertet is a Lupus Dei zárta, azt hiszem senki nem távozott elégedetlenül.
Powerwolf program:
Sanctified With Dynamite
Prayer In The Dark
We Drink Your Blood
Amen & Attack
Werewolves Of Armenia
Resurrection By Erection
Coleus Sanctus
All We Need Is Blood
Saturday Satan
Raise Your Fist, Evangelist
Lupus Dei
Már csak egy igazi 2,5 órás monstre showműsor volt hátra, felépült az átszerelés alatt az Avantasia díszlete és nem sokkal 9 után egy kis csúszással kezdetét vette a fesztivál legnagyszabásúbb bulija.
Az Avantasiához már volt szerencsém négyszer, ahhoz képest, hogy anno Tobias Samet azt nyilatkozta mindenhol, hogy soha nem lesz turné és koncert, elég szép szám, nem? 🙂 Persze lemezből is már 6 van, a legutóbbi éppen idén jelent meg, ennek apropóján keltek ismét útnak a már megszokott arcok, akik közé most került egy-két új is. Először is itt volt Tony Martin a Mr. Bigből, Thomas Rettke a szép emlékű Heaven’s Gate-ből és új basszer is akadt Andre Neygenfind személyében.
A buli az új lemez, a The Mystery Of Time kezdőnótájával indult, nem volt nem beindulás rá, ahogy a The Watchmaker’s Dreamre se, de legalább helyrerázódhatott a hangzás és a Bob Catley belépőjét jelentő The Story Ain’t Overt már nagy ováció fogadta. Az öreg Magnumos énekes mellett még Oliver Hartmann, Michael Kiske és Amanda Somerville tért vissza énekesposzton, az új arcokról már szóltam feljebb. Mindenki megkapta a maga dalát, amiben kibontakozhatott, de több olyan is volt, ahol egyszerre több vendégénekes segített Tobinak (Wicked Symphony, Shelter From The Rain, Farewell vagy a záró duó Seven Angels és Sign Of The Cross). Bob Catley hozta a szokásos gesztikuláló öregúr image-t, de a hangja még mindig nagyon rendben van, Oliver Hartmann ének terén jóval nagyobb szerepet kapott, mint az eddigi Avantasia bulikon, Michael Kiske helyenként mintha kissé visszafogottabban énekelt volna, Eric Martin pedig majdnem ellopta a show-t Tobitól. Szenzációs a pasas, pedig a koncert előtt nagyon fáztam tőle, féltem, hogy nem fogja jól énekelni a dalokat.Az ő hangjára írt What’s Left Of Me tökéletes volt, de egy Promised Landet nem tudtam elképzelni, hogy ugyanúgy elénekel, mint Jorn Lande, ebben igazam is lett. De a Dying For An Angelben úgy lehozta Klaus Meine témáit, hogy csak lestem és a Twisted Mindban is nagyon jó volt, ezen felül aktív volt és elég sokat beszélt is, de azért a Tobiasi magasságokat nem érte el. 🙂 Tobi egyébként nagyon jó napot fogott ki, a hosszú buli ellenére nagyon jól énekelt, valószínű most volt ideje eleget pihenni a turnéállomások között.
A legnagyobb beindulás az első két lemez speed himnuszaira és a harmadik album dalaira volt, Michael Kiske belépőjénél, a Reach Out For The Light-Breaking Away kettősnél is mintha felrobbant volna a nézőtér! Ronnie Atkins betegség miatt nem tudott eljönni, így kimaradt 1-2 dal, de így is egy nagyon hosszú koncertet láthattunk, mondjuk ebbe bele kell számolni a majdnem 10 perces zenekari bemutatást, ahol mindenkiről ódákat zengett Tobias és valamiért még a leköszönő gitártechnikusukat is megünnepeltette. Ok, hogy biztos nagyon kedveli, de ez egy kicsit sok volt! 🙂 Vagy csak szimplán annak örült, hogy jól szóltak a gitárok (ahogy a többi hangszer is), de a zenészek nem sokat voltak a rivaldafényben ennyi nagyszerű énekes mellett. 🙂
A ráadásban az igazi old school Avantasia rajongók álma is teljesült, a standard záró Sign Of The Cross ugyanúgy zajlott le, mint az eddigi koncerteken, a Farewell és a csapat névadója sem hozott sok újdonságot, de az abszolút csemege a Seven Angels teljes eljátszása volt! Erre legvadabb álmaimban sem számítottam volna, ha nem tudtam volna munkámból kifolyólag, hogy lesz, mivel volt már a turné többi állomásán is. Nagyon király volt, Hartmann és Kiske urak is nagyot énekeltek ebben a jó 15 perces dalban, a közönség is totálisan beindult rá, sokak arcán a meglepődés is teljesen őszinte volt!
Ötödik Avantasia koncertemen láthattam új dolgokat is, ha lehet hinni a pletykáknak, akkor most ismét egy hosszú szünet következik, de amekkora sikerük van, biztos vagyok benne, hogy visszatérnek a színpadra!
Avantasia műsor:
Spectres
The Watchmakers’ Dream
The Story Ain’t Over
The Great Mystery
Prelude
Reach Out For The Light
Breaking Away
What’s Left Of Me
Promised Land
The Scarecrow
Shelter From The Rain
In Quest For
The Wicked Symphony
Lost In Space
Twisted Mind
Dying For An Angel
–
Farewell
Avantasia
The Seven Angels
Sign Of The Cross
A koncert vége után lezajlott a már hagyományosnak tekinthető hungarocell csata, aminek elindításáért jelen sorok íróját is komoly felelősség terheli. Azért jó volt nézni megint a sok őrültet, ahogy püföli egymást és üvölti, hogy hovnó!:)
Ennyi volt az idei Masters Of Rock, fellépőktől függetlenül biztos, hogy elmegyek jövőre is, ahogy sokan mások is velem együtt. Megbízhatóan magas színvonalú fesztivál, ráadásul jubilálni is fogok, az lesz a 10. MoRom.
