Masters Of Rock Fesztivál 2014 – Koncertbeszámoló

2014. július 10-13. @ Csehország – Liqueur company R. Jelínek Vizovice 

A Masters Of Rock nagyon régóta az egyik kedvenc fesztiválom, ha csak az objektív tulajdonságait nézzük, bár megújulásra nem nagyon lehet tőlük számítani, de így is rengeteg fémszívű igényeit elégíti ki évről-évre. Szubjektíve pedig mondhatom, hogy a legkedvesebb. Számtalan barátság, ismeretség kezdődött ott, a morvaországi dombvidéken, a fellépők évről-évre nagyjából a szám íze szerint vannak válogatva és anno ez volt az első nagyobb külföldi metalfesztivál, amire eljutottam. Azóta is minden évben tiszteletemet teszem az 5000 lelkes kisváros híres szeszfőzdéjének udvarán rendezett dzsemborin, idén pedig jubiláltam is, hiszen 10. alkalommal nyomtam egy hatalmas bulit Vizovicében.

Nulladik napon már nagyon hamar megérkeztünk a kempingbe, ahol az előző években megismert cseh különítmény már egy napja táborozott, így jó hangulatban telt az idő a magyar tábor feltöltődéséig. Számtalan régi és új ismerős, welcome pálinkák, sörök, gombamód nőttek ki a sátrak a földből. Aztán este nyakunkba vettük a várost, hogy megnézzük valahol a Hollandia-Argentína meccset. Végül kb az egész tábor a szokásos kiskocsmában kötött ki, a meccsel meg nem is nagyon foglalkoztunk. Innen is gratulálnék Szabó Gergelynek, aki a Dalriada új billentyűsévé vált! Az estét a hagyománnyá vált sörsátoros asztalon táncolással zártuk. 🙂

Csütörtök

Viszonylag korai ébredés után az újonnan érkezetteknek is át kellett esniük a pálinkás tűzkeresztségen, aztán csak a laza sörözgetés, beszélgetés volt a program. Az első említésre méltó esemény az Airbourne sajtótájékoztatója volt a sajtósátorban, ahol kb 20 kollégával együtt vártuk az ausztrál rock’n’rollereket, akik lazán és mosolygósan válaszoltak a sablonosnál is sablonosabb kérdésekre. Ahogy az ilyen eseményeken általános, nem jelent meg az egész zenekar, csak az O’Keeffe testvérek válaszoltak a feléjük intézett kérdésekre, majd a kérdésözön elmúlásával még egy ideig kedélyesen pózoltak is a velük fényképezkedni kívánókkal, köztük velem is. 🙂

A sátoromhoz visszaindulva belenéztem a Russkaja műsorába, de most nem tudtak az osztrákok a színpad elé szegezni, majd a Savaria karneválon amúgy is megnézem őket és már eddig is összefutottam velük több ízben, az első banda, amit rendesen megnéztem a sajtótájékoztatót adó Airbounre volt. Őket is már több ízben láttam, 2011 nyarán például három héten belül háromszor sikerült őket elcsípnem három különböző országban! Szóval már tudtam, hogy iszonyatos rock’n’roll show következik, tánc nem marad a lábban és sör sem a korsókban! Joelék pedig nem is hazudtolták meg magukat, igazi best show show-t nyomtak a kicsit több mint egy órájukban, ahol szinte minden szokásos show elemüket bevetették: volt sörös doboz szétverése a fejen, fotósárokba bemászás és ott gitározás az első sorok legnagyobb örömére, légvédelmi sziréna beindítása és némi szólózgatás is, közönségénekeltetéssel egybekötve. A banda frontembere és legtöbb figyelmet kapó tagja egyértelműen Joel az ő Explorer gitárjával, de Justin és David is bőven kiveszik a részüket a színpadi mozgásból és a vokálozásból is. Bár a legutolsó, Black Dog Barking címre keresztelt lemezük nem ütött akkorát, mint az első kettő, még mindig ők lesznek vélhetően az Ac/Dc stílusának a továbbvivői, amikor az ausztrál legenda majd leteszi a lantot. Kiválóan szórakoztam most is, ideális fesztiválkezdő buli volt!

Airbourne setlist:

Ready To Rock
Too Much, Too Young, Too Fast
Diamond In The Rough
Back In The Game
Girls In Black
Black Dog Barking
Cheap Wine & Cheaper Women
No Way But The Hard Way
Stand Up For Rock’n’roll

Live It Up
Runnin’ Wild

Az Airbourne rock’n’rollja után elég nagy stílusbeli ugrással a progresszív metalnál, annak is legnagyobb titánjánál, a Dream Theaternél találtuk magunkat. Hatalmas dobcucc, pörgő billentyűemelvény, konzervatóriumot végzett zenészek… Sokak szerint az elmúlt évek, évtizedek egyik legjobb bandája, legalábbis zenei értelemben mindenképpen. Nekem ez volt az első találkozásom velük élőben és kíváncsian vártam, hogy milyen is lesz, hogyan fogják a fesztivállátogatókat meggyőzni, hogy maradjanak a koncerten, ami tavaly Yngwie Malmsteennek nem sikerült.

Nos, a Dream Theater azért megugrotta ezt a szintet, a másfél órás műsorukban a talán közérthetőbb számaikat prezentálták. Aki ismeri a zenekar munkásságát, az tudhatja, hogy még így is jóval bonyolultabb dalok ezek, mint amit a fesztivál többi fellépője általában játszik, kicsit nehéz ráhangolódni ismeretlenül, kevés bennük a kapaszkodó és az igazán fogós énektémák sem jellemzők a zenekarra. Ettől függetlenül élmény volt nézni Jordan Rudess játékát a szintetizátorokon, miközben kegyetlenül pörgették kb az egész koncert alatt, csodálkoztam is, hogy nem hányta el magát vagy esett el szédelegve… John Petrucci gitáristent élmény volt élőben látni, bár szerintem kezdene ő is Zakk Wylde-ra hasonlítani, a fizimiskáját tekintve mindenképpen. Méltó párja volt John Myung is a sokhúros basszusgitáron. A három eddig említett úriember olyan hangszeres orgiát varázsolt nekünk, amit páran egyszerűen csak zenei maszturbálásnak hívnának. Való igaz, mellettük James LaBrie nem nagyon tud brillírozni, de sokkal jobb frontemberként viselkedett, mint azt előzetesen a hírek alapján vártam.

A banda pár éve egy hatalmas változáson ment át, távozott a dobosuk, a zenekar motorja, Mike Portnoy és helyére Mike Mangini érkezett. Lehet ez most szentségtörés lesz sokak szemében, de nekem semmit nem volt le ez a tény a koncert élvezeti értékéből, Mike is nagyon jól dobolt (ez nem is lehet kérdés egy ilyen zenekarban…) és még trükközgetésekre is maradt ideje a hatalmas dobcucc mögött.

Összességében tetszett a dolog, még ha nem is igazán egy ilyen fesztiválra való zene ez. Sokkal jobban tudtam volna élvezni, ha egy színház- vagy hangversenyteremben hallom őket, ahol kellően tudok a zenére koncentrálni, nem pedig azon aggóni, hogy a nyakamban ülő lány nehogy leszédüljön a tériszonytól vagy ki borítja éppen rám a sörét. 🙂 A budapesti koncertjüket ismét kihagytam, de talán hamarosan nyugodtabb körülmények között is láthatom őket!

Dream Theater setlist:

The Enemy Inside
The Mirror
Lie
On The Back Of Angels
The Looking Glass
Enigma Machine
Along For The Ride
Breaking All Illusions
Lifting Shadows Off A Dream
Overture 1928
Strange Déja Vu
Pull Me Under

Dream Theater után az eső is nagyon rákezdett, aminek én külön örültem: elhúztak a bámészkodók és tényleg csak azok maradtak, akik kitartóak vagy annyira szeretik az Anthrax-t vagy legalább annyira kíváncsiak rájuk, hogy nem bánják, ha bőrig áznak miattuk. Idén már volt egyszer szerencsém hozzájuk az Iron Maiden vendégeként, ahol nagy energiával nyomták a metalt Scott Ianék és most sem okoztak csalódást!

A koncert a júniusi Sportarénás buli kibővített verziója volt, elsősorban a 80-as évek klasszikus nótáira támaszkodva, amik nagyon hamar megadták a kiváló alaphangulatot Vizovicében is, már az Among The Livingre együtt lendült minden kéz, bólogattak a fejek és beindult egy kiadósabb pogó is. Nem is tudnék kiemelni egy dalt sem, mindegyiket egyformán kitörő lelkesedés fogadott, talán az Ac/Dc klasszikus TNT-re indult be még jobban a nép, ahol még azok is táncra perdültek akik eddig csak elégedetten nézték a színpadon folyó történéseket. De nem ez volt az egyetlen zenei csemege, a Madhouse elején a Judas Priest The Ripperjének a főriffét is lejátszották nekünk, de a TNT is a Highway to Hell fő témájával ért véget! A legújabb, Worship Musicról eljátszott dal is nagyon ütött, Scott Ianék már írják az új lemezt, reméljük az is legalább annyira jó lesz, mint elődje! A ráadás előtt játszott I Am The Law vagy a már ráadásban eljátszott Efilnikufesin-Antisocial duóra szerintem a backstageben még a Stryper tagjai is keményen zúzhattak, úgy beindult rájuk a közönség! 🙂

Joey Belladonna remekül énekelt és a konferálásai is jobbak voltak, mint Budapesten, Scott Ian pedig ismét második frontemberként viselkedett Frank Belloval egyetemben. Jonathan Donais sem lóg már ki annyira a bandából, mint tavaly. Ők négyen pedig igazi energiabombák módjára mozogtak Jon Dette előtt, szerintem nem volt olyan szeglete a színpadnak, amit nem mozogtak be ezen az estén, még sok-sok ilyen jó Anthrax koncertet, meg merem kockáztatni, hogy az egész fesztivál legjobb bulija volt ez!

Anthrax program:

Among The Living
Caught In A Mosh
Got The Time
Indians
In The End
Madhouse
Fight ‘Em Til You Can’t
T. N. T.
Meduse
I Am The Law

I Am The Man
Be All, End All
Efilnikufesin
Antisocial

Anthrax után levezetésként maradtunk még a Stryperre, de olyan fél óra után kezdtem nagyon elfáradni, lehet, hogy öregszem, vagy csak a két óra alvást nem sikerült még kipihennem, ami indulás előtt jutott nekem. Mindenesetre nem voltunk ezzel egyedül, az Anthrax annyira leszívta mindenki energiáit, hogy elég szellősen álltak a keverőtorony előtt az emberek Michael Sweeték koncertje alatt. A hangzás sem állt éppen melléjük, az Anthrax kvázi etalon hangzása után a Stryper igen erőtlenül szólt, folyamatosan állítgatni kellett az arányokon is, közel sem volt ideálisnak mondható. Pedig azért próbálták rávenni a közönséget egy kis mozgásra, éneklésre, de nem sok sikerrel. Pedig még egy Kiss (Shout It Out Loud) és egy Judas Priest (Breaking The Law) nótát is eljátszottak nekünk. Távozóban még hallottam a Marching Into Battle-t és a To Hell With The Devilt is. Egy kis kaja után egészen visszanyertem az energiáim, be is néztem a sörsátorba pár bulizni vágyó honfitársammal, de valaki túlpörgette a füstgépet és kb 3 percig lehetett benn bírni fuldoklás nélkül, látótávolság cirka 1,5 méter volt, mire nagyjából kitisztult a sátor addigra meg a jobb számok lementek és a cseh veszedelmek állítottak komoly dilemmák elé minket, végül a Bullet For My Valentine számok érkezése előtt távoztunk inkább a helyszínről.

Péntek

Szerencsére a Stryper után hallott zenék nem okoztak maradandó károsodást se az agyamban se a hallójárataimban, így arra ébredtem, hogy valakik nagyzenekarral Scorpions-t játszanak. Szóval a Rocksymphony reggeli hangpróbájának a hangjaira sikerült kelnem, volt Still Loving You és Rock You Like a Hurricane is, el is határoztam, hogy mindenképpen megnézem majd a koncertjüket, ami amúgy is tervbe volt véve. Ahogy a Gloryhammer is, de oda az eső miatt végül nem indultam el. Persze a koncert végére kitisztult az ég, pedig röhögtünk is, hogy még a pavilonjaink alatt is szitál az eső. Így járt a Visions of Atlantis zenekar is, akik visszajáró vendégek Vizovicében, már legalább négyszer felléptek ott. Az ő koncertjük alatt konkrétan olyan felhőszakadás jött, hogy azt hittem a dombtetővel együtt viszi majd a sátrainkat is magával. Előzetesen amúgy is erre a napra mondtam azt, hogy a leggyengébb lesz, hiszen hiába szeretem a Sabatont, már közel egymilliószor láttam őket, ahogy a Korpiklaanit is, az Epicát nagyon nem szeretem, a Behemothot pedig az utóbbi időben szintén gyakran elcsíptem élőben. A Rocksymphony viszont igazi csemegének ígérkezett!

A Masters Of Rockon amúgy is szinte minden évben van valami nagyzenekarral megtámogatott koncert, fellépett többször így a Rage, a Manowar, de az Angrának is volt innen ilyen jellegű DVD felvétele. A Rocksymphony-ban  Marta Jandová a Die Happy-ből és Honza Touzimsky az Arakainból énekelt, őket kísérte egy háttér rockzenekar (kb mintha az utcáról estek volna be, legalábbis úgy néztek ki) és a Zlini Szimfonikusok. A dolog zenei részével nem is voltak problémák,bár a szimfonikus zenekar többször háttérbe szorult, de amellett nem tudok elmenni szó nélkül, hogy Honza szinte minden számot papírról énekelt, pedig olyan klasszikusról van szó, mint a Run To The Hills vagy a Highway To Hell! El nem hiszem, hogy egész Csehországban nincs olyan ismertebb rockénekes, aki tud annyira angolul, hogy ezt normálisan tudta volna előadni… Az már megint más kérdés, hogy az énektémák is nagyon nehezek voltak számára, egyszerűen nem azonos kaliberű énekes mondjuk Klaus Meinével. Mintha Smicitől várnánk Bruce Dickinson témákat…

A közönség ellenben nagyon jól vizsgázott, hiszen a legtöbb ember kívülről fújta ezeket a dalokat, akármikor ránk került a sor mindenki együtt üvöltötte őket, így a hangulatra nem lehetett panasz, igazi hard rock mennyország volt Guns-sal, AC/DC-vel, rengeteg Scorpions és Kiss nótával. Azért belefért a keményebb volnalról az Enter Sandman és a Run To The Hills is! Kellemes kikapcsolódás volt, de nem ez lesz a legemlékezetesebb Masters of Rockos koncert, ahol szimfonikusok is felléptek.

Rocksymphony műsor:

Enter Sandman
Sweet Child O’Mine
Send Me An Angel
Still Loving You
Wind Of Change
Smoke On The Water
Highway To Hell
I Was Made For Loving You
Forever
Rock And Roll All Nite
Rock You Like A Hurricane
Run To The Hills
Rock And Roll All Nite

A komolyzenés betétek után népzenei elemekkel dúsított metal jött, mégpedig a műfaj egyik úttörőjétől, a Korpiklaanitól. Anno még Vizovicében láttam őket először élőben, azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, így a csapat egy része is lecserélődött, az angol szövegek szinte teljesen eltűntek, sokkal dominánsabb lett a csapat finn mivolta. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a Manala albumról hangzott el a dalok legnagyobb része, amikben aztán egy deka angol szó nem volt, így csak sejteni lehet, hogy továbbra is a finn mondavilággal és a természettel foglalkoznak a dalaikban az elmaradhatatlan italozás mellett. Legutóbb a Fezenen láttam a csapatot, akkor még Juho volt a tangóharmonikás, őt tavaly Sami váltotta, ami nagyon jót tett a csaptnak, hiszen egy visszafogott, szinte bujkáló zenészt cseréltek egy folyamatosan pörgőre. Jonne pedig megszabadult teljesen a gitárjától, legalábbis ezen a koncerten nem volt a kezében egy másodpercig sem, és a szarvasagancsos mikrofonállványnak is hűlt helyét láttuk csak. Ahogy a bulizós, vidám zenének is, a hangzás miatt és a játszott dalok lassabbsága miatt is már azon kezdtünk el poénkodni a cimborákkal, hogy a Korpiklaani átment doom metalba! Azért a Joudaan Viinaa még mindig meg tudja táncoltatni az embereket, utána előtérbe is került a bulizósabb jelleg, de szerintem rettenetesen elrontotta a program összeállítását a banda, főleg ha tényleg DVD-t akartak felvenni ezen a koncerten. Mert az rendben van, hogy a zenekar ezerrel pörög, de a közönség csak nem akart beindulni az n+1-edik középtempós finn nyelvű dalocskára, bezzeg amint felpörgették a tempót, ne adj isten angol szövegű számot játszottak, akkor egyből lendültek a karok és a lábak, indult a tánc a nézőtéren.

Nem volt rossz zeneileg a koncert, de semmiképpen sem hozta azt a felszabadult, fékeveszett bulizós hangulatot, amit a múltban megszokhattunk a Korpiklaanitól.

Korpiklaani setlist:

Tuonelan Tuvilla
Ruumiinmulla
Metsämies
Kantaiso
Joudaan Viinaa
Petoelaimen Kuola
Sumussa Hämärän Aamun
Vaarinpolka
Kultanainen
Uniaika
Louhen Yhdeksäs Poika
Uni
Vodka
Ievan Polkka
Rauta
Wooden Pints
Pellonpekko
Happy Little Boozer

Epica alatt átöltöztem, megvacsoráztam, beszélgettem, ez sokkal jobb programnak tűnt, mint fiatal és idősebb rockereket nézni, ahogy csorgatják a nyálukat Simone Simmonsra, a táborunkban amúgy is felbukkant magyar hasonmása! 🙂

A Sabaton buliját viszont nagyon vártam, sikerült elég jó helyet is szereznünk a nézőtér közepén, ami nem volt kis szó, hiszem az egész fesztivál talán legnagyobb létszámú közönsége gyűlt össze a svédek bulijára. Hol van már 2007, amikor a vasárnap délutáni napsütésben jóindulattal ezer embernek játszottak…

A zenekar pedig meghálálta a bizalmat, már a kezdés brutális volt, ahogy sorozatosan robbantak a petárdák, hullott a szikraeső és láthatóvá vált a hatalmas tank, amin Hannes van Dahl dobcucca is helyet kapott. Ugyanis új dobosa van a Sabatonnak, Robben Bäck végleg kikerült a bandából, utódját a figyelmesebbek az Evergrey zenekarból ismerhetik. 17. Sabaton koncertem volt ez, de még mindig elámulok milyen intenzitással képesek pörögni a számok között a színpadon, nem is csoda, hogy Joakimnak olykor hosszas monológokba kell bocsátkoznia, hogy ne fulladjanak meg a zenésztársai a nagy futkározásban. Most is mondott nekünk több jó sztorit, egy péniszvillantósat a tavalyi Basinfirefestről, amikor édesanyja is a színpad szélén ült; bemutatta a cseh útlevelét, hiszen sokan nem hittek neki, mondván csak kamuból mondja, hogy vannak cseh felmenői, és persze elég sok sört is elfogyasztott a közönség lelkes buzdítására. Persze a sörtől közel sem ijed meg annyira, mint amikor mi magyarok pálinkaivásra bíztatjuk. 🙂

A setlistet is alaposan átvariálták Pärék, kikerültek az olyan alapvetések, mint a Cliffs Of Gallipoli vagy a 40:1, a Heroes lemezről viszont csak néhány szám került be a programba a jobbak közül, meg persze a cseh közönségnek írt Far From The Fame, ami a 2012-es Mastersen debütált. Bekerült viszont az egyik legkedvesebb Sabaton nótám, a Screaming Eagles és a sors úgy hozta, hogy egy kedves cimborám azalatt emelt fel a magasba, addigra már szereztem egy cseh úriembertől egy nyakba akasztós felfújható léggitárt, egy kedves lány pedig kölcsönadta a Gamma Ray pengetőjét, így nyakban ülve már kiválóan tudtam bulizni a dalra. Ritkán van ilyen élményben részem, mivel alapból is elég magas vagyok, ennek megfelelően nem is 50 kilo vasággyal, de fenomenális érzés volt jó egy-másfél méterrel mindenki felett tombolni, úgy, hogy még annyian se takarják a kilátást, mint máskor szokták. Persze a többiek is sorra kerültek az én nyakamban, nem vagyok én egy önző disznó, de nekem nem fájdult meg tőlük másnapra a derekam…:)

Az új dalok nagyon jól illeszkedtek a műsorba, különösen a westernes To Hell And Back tetszett, de van egy olyan érzésem, hogy a Resist And Bite és a Soldier of 3 Armies is sokáig a koncertprogram szerves eleme marad sokáig.

A már említett monológokon kívül a banda maximális fordulatszámon pörögte végig a másfél órás koncertet, nem lehet belekötni egyikük teljesítményébe sem, hozták a tőlük elvárható szintet. Bár engem még mindig zavar, hogy a billentyű samplerről megy, de ez is mutatja, hogy nagyon együtt van a csapat, nem csúsznak el… A záró Primo Victoria-Metal Crüe párosra szerintem az is ugrált már, aki csak a kempingből hallgatta a Sabatont. A hangzás nem volt tökéletes, de a hangulat bőven feledtette ezt a hiányosságot, a cseheknek meg az is vigaszt nyújthat, hogy a téli turnéval többször is fellép majd náluk a zenekar, legalábbis Joakim ezt ígérte nekik.

Sabaton setlist:

Final Countdown (intro)
Ghost Division
To Hell And Back
Carolus Rex
Screaming Eagles
Uprising
Soldier Of 3 Armies
Resist And Bite
Attero Dominatus
Poltava
Sweedish Pagans
Lion From The North
Far From The Fame

The Art Of War
Primo Victoria
Metal Crüe

Sabaton után már csak a lengyel sátánisták koncertje maradt hátra, azaz színpadon a Behemoth! Adam Darskiék ismét nem spóroltak a showelemekkel, a szokásos kosztümjeikben léptek színpadra, ott volt Nergal egyedi mikrofonállványa is, de amikor színpadra lépett két fáklyával a kezeiben a teljesen sötétbe borult színpadon, majd fényt gyújtott velük az éjszakában, akkor engem is elkapott a black metal életérzés, még ha alapból az ő zenéjüket nem is feltétlenül abba a kategóriába sorolnám. A hatásos belépő után ismét felaprítottak mindent és mindenkit, szónikus mészárlást rendeztek, az új lemezt leszámítva kb egyenlő számban válogatva minden lemezükről, de még az olyan “sláger”daluk is kimaradt, mint a Demigod. A kezdésnek játszott Blow Your Trumphet Gabrielt már hallottam a tavalyi nyári fesztiválokon is élőben, de a többi új dal is kellően odavágós volt, Nergal mellett Orion is kivette a részét a hörgésből. Valamint Seth-tel együtt két hatalmas fordított keresztet is meggyújtottak a koncert felénél. Hiába álltam egészen elől, a headbangeléstől és a sűrű füsttől néha alig láttam valamit a színpadon folyó eseményekből, a fények és a zene együttes hatása tényleg mintha egy másik dimenzióba, egy sötét, kegyetlen világba kalauzolt volna. Nagyon erős volt a kontraszt a Sabaton és a Behemoth koncertje között, pedig a Sabaton sem falusi piknikekről énekel… A kicsit több mint egy órás koncert alatt végig égett valami, ha éppen nem keresztet gyújtogattak, akkor olyan lángcsóvák gyúltak a színpad elején, hogy én is azt hittem odakozmálok… Nergalék azonban ettől nem zavartatva bőszen nyomták tovább a hihetetlen tempójú dalaikat.

Nem vagyok egy megveszekedett black metal rajongó (sőt), aki imádja a sátánista dolgokat, de a Behemoth koncertjeit bármikor szívesen megnézem, most sem csalódtam bennük, sőt alighanem ez volt az eddigi legélvezetesebb találkozásunk.

Behemoth setlist:

Blow Your Trumphet Gabriel
Ora Pro Nobis Lucifer
Conquer All
As Above So Below
Slaves Shall Serve
Christians To The Lions
The Satanist
Ov Fire And The Void
Alas, Lord Is Upon Me
At The Left Hand Ov God
Chant For Eschaton 2000

O Father O Satan O Sun!

Behemoth után nem is mentünk egyből tovább bulizni, hanem csak egy hajnalig tartó evés és beszélgetés kombó sikerült, mert mire elindultunk volna, már mindenki aludt. Egyeseknek a Behemoth zenéje rémálmokat is okozott! 🙂

Szombat

Ismét relatíve korai (a lefekvéshez képest biztosan) ébredés volt a program, köszönhetően a magasan járó Napnak, de a nap első fellépőit csak a táborból hallgattuk, rengeteg előnye van, ha kivágják a fákat a színpad és a magaslaton lévő sátrad között… Viszont már a korai órákban volt egy kihagyhatatlannak ígérkező fellépés, amit semmi szín alatt nem szerettem volna elmulasztani. A Sebastien zenekarral ugyanis fellépett Tony Martin és Roland Grapow is. Nos, a cseh zenekarral nem kerültem közelebbi barátságba, viszont sikerült mindkét Tony Martinos számot meghallgatnom, amit játszottak, nevezetesen a Nightwinget és a Headless Crosst! Kicsi gyerekkorom óta nagyon szeretem a Black Sabbathot és bár hozzám közelebb áll Dio és Ozzy korszaka, nem hullattam azért sem krokodilkönnyeket, hogy most nekem Tony Martint kell hallgatnom élőben! Olyan volt, mint egy joviális, öreg cowboy a kalapjában és az ősz körszakállával, de elég jól hozta a régi énektémáit és végülis ezért mentünk oda, hogy ezeket halljuk. Később még Roland Grapow is énekelt egy számot, de az nem volt akkora élmény. 🙂

A Suicidal Angels viszont igen! Pár éve elmaradt a koncertjük ott, gondolom ezt pótolhatták most. Hát, sikerült nekik az egyik legjobb hangulatot teremteni az egész fesztiválon. Megállás nélkül futottak az emberek a circle pitben voltak spontán Wall Of Death-ek és amúgy is mindenki ki volt éhezve valami keményebb zenére, hiszen akkor már több mint 12 órája nem játszott a Behemoth! 🙂

Nick Mellissourgos mellől az utóbbi években lecserélődtek a pengetős hangszeresek, de mind Chris, mind Angel hozta, sőt túl is szárnyalta elődei szintjét. Chris esetében ez nem is csoda, ahogy Nick egy interjúban elmondta nekem, Chris már korábban is nagyon ismert volt a görög undergroundban. Az új, Divide and Conquer lemez felül volt reprezentálva, szólt róla a Marching Over Blood, a Pit Of Snakes, A Seed of Evil és a címadó is. A régiek közül a Beggar of Scorn, a Bleeding Holocaust és a Moshing Crew jött be leginkább azon a  délutánon, de a záró Apokathilosis sem volt gyenge, de a vérfürdő (Bloodbath) sem maradhatott el. A hangzás szinte tökéletes volt, a hangulat szintúgy, a tűző nap ellenére elég sokan megnézték a görög thrashereket, akik meg is hálálták ezt, lejöttek ők is a fotósárokba gitározgatni, hergelni a közönséget és a koncert végén egy zsáknyi pengetőt is kiszórtak, én is szereztem egyet Christől!

A Suicidal Angels után bevásárlást terveztem, de ebből nem lett semmi, viszont a szedelőzködés miatt kihagytam előbb a Grand Magus, majd egy érdekes eszmecsere és ejtőzés kombó miatt a Freedom Call koncertjét is. Előbbiről azt hallottam, hogy roppant statikus volt, ami a Suicidal Angel abszolút arconpörgése után nem tetszett volna amúgy se, utóbbi zenekart pedig 2 héttel később úgyis megnéztem a Rockparton.

A Michael Schenker Group (amit Michael Schenker Temple of Rock néven reklámoztak) koncertje viszont igazi csemege volt! Sajnos csak a koncert feléig tudtam maradni mivel mentem Helloween sajtótájékoztatóra (amin kb semmit nem lehetett hallani az éppen zúzó MSG-tól…), de amíg ott voltam olyan klasszikusok kerültek terítékre, mint a Doctor Doctor (szinte vártam is utána a kezdődő Iron Maiden koncertet! :)), Where The Wild Wind Blows, Lovedrive,  Another Piece Of Meat (!), Assault Attack és az Armed And Ready. Michael Schenker egy igazi rock legenda, élmény volt élőben hallgatni neoklasszikus játékát, mondjuk az is kisebb fajta csoda, hogy még életben van… Sajnos Doogie White viszont nem ért fel hozzá ezen az estén, miatta úgy éreztem, hogy egy kicsit vérzik a produkció, az ex-Scorpionsos kollégáira (Buchholtz és Rarebell) abszolút nem lehetett panasz. Kicsit úgy is érezhettem volna magam, mint egy Scorpions-lite koncerten, de itt minden Michaelre volt kihegyezve.

A felettébb bosszantó problémákkal terhelt Helloween sajtótájékoztatóról az Arch Enemy-re mentem, kíváncsi voltam Alissa White-Gluz bemutatkozására. Az elég jól sikerült, kiváló hangja van a kanadai hölgynek, de a hangzás miatt nem nagyon tudtam élvezni a bulit, jó kásásan szóltak, csak Michael remek szólói emelkedtek ki a káoszból. Az azért lejött, hogy Alissa remek pótléka lesz Angela Gossow-nak, bár valószínűleg a tiszta hangját nem fogják kihasználni, mint tették azt előző zenekarában.

Néhány új szám mellett egy best of műsort kaptunk, amiben az új “pacsirta”bemutathatta a rajongóknak, hogy nem volt rossz választás az Arch Enemy élére, körülbelül a harmadik szám után már mindenki a tenyeréből evett volna, és a koncert után sem hallottam elégedetlenkedő hangokat a teljesítményével kapcsolatban. Igaz, még korántsem vagyok perfekt cseh nyelvből.

Shirlee D’Angelo és Nick Cordle most is energikusabb volt, mint Michael Amott, a banda agya, aki most a kelleténél visszafogottabban pengetett, de a szólói kárpótoltak ezért. Voltam már jobb Arch Enemy koncerten, de nem mondhatom, hogy nem szórakoztam jól.

Arch Enemy setlist:

Yesterday is Dead And Gone
War Eternal
Ravenous
My Apocalypse
You Will Know My Name
Bloodstained Cross
Under The Back Flags We March
As The Pages Burn
Dead Eyes See No Future
No Gods, No Masters
We Will Rise

Snow Bound
Nemesis
Fields Of Desolation

Ha Helloween koncert, akkor mindig benne van az emberben a félelem, hogy “vajon most mennyit kell majd énekelnünk Andi helyett?”. Az utóbbi pár évben már arcpirítóan sok közönségénekeltetést csempészett a koncertekbe. Mit csempészett, tonnaszámra szórta… Azért a koncert előtt még belebotlottunk egy kisebb magyar különítménybe: minden cseh legnagyobb örömére elő is adtunk hangosan ordítva néhány Rózsaszín Pittbull klasszikust valamint a Nyolc óra munkát! Mondjuk úgy, hogy sokan csak néztek, hogy ezeknek meg mi bajuk van… Ennek ellenére, amint végre a fesztiválon máskor megszokotthoz képest tetemes késés után megszólalt az Eagle Fly Free, csak karon ragadtam a leányzót a Gamma Ray pengetővel és úgy vált előttem szét a tömeg az ötödik sorig, mint Mózes előtt a Vörös tenger! 🙂 Az abszolút kedvenc Helloween számom ez a dal, ha valaki kérdezi milyen a metal, általában az elsők között mutatom meg neki. Csak hát az elején az ének igen gyatra, de a végére azért helyreáll a rend és jól kezd énekelni Deris bácsi. Néha meglepően jól, az egész szett alatt csak 1-2-szer érzem azt, hogy ez nem az igazi, míg máskor ez sokkal többször előfordult. Nem is értem miért nem játszanak több Deris korszakos dalt, azokat kivétel nélkül marha jól énekli. Mint például a Where The Rain Grows-t, amit a Master Of The Ringsről szedtek elő a közönség kérésére, ugyanis megszavaztatták a fesztivál honlapjának látogatóit, hogy a Helloween melyik öt dalt játssza el mindenképpen a koncerten. A Where The Rain Grows-on kívül sikerült még a Starlightot ritkaságként beszavazni, a többit amúgy is játszották volna véleményem szerint.

Na, de hiába fesztivál és késés meg rövidebb játékidő, nem maradhattunk közönségénekeltetés nélkül. 2011-ben horrorisztikus méreteket öltött, szerencsére idén nem így volt, a Live Now és az I Want Out alatt kellett csak énekelni, vagy üvölteni, ami még belefért, bár nem mondom, hogy nem hallgattam volna meg volna helyette egy Steel Tormentort vagy egy Time Of The Oathot.

Azt viszont nem nagyon értem (illetve dehogynem, kell a pihenés a többieknek…), hogy Daninak miért kell még a fesztiválfellépéseken is ugyanazt a dobszólót lenyomnia, mint amit a klubkoncerteken is tol. Nem túl interaktív, olyan nagyon extra dolgok sincsenek benne, ami miatt feltétlenül mutogatnia kellene magát, de legalább időhúzásra jó… Ha ennyire nem akarnak játszani, akkor vonuljanak le előbb, mint a WASP, aztán az akkor tiszta sor! 🙂

Na,de még mielőtt azt hinnék a kedves olvasók, hogy végérvényesen besavanyodtam vagy megutáltam a Helloweent, ez nincs így és a koncert maga nagyon jó volt (már amikor zenéltek), az új és régi számokat is együtt énekeltem a körülöttem állókkal, ott elől tényleg mindenki a jó koncert élvezetéért ment oda, nem csak bámészkodni. Bár azért felüvöltöttem Deris “Are You Metal?” kérdésére, hogy “I’m more metal than you!” 😉  A meglepetéseket a banda eljátszotta a műsor első felében, utána már csak a biztos koncertfavoritok voltak. A ráadásban pedig a mindig bevált Halloween – Future World – I Want Out trióra ereszthette ki a gőzt mindenki, aki a színpad előtt állt.

A zenészek hozták a szokásos formájukat, Dani pontosan és dinamikusan ütött, Sascha és Marcus rengeteget poénkodott, megint volt a szájjal pengetőelkapós trükk is, de most Michael Weikath is többet bolondozott velük, mint szokott.

A ritkán játszott számok miatt ez egy átlagosnál is jobb Helloween koncert volt, tényleg kellene egy Deris korszakos turné, úgyis 20 éve van a zenekarban, megérdemelné.

Helloween műsor:

Eagle Fly Free
Nabatea
Where The Sinners Go
Waiting For The Thunder
Starlight
Ride The Sky
Dobszóló
Where The Rain Grows
Live Now!
Power
Are You Metal?
Dr. Stein

Halloween
Future World
I Want Out

A Helloween után eredetileg az Exploited lett volna, de ők Wattie egészségi állapota miatt minden koncertet lemondtak, így az ő helyüket a vasárnapról áttett Civil War vette át. Aki nem ismerné őket, ők a Sabaton régi tagjaiból, plusz Nils Patrik Johansson megatorokból és Stefan Erikssen basszerből verbuválódott csapat. Nem feltétlenül a Sabaton farvizén akarnak sikeresek lenni, de számaik többsége így is történelmi ihletésű.

A Helloween csúszása miatt ők is csúsztak, plusz előbb be is fejezték, szóval nagyjából az eredeti műsoridejüknek megfelelően, körülbelül egy órán keresztül szórakoztatták a vizovicei nagyérdeműt. Az elején még kicsit silány volt a hangzás, de a műsor felétől már szinte tökéletesen szólt, NPJ hangjára adhattak volna még némi kakaót. Ő egyébként úgy tűnik sikeresen vetkőzi le korábbi frontemberi gátlásait, nevezetesen, hogy alig kommunikál a közönséggel vagy annak háttal áll, kissé görnyedt tartással.

A többiek hozták a Sabatonból megszokott formájukat, Rikard és Oscar sokat mozgott, utóbbi meg is szabadult a hosszú rőzséjétől, neki is erősen ritkult már a haja az utolsó Sabatonos éveiben. Daniel Mullback még mindig egy állat a dobok mögött, eszméletlen energiával püföli a cuccát.

A dalok egy kivételével mind a bemutatkozó The Killer Angels lemezről voltak, személyes kedvencem a Rome Is Falling volt a zárószám, de annyira bejött nekem a Civil War lemeze, hogy mindegyik dalt lelkesen próbáltam együtt énekelni Nils-szel ezen az éjjeli órán. A Napóleonról szóló I Will Rule The Universe pedig még jobb lett hangzás, onnantól kezdve lemezminőségben szólt az egész buli.

Mivel lemaradtam tavaly a budapesti Metalwar fesztiválról, így most láttam először a bandát, de nagyon kellemes élmény volt, a társaságban akik kibírták végig, többen is mondták, hogy jobban is tetszett nekik, mint a Sabaton.

Civil War műsor:

Saint Patrick’s Day
Sons Of Avalon
Gettysburg
Brother Judas
Lucifer’s Court
I Will Rule The Universe
King Of The Sun
Civil War
Rome Is Falling

Vasárnap

A Civil War műsora után csak pianissimoban folyt a bulizás, az utolsó nap reggelre így is hamar megvirradt. Végre eljutottam a boltba, összeettem mindent, amitől a többiek szerint minimum egy ToiToit kellett volna a kocsi mögé kötni és abban hazautaznom, de szerencsére ilyen radikális megoldásra nem került sor. Viszont ha már radikalizmus, akkor jött beugrónak a Civil War műsoridejére a Kataklysm!

A kanadai death metal fogat azon kevés zenekar egyike, amit itthon nagyon-nagyon ritkán hallgatok, de a koncertjükre bármikor elmegyek, hiszen kegyetlenül jók élőben!

Joan Francois Dagenais-ék pedig nem sokat teketóriáztak, jöttek és lezúzták az arcunkat! Mindenféle látványelem vagy színpadi show nélkül tolták az agresszív death metaljukat, maximum a hajpörgetést lehetne látványelemként felhozni. Na meg a folyamatos circle pitet és a wall of deatheket, amik sosem akartak megállni a kanadaiak koncertjén. Szinte minden lemezükről játszottak, de legnagyobb üdvrivalgást a prevail lemezes Taking The World By Storm és a Blood In Heaven kapta. Nincs sok mindent mondani mást a buliról, pőre death metal party volt, iszonyatosan jót headbangelhetett mindenki, aki bírta a hőséget, sajnos itt már a fesztivál 4. napján sokan inkább az árnyékban pihentek.

Kataklysm műsor:

The Ambassador Of Pain
If I Was God – I’d Burn It All
The Resurrected
Crippled & Broken
Like Animals
As I Slither
In Shadows & Dust
Iron Will
Fire
At The Edge Of The World
Taking The World By Storm
Elevate
Blood In Heaven

Kiderült, hogy a Bonfire zenekar fog fellépni a Krokus helyett, de ez azzal járt, hogy rendesen megkutyulták a fellépők sorrendjét, így sajnos Mike Terrana bandáját ki kellett hagynom egy felhőszakadás miatt, de amit hallottam belőlük az alapján talán nem is kár. Az Eluveitie koncertjére értem vissza a színpad elé, ahol Chrigel Glanzmannék már éppen belekezdtek a Helvetiosba. Náluk volt az egész fesztivál legtöbb résztvevős circle pitje, amiben én is lelkesen részt vettem. Amúgy ez volt a nyolcadik Eluveitie bulim, sok újdonságot nem tartogatott azon túl, hogy az Origines számokat itt hallhattam először és Nicole Anspergert, az új hegedűst is most csodálhattam meg élőben az első alkalommal.

 

A műsorukat a Helvetiosra építették, illetve az új, Origines dalokra, ezek mellé fért be pár régi közönség kedvenc, de azon még én is csodálkoztam, hogy az Inis Monát a koncert közepén játszák el… A bulit szokás szerint Chrigel vitte a hátán, aki ost is több népi hangszeren játszott, mellette még az új lány, Nicole és a tekerőlantos Anna Murphy volt aktívabb, a többiek a háttérben meghúzódva játszottak. A Korpiklaani után úgy érzem, hogy ez a folk-metal csapat is útkeresésbe kezdett, de az ő zenéjük a korábbiakhoz képest sokkal inkább szelídülni látszik.

Eluveitie setlist:

Helvetios
Nil
The Nameless
The Call Of The Mountains
Thousandfold
Luxtos
Inis Mona
Neverland
Kingdom Come Undone
A Rose For Epona
Omnos
The Siege
King
Havoc

 

Az Eluveitie után pedig jött az a banda, akiket sokan szeretnének egy Helloween 2-kéntlátni, a Michael Kiskével, Dennis Warddal, Kosta Zafiruval, Mandy Mayerrel és Kai Hansennel felálló supergroup, a Unisonic. Nemrég adták ki a második lemezüket, de a műsor még egyértelműen az első lemez dalaira épült. Nem is tudom máshogy jellemezni a koncertet, mint örömzene. Láthatóan nagyon jól megvannak a bandában, mindenki boldog, a többiek hagyják előtérbe kerülni Michaelt és Kai-t, akik cserébe személyiségükkel, aurájukkal egyből megfogják és beindítják a közönséget. Persze az sem mellékes, hogy Kiske úgy énekel, mintha még mindig 20 éves lenne, semmit nem kopott a hangja, ez az ember egy biológiai csoda. Nekünk is csodában volt részünk, ahogy néztük őket, még akkor is, ha a koncerten elhangzott két Helloween klasszikus mellett a saját dalok kissé üresnek, visszafogottnak hathatnak. De a kezdő Unisonic, a Star Rider vagy az új számok némelyike mutatja  apotenciált, ami a zenekarban van.

A közönség persze egyből megkajálta a műsort, én sem tettem másként a harmadik sorból, ámulattal nézte és hallgatta mindenki Kiskét, ahogy a csillagokat is leénekli az égről, de ha kell akkor szinte bluesosan is tud énekelni, emellett úgy lépkedett a színpad szélén mint egy díszegyenruhás katona, kimérten, feszesen.

A Kai és Michael által némileg háttérbe húzódó többiek is fülig érő szájjal nyomták a zenét, főleg Mandy, de Dennis szája is sokszor húzódott mosolyra, valamint vokállal is segítette Michaelt.

A  75 perces műsor kb egy szempillantásnak tűnt, olyan gyorsan elrepült. A záró I Want Outba fért egy minimális közönségénekeltetés, de amúgy Kiske nem élt ezzel az olcsó eszközzel, ő másképpen vonta be a hallgatóságot, egyszerűen csak lenyűgöző hangi adottságait maximálisan bemutatva kápráztatott el minket. Azért lehetett látni rajtuk, hogy izgulnak, de nem csak a koncert miatt, hanem azért, mert éppen akkor játszott Németország Argentína ellen a VB döntőben, többször is megemlítették, hogy becsüljük meg, hogy nekünk játszanak, mert mindenféle kütyükön akár a koncert közben is nézhetnék a meccset. 🙂 Szerintem így is kikacsintottak néha az eredményre, de konstatálták, hogy még mindig 0-0 volt.

Unisonic program:

Unisonic
Never Too Late
For The Kingdom
Star Rider
My Sanctuary
King For A Day
Exceptional
Throne Of The Dawn
March Of Time
Souls Alive
Over The Rainbow
We Rise
I Want Out

Unisonic után elmentem telefont tölteni másodmagammal, de mire visszaértünk a színpadhoz Sebastian Bach éppen az 18& Life-fal szenvedett. Gondoltuk megkajálunk, visszamegyünk, jobb lesz. Nem lett. Az American Metalhead és a Taking Back Tomorrow sem úgy sült el, ahogy azt az ember várta volna, így inkább visszamentünk megnézni a VB döntő végét, ahol a németek végül 1-0-ra győztek. Utána kivetítőn még lement a fesztivál záró száma, a Youth Gone Wild. Aztán az elmaradhatatlan csoportképek is elkészültek, a hungarocellcsata is kitört újra a keverőpult előtt a biztonságiak legnagyobb örömére, de ahogy láttam ép Seb Bach roadjai is filmeztek minket! 😀 Végül mindenki felszedelőzködött és visszaindult a sátortáborba. Én is, még egy adag étel, eszmecsere és fárasztó képviccek rajzolása után, hogy egy kiváló Live in Debrecen party-ra bukkanjunk a táborban, amit gyorsan feldobtam azzal, hogy telefonomról elkezdtem játszani eme örökbecsű lemezt. Nagy sikere volt!

Így ért hát véget a 2014-es Masters of Rock, a belsős poénokat inkább nem írtam le, a kedves olvasó úgysem értené, ha nem volt ott, de arra legyen felkészülve, hogy a sörösüvegen szánkózás és szörfözés egyszer még olimpiai szám lesz! Ismét rengeteg élménnyel gazdagodtam, kiváló bandákat láttam jó és még jobb koncerteket adni, remek embereket ismertem meg és kiválóan éreztem magam ebben a több mint 5 napban. Jövőre ugyanott!

Kapcsolódó cikkek

Masters Of Rock Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Masters Of Rock Fesztivál 2008 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár