2014. október 28. @ Budapest, Dürer Kert
Elértük 2014-re, hogy a post-rock műfaj legalább akkora teret nyert önmagának, mint a legtöbb, időszakosan feltörekvő stílusirányzat. Habár eleinte itt csakis külföldön alkottak olyan zenét, mely fogyasztható volt, mára szerencsére jobbnál-jobb bandák röppennek ki bölcsőjükből. Eme értékelést azután merem csak kijelenteni, hogy volt szerencsém már néhány post-rock bandát meglesni élőben, köztük egy-kettő magyart is. Azt hiszem viszont, hogy az október 28-án megtartott, DürerKertes buli toronymagasan vitte számomra a hangulatot a God is an Astronaut A38-as jelenése után.
A kisteremben tekinthettük meg a fellépőket. A sort kishazánk egy igen jó kilátásokkal bíró együttese nyitotta, mely a S O N Y A névre hallgat. Attól eltekintve, hogy többször hallottam már a kitchenfloor-t tőlük – annak ellenére, hogy nem is tudtam, honnan eredeztethető -, ismeretlenek voltak számomra. Sajnos kevéske időt kaptak, mivel a több játékidőt a „nagyágyúk” érdemelték ki. Őszintén megvallva jobban jártunk volna, ha a S O N Y A kap több időt, míg a másik két banda picivel kevesebbet, ugyanis ennyire energikus 20 percet még nem hallottam az utóbbi időben. Unikumnak minősíti zenéjüket a dubla-dobos szekció, továbbá a karakteres hangú Korbucz Sonya éneke.
Számomra olyan erős volt az első találkozásom velük élőben, hogy úgy éreztem, mintha csak 2 perce zenélnek, holott már le is ment a játékidejük. Bántam, remélem még látom Őket.
Kisebb technikai átszerelés után az Angol Flood of Red következett. Meg kell hagyni, energikus produkció volt az övék is, ám valahogy nem leltem zenéjükben, mondanivalójukban azt, amit a sokkal kevésbé nevesebb S O N Y A -ban kapásból megtaláltam. Ennek ellenére dinamikus post-rock, az agresszívebb fajtából. Színpadról lejövetel és ugrálás is volt már itt. Jelentősebb embertömeg ácsorgott ekkor már körülöttünk, ám nem tudtam eldönteni, amiatt, mert jön a Maybeshewill, vagy, mert tényleg tetszik nekik a zene. Ha szakmai szemmel kell értékelnem, azt mondom: a Flood of Red unalmas.
Az énekesüknek számomra nem volt kiállása, az átvezetések a számokban dögunalmasak voltak, amire rátett egy lapáttal még az is, hogy nem a Dürer-féle, kisterem által biztosított „profi” minőséghez szoktak az úriemberek. Természetesen azért ment a tapsvihar rendesen előadásuk alatt, majd végeztével is.
Tíz óra környékén már a Maybeshewill következett, hogy lezárja az estét egy fenomenálisan örvénylő bulival. Számomra csalódás volt, hogy a hangosítás miatt egyáltalán nem jött át az az érzés, mint ami egy stúdiófelvételen, de még csak meg sem közelítette számomra azt a színvonalat. Azért meg kell hagyni, eme zavaró tényező ellenére is rendesen odatették magukat a srácok, van valami megmagyarázhatatlanül megnyugtató eszencia a zenéjükben. Logikusan egyébként az övéké volt a leghoszabb játékidő. Rövid kommentárokkal kötötték össze a számokat, az este végére pedig már post-rock bandákat meghazudtoló vad hangulat alakult ki.
Természetesen ováció és tapsvihar jellemezte a nóták utáni üresjáratokat. Azt hiszem, a post-rock műfajban tevékenykedő együttesek munkáját nem lehet igazán jól jellemezni; tessék rájuk keresni, egy-két próbaszámot nyugodtan meg lehet hallgatni.
Köszönet Pazonyi Dórinak a fotókért!