Koncertbeszámolók

Mayhem – Koncertbeszámoló

2017. március 30. @ Anglia – Manchester, Academy 2

Különös csemege volt a múlt csütörtöki program: Mayhem-et hirdettek Manchesterbe. A dolog további érdekessége, hogy – végre valahára, bő húsz évvel a megjelenése után – a teljes De Mysteriis Dom Sathanas album volt a repertoár, nagybetűvel. Ez a két információ már önmagában is elég ahhoz, hogy az ember autóba pattanjon, a további csali pedig az interjú lehetősége volt: a zenekar tagjai jellemzően nem adnak interjút, viszont úgy tűnt, hogy Csihar Attila meggyőzhető lesz.

Hogy biztosra menjek, délután ötre be is futottam, ami a helyi útviszonyokat tekintve egy könnyed délután hármas indulást jelentett. Az Academy teljesen kihalt parkolójában árválkodott a turnébusz, Tóth Bazsi éppen az utánfutóban rendezkedett, de ezen túl nem volt nagy élet.

Arra jöttem rá a nap során, hogy kevesen vagyok. Több cél miatt utaztam el a koncertre, és szerettem volna mindegyiket elérni; először is ugye a legfontosabb maga a fellépés. Utána sokat segít, ha sikerül az előzenekarokat is meghallgatni, számos esetben találkoztam olyan csapattal, akik simán lejátszották a főzenekart (Ne Obliviscaris, hogy ne menjünk nagyon messzire), bár ennek itt igencsak kicsi az esélye. Ezen túl a fotós is én vagyok (ehhez is jegy kell), továbbá nagyon kecsegtetett az interjú lehetősége. Szerintem minimum tíz éve, hogy a Vörös/Kék Lyuk valamelyikében egy órát dumáltam Attilával, és igen csalogatónak tűnt megismételni ezt a mutatványt. Az ember tervez, a sors meg végez, így egy majdnem teljesen más program lett aznap estére.

Először is az interjún szerettem volna túllenni – nem azért, mert annyira félelmetes Csihar tanár úr civilben, hanem a fellépéshez közeledve mindenkinek egyre több dolga van, és az utolsó pillanatban interjúzni nem túl kellemes: a fellépő nem tud a fellépésre koncentrálni, én meg nem tudok előzenekart nézni, ami ugye a munkám lenne. Szóval hogy interjúzni lehessen, két dologra volt szükségem: először is a kérdésekre; ezek, mint egy fél óra kotorászás után kiderült, az íróasztalomon maradtak, de sebaj, megy az anélkül is. Az interjú további fontos kelléke az alany, és Csihar úr éppen soundcheck-hez készülődött. Bazsival ekkor szépen besétáltunk az Academy épületébe, fel a másodikra, és betelepedtünk a Mayhem öltözőjébe. Azt gondolnád, hogy mindenféle cselek és trükkök kellettek, de nem, szépen ki volt táblázva, hogy méjhem öltöző; ekkor még csak be sem volt zárva az ajtó, simán besétáltunk.

Itt következett az, ami a napot számomra a legemlékezetesebbé tette. A számtalan ok egyike, ami miatt a – nagyképűen – újságírást csinálom, az az, hogy én istenigazából a zenészekre vagyok kíváncsi, és csak második körben a zenekar fellépésére. Csak álltam az öltözőben egy csokor norvég feliratú nejlonzacskó mellett, pár bőrönd felett; fellépőruha lógott a fogason, egy vasaló az asztalon, az egész egy leharcolt és kicsit kupis lakás benyomását keltette. Szendvics- és kenyérdarabok, megbontott az-az, zöldség zacskózva; azt gondolnám, hogy a Mayhem backstage-e úszik a piában és a kecskevérben, de itt inkább a fáradt közöny uralkodott.

Egészen addig, amíg egy érces hang és annak gazdája elő nem került: megjött Attila, és utána a zenekar. Namost ez volt az a pont, ahol annyira, de annyira elcsodálkoztam és megilletődtem, hogy még fotózni is elfelejtettem. Leültem a csapattal kicsit dumálni, persze a lényeg az volt, hogy ne hagyjam Attilát meglógni. Kaptam egy sört a frigóból (ezt sem hittem volna), Csihar úr nekiült avokádókrémes kenyeret kajálni répával, Jan (Jan Axel Blomberg, alias Hellhammer) elkezdett egy almát rágni, meg is kínált eggyel. Jørn (Jørn Stubberud, alias Necrobutcher) teljesen elgyötört arccal panaszkodott, hogy szétmegy a háta a buszban, annyira szar az ágya. És számos ehhez hasonló lényegtelen, ám személyes apróság, amiből elkezdtek karakterek kirajzolódni lassacskán. És én meg ott ülhettem ezek között a megközelíthetetlennek tűnő emberek között, együtt azokkal a figurákkal, akik az extrém metál meghatározói; senki nem kérdezte, hogy ki vagyok-mi vagyok, mit keresek ott, csak szimplán eldumáltunk és elökörködtünk kicsit.

A norvégok elhúztak kajálni, Attila lement a buszba, és innentől elkezdődött a rohangálás. Először Attilát kellett – volna – begyűjtenem interjúzni, de a fellépés közeledtével egyre elfoglaltabb lett. Ugye ilyenkor az ember beáll lopakodó üzemmódba, hogy a páciens ne nagyon tudjon lelépni; ugyanakkor meg arra is figyelni kell, hogy ne legyek bunkó, hiszen ha az alany nem tud interjút adni, vagy szimplán meggondolja magát, akkor csupán felbosszantom azzal, hogy a nyakán lógok. Úgyhogy egy darabig Attilát kergettem, majd a nyitáskor (fél nyolc) elkezdtem begyűjteni a sajtó- és fotójegyet. Sajnos ez utóbbival kapcsolatban kisebb kavar volt, nem voltam rajta a fotósok listáján, de sebaj, pár telefon és mintegy egy óra várakozás után már meg is kaptam a fotójegyet. Addigra persze a legelső zenekar, a Inconcessus Lux Lucis nemhogy végzett, de össze is pakolt, megvacsorázott, és elment sörözni. És ugye még mindig szemmel kellett tartsam Attilát, hátha lesz itt valami interjúszerűség, bár látszott, hogy ennek az esélye egyre kisebb.

Közben Jan és Jørn is visszajöttek a kajálásból. Teljesen meglepett, de az utcán ott sétáltak el a rajongóik mellett, és senki, de senki az égadta világon nem bökte ki őket, pedig mindkét figura eléggé jellegzetes. Attilát már többen elkapták, mondjuk ő szerintem órákat töltött a bejárat környékén; volt egy fekete-fehérre kimázolt kiscsaj, akinek a telefonján az aktuális bejelentkező kép egy Attilával készített fotó volt.

Meglett a fotójegy, futás a koncertterembe. Itt már nyomta a Dragged Into Sunlight. Az angol bulikon nagyon érdekes játékszabályok vannak, érdemes egy pár szót ejteni róluk. A legfontosabb, hogy nem lehet az egész koncert alatt fotózni: hiába van a színpad előtt egy rész a fotósoknak fenntartva, onnan kidobják a népeket vagy tíz perc után, vagy az első három szám után. Ha peched van, akkor szinte csak alulnézetben tudsz fotózni, és utána mehetsz vissza az utolsó sorba nézni. Én ezért általában azt csinálom, hogy valahogy előreküzdöm magam a tömegben, és az első sorból fotózok, ha meg a fotóidőszaknak vége, akkor onnantól azért elég jó a buli. Csakhogy ehhez előre kell jutni.

Nem tudom, hogy elfogytak-e a jegyek a Mayhem koncertjére, de a 900 fős koncertterembe nagyjából belépni nem lehetett, és a bejárattól azért eléggé messze van a színpad. Úgyhogy lassan előrearaszoltam, és hallgattam a Dragged Into Sunlight-ot, akiktől a legkevésbé sem voltam hanyatt esve. A zenekar specialitása az volt, hogy a zenészek javarészt háttal álltak a közönségnek (igazából ha a teljességre mentek volna, akkor a dobot is meg kellett volna fordítani, de ez nem következett be), és mindehhez egy teljesen szaggatott, szétesett zene társult, a dalokban szerkezetet nem sikerült felfedeznem. Igazából nem tudtam dönteni, hogy tényleg nem jók, vagy csak az embermasszában nem jött át a zene; mindenesetre kapnak még egy esélyt.

Átszerelés, izgatott várakozás lapjával, féllábon az első és a második sor között. Többször megfigyeltem, hogy vannak emberek, akik képesek az első sorban végigállni a teljes estét – ezeknek vagy tartalék hólyagjuk van, vagy nem isznak semmit, de mindenesetre nagyon szigorú. Szóval szerelés, majd negyedóra várakozás, és ekkor elkezdődött.

Bazi nagy füst lett, és megszólaltak a Funeral Fog első hangjai. Jørn középen, mint akit kicseréltek. Elmúlt a hátfájós rosszkedv, Jørn Stubberud megszűnt létezni egy órára, a fekete csuklyás kámzsában már Necrobutcher állt előttünk, az apró ember a bazi nagy basszusgitárral. A háttérben Jan, látni nem lehetett, hallani viszont annál inkább, és a színpad két szélén a két gitáros, Morten Bergeton Iversen (alias Teloch) és a Cradle of Filth-ből talán ismerős Charles Edward Alexander Hedger (alias Ghul). Amint az ének elkezdődött, a termet betöltő füstből lassacskán kirajzolódott Csihar úr alakja is. Mint élmény és mint látvány fantasztikus volt, fotózni viszont úgy nem lehet, hogy időnként a mellettem állót is alig látom, de legalább a pofámba világítanak a lámpák. A füst időnként annyira sűrű volt, hogy a kamera keresőfénye hosszú pászmát világított benne, de az autofókusz semmire sem tudott élesíteni.

Átlag két számonként rövid pihenő, amíg a zenészek kifújták magukat, és Attila átöltözött. Szándékosan nem írok most részleteket, nem akarom lelőni az élményt és poént, de azt hiszem, az utolsó két szám alatti látvány talán a legjobb – menjetek, és nézzétek meg, hallgassátok meg. Szóval semmi szöveg, semmi felkonferálás, csak a nyolc dal jól megpörgetve (játszom a Funeral Fog-ot, de nem ebben a tempóban), teljes agymosás. A keverés majdnem tökéletes volt: egy leheletnyivel kevesebb pergő, és – most figyelj, mert ilyet még nem írtam sosem – egy picit több lábdob segített volna.

 

Beteg volt ez az egész. Nem tudom, ki rakta össze az album zenéjét (ha jól tudom, Øystein Aarseth, alias Euronymous), de hogy az az ember nem volt százas, az is biztos. És igazából azt kell mondjam, hogy Attila hangja nélkül sem lenne olyan súlyos a dolog, amilyen. Benne van az az egész légkör, ami a 25 évvel ezelőtti norvég black metal színteret jellemezte: agresszív és beteg ez az egész zene, magamat ismétlem, de tényleg nem tudok rá jobb szót. Korszakalkotó; tipikus példa arra, hogy a külön-külön egyszerű, időnként – mondjuk ki – primitív dallamokból-szólamokból hogyan áll össze valami olyan, aminek egy komplexebb, magasabb rendű mondanivalója van. Amikor nem csak a részek léteznek, hanem azok valahogy egy nagyobb egységgé állnak össze, egy mondanivalóvá, egy érzéssé, ingerré, gondolattá. A De Mysteriis dom Sathanas-t egy napon kell említeni olyan munkákkal, mint a Venom ’Black Metal’ albuma, vagy akár a Black Sabbath ’Paranoid’-ja. Megkerülhetetlen.

Szóval fantasztikus volt. Tizenegykor véget ért a móka, a fiúk csomagoltak, hogy éjfél körül elinduljanak, és másnap délben Dublin-ban kezdjenek újra. Nagyon jók voltak, és minden támogatást megérdemelnek, úgyhogy közös az érdek: menjetek, menjetek a Dürer-kertbe, mert jó lesz az nektek. Még egy dolog a végére, tudom, hogy ez nem üzenőfüzet, de nem tudom megállni: szerintem a fiúk örülnének valami rendes kajának, aminek van íze, és nem az avokádókrémet kell répával és opcionálisan egy darab csipsszel kikanalazni egy toastkenyérre.

Másnap kora reggel, 24 órával a soron következő kirúgási hullám bejelentése után, vígan fütyültem a munkahelyemen a még kihalt folyosón a Freezing Moon szólóját: tííííííí-titi-tíííííí-titi-tííííííííí(hajlítás)-titi-tíííííííííí-tíííííííííííííí…

Ezt játszotta aznap este a Dragged Into Sunlight:

  1. To Hieron
  2. Omniscienza
  3. Absolver
  4. Buried With Leeches
  5. Volcanic Birth
  6. Lashed to the Grinder and Stoned to Death

És a rend kedvéért ezt mutatta be a Mayhem:

  1. Funeral Fog
  2. Freezing Moon
  3. Cursed in Eternity
  4. Pagan Fears
  5. Life Eternal
  6. From the Dark Past
  7. Buried by Time and Dust
  8. De Mysteriis Dom Sathanas

BRIEF SUM: Finally, Norvegian black metallers Mayhem come to Manchester to present their iconic album De Mysteriis Dom Sathanas. Everybody knows this masterpiece, so not too much to say about; it was dark and sick as you would expect, the gig of this year for sure. Come and see them if you haven’t done so far!

Kapcsolódó cikkek

Mayhem, Mortiis, Exodikon – Koncertbeszámoló

bönin

Mayhem – Mortiis – Exodikon – pénteken koncert a Barba Negrában!

KMZ

Mayhem – Készül az új lemez

Krol

MAYHEM – Esoteric Warfare

Azagtoth

MAYHEM – Psywar (single)

K.Zs.

Mayhem – Esoteric Warfare albumpremier!

KMZ

Hot News: Mayhem premiere new song!

KMZ

Hot News: Mayhem unleash new track!

KMZ

Hot News: Mayhem premiere second new song!

KMZ

Hot News: Mayhem reveal artwork and tracklist!

KMZ

Hot News: Mayhem announce European shows!

KMZ

Hot News: Mayhem unveil first new song in seven years!

KMZ

Mayhem – Koncertbeszámoló

Melciah

MAYHEM – De Mysteriis Dom Sathanas

A honlap alapértelmezése

MAYHEM – Ordo Ad Chao

Menegroth

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek