2024. szeptember 4. @ Budapest, Barba Negra
A legtöbb zenekar jó, ha az öt évet megéri, nemhogy a tízet vagy húszat. Az ettől régebb óta fennálló csapatokat pedig már jószerivel világszerte jegyzik. A Mayhem más liga! Immáron a negyedik X-ét tapossa, így már igazi legenda! A sötét fém Iron Maiden-je viszont töretlen erővel koncertezik és az utóbbi években a lemezkiadás terén is aktivizálta magát. Újabb keletű népszerűségükben, vagy ha úgy jobban tetszik, második tündöklésükben elvitathatatlan szerepe van a 2018-as Lords of Chaos című filmnek. Bármennyire is problémás alkotásról van szó, hatására végre újra vannak tizenéves fiatalok a black metal bulikon. Jó végre azt látni, hogy nem csak a harmincas-ötvenes korosztály tagjai lökdösik egymást mérsékelt lelkesedéssel. Akit pedig az igazság érdekel a megfeketedett múltról, az csípje el Attilát valamelyik koncerten, és kérdezze meg tőle. Szóval, Mayhem 40…
A Lázár vasutaknak hála, 180 Km-ről cirka 3 óra volt felgurulni Pestre, majd még egy óra utazgatás után odaértem a Barbába, ahol épp az első számát tolta a VHK. A beléptetéssel nem volt gond, de már a kaputól bentebb valamivel lehetett hallani, hogy ez valahogy nem úgy szól, ahogy kellene. Előrébb mentem, és bár a hangosítás itt valamivel jobb volt, de a nagy klasszikusok közül válogatott számokat nem minden esetben lehetett azonnal felismerni.
Vágtázó Halottkémjeink színpadképe egyébként rendben volt. A gonosz zenékhez szokott kifestett és maszkokat is viselő közönség – amely nagyjából negyedházig töltötte fel a küzdőteret – hihetetlenül jól fogadta a sámánpánkok műsorát, Grandpierre Attila pedig a tőle megszokott harci üvöltések, morgások, kiabálások és kántálások sorával ajándékozta meg a hallgatóságot. A produkcióban számomra maradandó élményt még Köles Vazul üstdobjai és Király Zoltán dobolása jelentette, amelyek még a Blue Stage előtt is remegtették a betont.
Kiállásuknak egyáltalán nem az volt az üzenete, hogy itt egy előzenekar, ami alatt van időd bevásárolni és elrendezni a mindenféle dolgaid. Ők nyomot akartak hagyni, és az Aláírhatatlan történelemmel vagy a Hunok csatájával ez sikerült is nekik. Ezekben a dalokban egyenesen fáklyára helyezték a földet, és szinte érezted a felszabadító elragadtatást. Úgy éreztem, világossá tették, hogy a konformitásoknak nincs helye világképükben, ahol máig őseink pogány értékrendje, valamint a véres kard dühe uralkodik.
Koncertjük alatt néha pogó is kialakult, ám egymás gyepálása minden kétséget kizáróan a Hunok csatája alatt érte el a tetőfokot. Ekkor Grandpierre mellett mikrofont ragadott a már Mayhemes harci díszben pompázó Csihar is, s egykettőre olyan hangulatot rittyentettek, hogy pillanatok alatt megtelt a nagysátor. A két énekes produkciója nyomán kibontakozó őrült táncot a magam részéről szinte népmeseinek találtam – mint amikor ördögök százai ünneplik vadul egy jótét lélek romlását.
A rövidke szünetet kihasználva gyorsan tiszteletem tettem a mörcsnél, ahol két felvarróval gazdagítottam a gyűjteményem. Egyébként lehetett kapni dedikált cd-t, számos pólót, pulóvereket és többféle kitűzőt. A Halottkémek kínálata ettől valamivel szerényebb volt. Ezúttal ők jobbára csak pólókkal készültek. A vásárlás után sok idő nem maradt már, mert a színpadon gőzerővel folyt az átszerelés, de azért még kiálltam a sorom egy whiskeyre. Kicentiztem, mindazonáltal szinte másodpercre pontosan visszaértem a kezdésre.
Az alvilág koronázatlan démonjai rettenetes erővel kezdtek bele sötét miséjükbe. Az összes riffből, szólóból és dobütésből érezhető volt a dohos, temetői rothadás, a teljes, lidércek járta sötétség, illetve az ősi, kegyelmet nem ismerő gonoszság jelenléte. Mindenki tudja, hogy a Mayhem ezerszázalékig odateszi magát minden showban, ez alól pedig ez az este sem képezett kivételt. A Daniele Valeriani által megálmodott kétrészes színpad és maga a színpadkép egésze is engem egy ódon (szentségtelen) katedrálisa emlékeztetett. Míg a legutóbbi Barbás-koncertjén a Mayhem archív, próbateremi felvételeket játszott le, addig most a háttérben oszlopok közé kifeszített vetítővászonra kivetített archív fényképek borzolták a kedélyeket. A hőskorszak jól ismert fotói mellett felbukkant néhány különleges darab is, amelyet eddig csak a beavatottak láthattak.
A hozzávetőleg kétórás koncert három részből állt össze. Az első felvonásban visszafelé haladva a diszkográfiában két dalt hallhattunk a Daemonról és az Esoteric Warfare-ről, továbbá egyet az Ordo Ad Chao-ról, majd ismét kettesével haladva jött a Chimera, a Grand Declaration of War és végül a Wolf’s Lair Abyss kislemez. Ez már önmagában is olyan csemege, ami miatt bőven megérte volna eljönni erre a szeánszra, hiszen például a View From Nihil és a Chimera utoljára 2004-ben csendült fel (utóbbi ráadásul Magyarországon debütált), míg a Crystalized Pain in Deconstruction emlékeim szerint mind ez idáig elkerülte a hazai bemutatást. Tetézve az eddig leírtakat, a kivetítőn is igazi látványorgia tartott számot a nagyérdemű figyelmére, ugyanis az éppen játszott számokhoz tartozó albumok borítóképei és tematikus grafikákon túl, intrók, átkötések, a témába illő további fotók, továbbá videók és archív vagy esetenként második világháborús felvételek kaptak helyet. Szóval látszott, hogy valaki komolyan foglalkozott a látvánnyal, miként feltehetően a zenészek is hozzáadták saját ötleteik, találmányaik valamely véres kis darabkáját.
Meglepő módon, az első felvonásban, a zenészek közül egyedül Csihar mester öltött jelmezt, amit azután a paptól a katonáig az éppen aktuális Mayhem-korszakoknak megfelelően cserélgetett/ötvözött. Ebből a legabszurdabb számomra a katona zubbonyban, barett sapkában és napszemüvegben tomboló karakter volt, aki a szokásos gesztikulációk helyett ezúttal feszülettel fojtogatta zenésztársait, rá-rácsapott Hellhammer cinjeire, hovatovább kardozott, géppuskázta a közönséget, avagy egyszerűen csak lóbálta, akár egy füstölőt szokás a templomban (az élénkebb fantáziájú olvasók itt szabadon asszociálhatnak másféle lóbálásra is). A szemfülesek persze rögtön rájöttek, hogy itt valójában a Tormentor-os kosztümjeiről és kellékeiről van szó, hiszen – amint arról a banda hírt adott – Attila fellépőruháit még Törökországban piti tolvajok meglovasították. Az első részben engem az említett kuriózumok mellett a Malum az Illuminate Eliminate és a My Death fogott meg legjobban. Valahogy ezekben a gitárokat erősebbnek éreztem, míg a többi szerzeményt a vokál és a blast beatek abszolút leuralták. A hangzás egyébként úgy az első blokkban, mint a folytatásokban teljesen rendben volt.
Mivel félidőig a De Mysteriis Dom Sathanas-ból egy szám sem került elő, a közel teltházasra gyarapodott egybegyűltek érezhették, hogy a java még nagyon hátra van. És igen, a második felvonás a 30 évvel ezelőtti, pokolban kovácsolt lemezről szólt. Itt már mindenki csuhában volt, ahogy kell, és teljes haragjával ömlött a Mayhem dühe. A nézőtér legalább két pontján alakult ki nagyobb pogó, és mivel itt nem a pózerkedés ment, ezért egy-két pofon is elcsattant, csak úgy rendesen, ahogy annak idején az jellemző volt. Természetesen a biztonságiak a rendbontókat eltávolították, így az ördögimádatot egy percre sem kellett megszakítani. Attila többször beszélt róla, hogy a zenéjüknek az érzelmeket felszabadító ereje van, amiről a koncertjeiken rendre bárki meg is győződhet. Az egyik Mayhem bulin egy jól szituált csaj a hátam mögött épp azt beszélte a barátnőjének, hogy nem tudja mi van vele, de azonnal le akar feküdni valakivel. Szóval sötét dalok, vad érzelmek – ezt hozta a jól ismert blokk. A kivetítőn egy pillanatra Grishnackh is feltűnt, ami fokozta az érzelmek viharát. Az itt felcsendült öt örök szerzeményből az utolsóhoz, a Funeral Fog-hoz ezúttal nem Csihar adta a hangját, hanem Dead túlvilági erejét idézték meg a technika segítségével.
A harmadik felvonást nem kísérte komolyabb színpadjáték. A fények felgyulladtak, Hellhammer átadta a helyét Manheimnek, az 1984–1987 közötti évek dobosának, a mikrofon mögé pedig Messiah (1985–1986) lépett. A különösen félelmetes Deatcrush blaszfémiáit ebben a felállásában még soha nem adódott alkalmam kiélvezni, ezért a szememet becsukva teljesen átadtam magam a zenének. Ekkorra már az eladdig feszes és erőteljes hangprodukciót egy kicsit lazábbra vették, ami szerintem jót tett a rendezvény hangulatának. Ebben a részben az arcfestést viselő Teloch, valamint Ghul játéka tűnt a legprofibbnak, míg Necrobutcher-en látszott, hogy igazi veteránként nem görcsöl rá túlságosan erre a Mayhem 40 dologra. Messiah előadása abszolút rendben volt. Mindig gyengém volt ez a fajta bestiális énekstílus, amit ő vérprofin hozott. Attila után pedig érdekes színfolt a statikusan álló, karjait kulcsolva tartó énekes, aki csak akkor lép akcióba, mikor rajta a sor, ámde akkor bizony kő kövön nem marad.
A Mayhem 40 messze felülmúlta a várakozásaimat. Ez a koncert nem csak a black metal agresszióját és gyökereit fejezte ki, hanem a műsoron végig ott ült valami földalatti gonoszság és sötétség is, ami nagyon megfélemlítő atmoszférát teremt minden dalban. Remélem a közeljövőben több ilyen időutazásnak lehetek még része! Nem akarom elkiabálni, de eddig ez volt az év legjobb koncertje, amin részt vettem a Barba Negrában.
Setlist:
Set 1:
Malum
Bad Blood
MILAB
Psywar
Illuminate Eliminate
Chimera
My Death
Play Video
Crystalized Pain in Deconstruction
View From Nihil
Ancient Skin
Symbols of Bloodswords
Set 2:
Freezing Moon
Life Eternal
Buried by Time and Dust
De Mysteriis Dom Sathanas
Funeral Fog
(with Dead’s vocals from tape)
Set 3:
Deathcrush
Necrolust
Chainsaw Gutsfuck
Carnage
Pure Fucking Armageddon
