2013. szeptember 5. @ Budapest, Showbarlang
Inkább a kíváncsiság, semmint a feltétlen rajongás vonzott a múlt csütörtöki Mercenary koncertre, ám a dánok frissen megjelent, kimondottan klasszra sikerült hetedik nagylemeze, illetve a headliner turné mivolta számomra bőven elég ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy immáron harmadik alkalommal csekkoljam a srácokat élőben. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy előzenekarként a legutóbb 2011-ben, a Rotting Christ társaságában Pesten járt Omnium Gatherum és a szintén korrekt műsort ígérő, thrasher Essence szolgált, akkor pedig szinte már-már kötelező látnivalónak ígérkezett az esemény a méltán elismert skandináv fém kedvelőinek.
Őszintén szólva, nem tudom, hogy közületek ki mennyit tud/látott/tapasztalt eddig a Közvágóhídnál húzódó ShowBarlangról, illetve hogy oldalunk hasábjain a kollégák esetlegesen mennyire boncolgatták a klub adottságait, de erős a gyanúm, hogy szokásában, a jobbára inkább (metal berkeken belül ismertebb) külföldi zenekarok koncertjeit látogatók kicsit még a sötétben tapogatóznak, mikor a hely nevét látják/hallják egy-egy esemény kapcsán, magam is megrökönyödve zoomoltam a flyerre, mikor a Dürer, a Yuk vagy a kapzsi Club 202 helyett egy negyedik alternatíva jött velem szemben a tett színhelyét illetően. Ciki vagy sem, nem az, hogy nem jártam még, de még csak soha nem is hallottam korábban a barlangról, így egyszerűen muszáj némi hangot adnom a klubhoz köthető első benyomásaimnak.
Az ember mindig örül a változatosságnak, úgyhogy engem már önmagában az az információ is felvillanyozott, hogy szélesítjük a hazai klubélet lehetőségeit, az meg aztán, hogy a „barlang” szó, a szó legszorosabb értelmében egy tényleges barlangot kínált fel nekünk az esti mulatsághoz végképp meghozta a kedvemet az ismerkedéshez. Persze, pici, nem is többezres tömegeket megmozgató rendezvény komplexumra számítottam, de még ez is határozottan pozitívan vette ki magát az aktualitásokra vonatkoztatva, mert alapvetően rettentően érdekelt, hogy a Mercenary mennyire tudja majd megfelelően kezelni a headliner szerepet, ez pedig egy kisebb kaliberű teremben ugyebár sokkal jobban kidomborodik. Hogy mennyire, az alábbiakból hamarosan kiderül, csak előbb még gyorsan egy pár gondolatot a témához visszatérve. Megközelítés szempontjából hibátlan, a kialakított kerthelyiség kellemes extra, és nem utolsó sorban az árak is korrektek – a problémák inkább a szakmaibb dolgoknál jelentkeznek, mint például a terem hangzása, technikai felszereltsége, vagy a Dürer kistermének kapcsán általam már oly sokszor emlegetett vérszegény, egysíkú fénytechnika frontja, mely utóbbi brutális hatáskeltő színpadi kellékek és eufórikus hangulat hiányában simán képes hazavágni egy-egy műsor komplett látványvilágát. Engem ez még mindig borzasztóan zavar, nem hiszem el, hogy nem lehetne valami minimál költségvetésű diverzitást kihozni a különféle lámpákból és megvilágításokból. A pult fölötti karácsonyfaégő viszont bejött, legalább hátrafelé jó volt a panoráma – csak valahogy az emberek hiányoztak belőle.
Pedig volt időnk gyülekezni bőven, a 19 órára meghirdetett kapunyitás ugyanis bő egy órát késett. Mint kiderült, a zenekaroknak adódott némi problémája a Bukarestből való érkezéssel, a vártnál órákkal később érkeztek csak meg a magyar fővárosba, így sokáig az előre lezsírozott Mercenary interjú megvalósulása is bizonytalan volt, ám a Hammer Concerts-nek végül mégis sikerült nyélbe ütnie a beszélgetést, bár feltételezem, ez inkább a srácok jófejségének volt köszönhető, mégis hozzátenném, a szervezőség valóban jól reagált a nem várt komplikációkra, hisz mire visszaértünk az épületbe, a pesti Miserium már javában bontogatta szárnyait a pódiumon.
Na de most már lássuk a zenét! Szóval Miserium. Több bekezdésnyi, körítés ihlette papolás után most elapad a beszélőkém, hogy a látottakat kellene értékelném… Hogy ez igazából pozitív vagy negatív feedback-e, azt ki-ki döntse el maga, mindenesetre tényleg nem sok értelmes gondolatot tudok hozzáfűzni az eseményekhez. Progresszív, talán kicsit avantgárd zene szólt odaföntről, zömében Iványi Álmos énekes/gitáros tiszta vokáljával, ami hamar világossá tette számomra, hogy nem nekem játszik a csapat. Jött két vendég egy kis haveri pengetésre, kár, hogy a jelenlétük csak még zsúfoltabbá tette a játékteret, noha mozgásra egyébként se sok hajlandóság mutatkozott, egyedül a basszeros, Renge Zsolttól láthattunk néha egy-egy intenzívebb bólogatást a riffek alatt. A jópofának szánt konferálások bennem inkább ellentétes érzelmeket mozgósítottak és bántóan erőltetettnek tűntek, meg aztán ott van még a kínos csend kezelésének kérdése, ami gyakorlatban tényleg alapkövetelménye a jó koncerthangulat megteremtésének. Nem uszítok senkit a srácok ellen, mert biztos van, akit zsigerből jobban megfog ez a stílus, de számomra, ezen ösztönös érdeklődés hiányában sokkal jobban lekötött az említett hiányosságok megfigyelése.
Az Essence műsorából megintcsak nem szeretnék komolyabb esszét írni, mert alapvetően nem változott a véleményem a dánok teljesítményéről az áprilisi, Hypocrisy-vel közös bécsi bulihoz képest. Pont azt az intenzíven és életrevalóan prezentált, lendületes, vadorzó thrash metalt kaptuk az arcunkba, ami miatt elégedetten nyugtáztam a csapat jelenlétét a bemelegítők között. Fiatalságuk, és ehhez képest érett előadói érzékük és értő hangszerkezelésük most is megdöbbentett, az már más lapra tartozik, hogy az este profiljából kicsit kilógó stílusuk miatt érezhetően nem igazán tudta őket hova tenni a közönség. A részemről már korábban elnyert szimpátia dacára: mennyivel jobban illet volna mondjuk a Raunchy ebbe a csomagba! A hangzással sajnos ezúttal sem volt jó barátságban a társaság, ezt pedig – thrash zenéről lévén szó – még a magamfajta laikus is megérezhette, hisz sok méregfogát kihúzta a kásás sound a muzsikának. A hozzáállás viszont még mindig nagyon szimpatikus: ha bejön, az zsír, ha nem, az se gáz. Ezt tudjuk, ezt lehet szeretni, csókolom. Nálam speciel működött, de azért otthon a gép előtt még mindig megleszek nélküle.
Setlist: 1. Final Eclipse; 2. For The Fallen; 3. Blood Culture; 4. Shades Of Black; 5. Solitude; 6. Fractured Dimension.
Ahogy haladtunk előre a programmal, úgy lépett újabb és újabb szintekre a köz- és személyes érdeklődés, ennek köszönhetően az Omnium Gatherum beállása alatt megszületett a helyszínen az első sor fogalma. Sokat nem pepecseltek az illetékesek az előkészületekkel, rövid szusszanás után már érkezett is a furábbnál furább fazonokból álló finn legénység. Azt a konzekvenciát már a legutóbbi találkozásunkkor is levontam, hogy van egyfajta egyedi kisugárzása a tagoknak, ami szerencsére a zenéjükben is megmutatkozik, így konzervatív, hagyományőrző MDM muzsikájuk csakugyan rendelkezik valami kis plusszal. Valamivel, ami néha az eleganciát, néha egyfajta mélyértelműséget villant be a szemem előtt.
A perform ennek (is) hála áthidalt egy tetemes távolságot az Essence okozta sokkból néző és zenész között, Jukka Pelkonen frontember pedig meg is látta a potenciált ebben a nagy egymásra találásban és mindjárt az első percektől fogva kitartóan buzdította az egybegyűlteket, hogy jöjjenek közelebb a kályhához és legyenek aktív részesei a skandi melodeath celebrálásának. Ez a kezdeményezés globális értelemben véve bár érezhetően kudarcba fulladt, legalább a jelenlévők egy maroknyi csoportjával sikerült bensőségesebb kapcsolatot létesítenie az uraknak, így gyakorlatilag, aki akarta, az tudta élvezni az OG produkcióját. Jukka az érdeklődőket rendszeres szemkontaktussal, kézfogással és fakultatív paskolgatásokkal jutalmazta, nem ritkán az ember fejébe is szemrebbenés nélkül belemászva tolta a témáit, már amikor éppen nem megdöbbentő gyakorisággal villázott az égtájak minden létező irányába, heves intenzitással kalimpálva a zenész társak gyűrűjében. Mindeközben kezdtem felfedezni magamnak, hogy a színpad tulajdonképpen nem is olyan kicsi, mint amilyennek első blikkre, hosszában tűnik. A hat zenész feltűnőbb nyomorgás nélkül hozta le a showt és igazából kihozták a helyzetből a tőlük telhető legjobbat. Volt egy csomó új dal a februárban megjelent Beyond nagylemezről, melyek így első hallásra elég könnyen elmentek mellettem (nyilván a lemez ismeretének hiányában), azt meg nagyjából betudtam a billentyűk fakóságának, valamint a setlist összetételének, hogy végül kissé csalódásként éltem meg a jó háromnegyed órás zúzdát, de ettől függetlenül, komolyabb hozzáértői vonatkozásban nem nagyon lehetett belekötni a mutatott színvonalba. Kiábrándult rajongókkal aligha lehetett találkozni.
Setlist: 1. Luoto; 2. New Dynamic; 3. New World Shadows; 4. The Perfumed Garden; 5. The Sonic Sign; 6. In The Rim; 7. Ego; 8. The Unknowing; 9. Nail.
A folytatásban én inkább attól tartottam, hogy cserébe viszont nehogy kiábrándult zenészekkel szembesüljünk majd, a Mercenary-s srácok ugyanis az interjú során olyan elismerően és lelkesen beszéltek a turné korábbi állomásairól, hogy bevallom, tartottam tőle, hogy képtelenek leszünk majd felvenni a versenyt a közelmúlt friss élményeivel. Külső szemmel nézve bár csalódottság nyomát nem véltem felfedezni az arcokon, nyilván nem tudhatom, mit érezhettek belül, a válasz tehát vélhetőleg örök rejtély marad, nem úgy, mint a bevezetőben pedzegetett felvetésem, miszerint majd most meglátjuk, hogy szuperál a „Merci” a rivaldafényben!
Korábbi tapasztalataimból kiindulva, a szív mindig megvolt a műsorokban, lelketlenséggel soha nem vádolhattuk a csapatot, és René Pedersen mindigis igyekezett aktívan tenni azért, hogy a közönség tényleg egy hullámhosszra kerüljön a banda zenéjével – a szomorú csak az, hogy sosem láttam ezt a mi részünkről megvalósulni. Az idei cseh, Metalfestes koncert minőségi tartalma ellenére nem igazán rázta fel az állóvizet, a pár évvel ezelőtti, még Diesel-es buli az Arch Enemy előtt meg hiába szolgáltatott több potenciális érdeklődőt a zenekarnak, a lelke mélyén már mindenki a főfogást várta. Most ugye annyival alapból beljebb voltunk, hogy headlinerek lévén, kimondottan a saját közönségüknek játszanak, kvázi nem kell mindent a nulláról kezdeni, így a közös odaadás majd esetlegesen elég sokat lendíthet a produkció összképén.
Klassz volt végre látni Mercenary-s pólóban pózoló fanokat, hamar megszületni látszott hát az áhított buzgalom, ami ha valahol esetleg még hibádzott is, azt René rövid idő alatt könnyen helyretette fantasztikus frontemberi mivoltával. Valami veszettül jó döntést hozott a tagság, mikor 2009-ben ráruházta e posztot, melynek sikere már csak azért is csodálatra méltó, mert René gyakorlatilag egyszerre négy fronton (basszus, tiszta és karcos ének + a kommunikáció) viszi a hátán a Mercenary-t élőben. Tökéletes példaként statuálhat mondjuk a Miserium-os arcok előtt a konferálások, meg úgy ámblokk az egész levezénylés kapcsán, de ahogy láttam, más területeken ez nekik is eszükbe jutott, a gitáros például Martin Buus játékán ámult fürkésző tekintettel. René-re csak még egyetlen gondolat erejéig visszatérve, az este folyamán egyetlen jelentősebb technikai malőr alatt is villámgyorsan improvizált a nézők spontán szórakoztatásának érdekében, mikor is dalban mondta el nekünk ideutazásuk kalandos körülményeit.
Említettem ugye, hogy a friss, Through Our Darkest Days album fontos szerepet játszott abban, hogy mindenképpen itt akartam lenni ezen az estén, és büszkén mondhatom, nem is dönthettem volna jobban, az új szerzemények ugyanis nagyszerűen alkalmazkodtak a csapat színpadi működéséhez. A Welcome The Sickness-t már lemezen is baromira imádtam, akárcsak a súlyosabb témákkal felvértezett Generation Hate-et, az Architect Of Lies lemezes Embrace The Nothing felhangzásával pedig egy régi, nagy álmomat váltotta valóra a horda, hihetetlen élmény volt számomra ezt a dalt testközelből látni/hallani, de a setlist-et ezen túlmenően is nagy dicséret illeti, mert elvárható meglepetések mellett az igazi közönségkedvenceknek is maradéktalanul teret engedtek Jakobék. Az egyetlen felróható bűn a program rövidsége volt, a visszatapsnál is messze túl könnyen megadta magát a bagázs, ráadásul én még legalább plusz 3-4 dalt simán beleképzeltem a szettbe előzetesen. Ami viszont elhangzott, az minőségien történt, és ha ez volt az ára a remek hangulatnak és mindvégig szüntelenül igényes játékidőnek, ám legyen, megérte.
Setlist: 1. A New Dawn; 2. Soul Decision; 3. Welcome The Sickness; 4. Through The Eyes Of The Devil; 5. Embrace The Nothing; 6. Generation Hate; 7. Simplicity Demand; 8. Through Our Darkest Days; 9. The Endless Fall; 10. The Black Brigade – Encore: 11. 11 Dreams.
Az eseményt átélve, utólag boldogan újságolhatom: ugyan csak egy műfajt kedvelő, kíváncsi érdeklődőként érkeztem aznap a Soroksári útra, az este végén viszont már rajongóként távoztam a ShowBarlang falai közül. Ez pedig kérem, az a gyönyörűséges folyamat, amiért igazából érdemes koncertekre járni!
