2008. január 11. @ Budapest, Blue Hell
FELLÉPŐK: Silent Shout, Forsaken Decay, Nebulosus Fatum, Mark Goes To Vegas, Toscrew, Sedona, Saint Elmo’s Fire
Bevallom, amikor szombat este a Kék Yuk felé vettem az irányt, nem tudtam pontosan, hogy milyen zenék fognak várni, hiszen a Toscrew-n és a Nebulosus Fatumon kívül egy zenekar neve sem csengett számomra ismerősen. Most azonban szándékosan nem néztem utána egyik együttesnek sem, ugyanis kíváncsi voltam, hogy vajon szűz füllel mennyire tudnak meggyőzni. Mivel már korán odaértem, volt időm szemlélni az érkezőket, és rövid idő után elkezdtem sejteni, hogy miért kerülhették el eddigi figyelmemet az este fellépő bandák.
A közönség összetétele ugyanis tipikusan olyan volt, mint amilyen az amerikanizált core-bulikon szoktak lenni (aki látott már mondjuk As I Lay Dying, Atreyu vagy régebbi Job For A Cowboy koncertet, az sejti miről beszélek). Ez azért lepett meg, mert annyit azért tudtam, hogy a zenekarok magukat milyen stílusba sorolják, és sok helyen láttam a „death metal” titulust, bár ezek után inkább azt kezdtem sejteni, hogy ezek inkább deathcore bandák lehetnek. Így hát a további 7 órányi muzsikát kissé viszolyogva vártam, mert meghallgatom ezt a modern core-stílust is, de egy bizonyos mennyiség felett már unalmassá válik számomra. (Ráadásul a gondokat növelte, hogy a fényképezőgép is felmondta a szolgálatot). Ám mivel tudtam, hogy a Nebulosus Fatum is fellép, abban reménykedtem, hogy akad még hasonló, a közeghez egyáltalán nem passzoló zenekar is.
Már az első zenekarra is összegyűltek páran, igaz azért ezt még tömegnek nem nevezném, de látszott, hogy jó páran kíváncsiak a Toscrew-ra. Én a zenekarral 2007-es demója kapcsán találkoztam, amelyet még anno fel is töltöttek MySpace-re, és akkor az volt a véleményem, hogy a zene olykor még jó is lenne, de szörnyen pontatlan minden, és ez eléggé a befogadhatóság rovására megy. Náluk természetesen arra voltam kíváncsi, hogy mennyire sikerült ezt kiküszöbölni. Hát sajnos túl sok jót nem mondhatok, de az tény, hogy fejlődtek a fiúk, viszont mivel úgy tudom, ez első koncertjeik egyike volt, szerintem sok koncerttel és próbával még a mostani hibák is kiküszöbölhetőek lesznek. Ugyanis a probléma most már sokszor nem a hangszerek pontatlanságával volt (bár azért az sem volt kifogástalan), inkább az összejátszás hiánya okozott óriási csúszásokat, például már rögtön az elején, amikor egy billentyűtémára valahogy teljesen furcsán jöttek be a többiek, és mindenki próbálta utolérni a másikat. Sajnos a témák közt sem mindegyik ragad meg az emberben, viszont azért nem reménytelen a helyzet, sok-sok koncert és sok próba, és az egész fentebbi kritika már nem fogja megállni a helyét. Még annyit megjegyeznék, hogy ugyan tudom, hogy nagy pénz egy jó minőségű szintetizátor beszerzése, de szerintem célszerű lenne akár csak kölcsönkérni is egy szintit a koncertek erejéig, mivel a jelenlegi billentyűnek rettenetes hangja van.
Az utánuk következő Silent Shout-ról nem sokat tudtam addig, bár kinézetükről, és az első számukról (Limp Bizkit feldolgozás) már sejtettem, hogy itt bizony nu metal fog következni, úgyhogy már előre tartottam tőle, hogy ez számomra szenvedés lesz, hiszen ez a stílus nagyon nem az én világom. Nos, végülis nem volt az, a saját számok közt egész fogós témákat is találtam, egy számnak, a Twist Realitynek témája meg is maradt a fejemben, ám semmi egyéb, a többi erősen felejthető volt, de a lényeg, hogy az ekkorra már nagyobb létszámú közönségnek legalább tetszett.
A harmadik zenekarnál, a Mark Goes To Vegas-nál azonban tátva maradt a szám. Először nem hittem a fülemnek, aztán a szememnek. Amit ezek a srácok műveltek a színpadon, azt hívják ugyanis valódi profizmusnak, és mindez azért meglepő, mert a srácok még elég fiatalok, és van esélyük még tovább fejlődni. Zenéjükben keveredik a deathcore és a technikás death metal, ami nem véletlen, hisz eredetileg előbbi stílust célozták meg, azonban olyanok voltak nagy hatással rájuk, mint például a Necrophagist (ami nálam már egy óriási piros pont). A dobos hihetetlen gyorsan és pontosan tekert mind kézzel, mind lábbal (sokkal jobban, mint ahogy az a MySpace-es első koncertfelvételen hallható, az alapján hallatszik, hogy a koncertteljesítménye sokat fejlődött), a gitárosok pedig gyors és nagyon technikás témák halmazát játszották hihetetlenül jól, mindeközben ők is mozogtak, ugráltak, csakúgy, mint a megtébolyult énekes(ek). Azt azonban nem értettem, és a mai napig nem értem az ilyen deathcore-hatású zenekaroknál, hogy miért kell két külön ember a magas, illetve a mély hörgésre, én ennek nem látom igazán értelmét. No mindegy, az a lényeg, hogy amíg az egyik itt őrjöngött, addig a másik a színpad másik felén szedette szét a termet a közönséggel. Hosszútávon megfeküdte a gyomrom a zene, mert a hangzás nem volt a legmegfelelőbb, de mielőbb valami hangzóanyagon szeretnék találkozni a zenekarral, mert belőlük még nagyon sok lehet!
Ezek után két core-osabb csapat következett, elsőként a Sedona. Ők hasonlóan brutálisan játszották a zenéjüket, bár az a véleményem, hogy ilyen szempontból az előttük lévő banda mércéjét maximum csak megütni tudták, túlszárnyalni semmiképp. Teljesítményükkel nem volt gond, a közönség is ugyanúgy jól reagált, nagy bulit nyomtak, az kétségtelen, engem lenyűgözni nem tudtak.
Utánuk a Forsaken Decay jött, akiknek zenéjét és brutalitását hasonlóképp lehetne körülírni mint előttük fellépő társaikét, ám körülbelül az első szám erejéig tudtam élvezni, utána viszont meguntam, core-ból aznapra bőven elég volt, még sok is. Pozitívum, hogy ők is kellőképp tudták tüzelni a rockersereget, akik teljes extázisban zúztak a számokra.
Ezután azonban a közönség inkább a pultok és a ruhatár felé vették az irányt, így a Saint Elmo’s Fire koncertjére már meglehetősen kevesen maradtak. Kár érte, mert kellemes, modern rock/metal zenét játszottak, elég igényesen, igaz, abszolút nem illett a képbe a produkciójuk, de talán pont ezért egy kissé felüdülés volt számomra, még akkor is, ha zenéjük nem igazán az én világom. Ízesen játszották olykor szellős, olykor keményebb témáikat, a ráépülő tiszta ének kellemetes volt, és a gyér közönség ellenére lelkesek voltak. Nem volt rossz, bár én már vártam Kristófékat.
Rövid átszerelési idő után a Nebulosus Fatum már készen is állt a koncertre, és azonnal, kíméletlenül bele is csaptak. Az első dolog, amit észrevettem, hogy a hangzás most az ő pártjukra állt, sokkal élvezhetőbbé váltak számaik, mindegyik ütött, mind a régebbiek, mind az újabbak. Zeneileg abszolút profin játszottak, pontosak voltak, lendületesek, energikusak, annak ellenére, hogy alig 10 ember tekintette meg eme késői produkciót. Nekem személy szerint tetszett, hogy Kristóf a célközönséghez alkalmazkodva kissé „core-osan” mozgott, ugrált. Más környezetben ez kissé nevetséges lett volna, de itt abszolút pozitívum, elvégre az a feladata, hogy a publikumot megmozgassa. Ha ehhez hozzávesszük az életkorukat is, akkor különösképp elmondhatjuk, hogy igazán reményteljes amit csinálnak. Annak ellenére, hogy addigra már szinte az egész Yuk kiürült, a színpadi teljesítményük remek volt, és koncertjükkel pozitív kicsengésűvé tették az estet.
Nem mondhatnám, hogy a rendezvény egésze alatt jól éreztem magam, de nem a szervezés vagy a zenekarok amatörizmusa miatt, csupán arról van szó, hogy a bandák többsége tőlem idegen zenei stílusban mozog. A képviselt zenei irányzatokon belül viszont valóban jó együttesek hevítették a publikumot, de engem talán csak a Mark Goes To Vegas tudott közülük igazán meggyőzni (hisz a Nebulosus Fatumot már ismertem). Talán éppen ezért lett most ez a kritika ilyen felszínes, de az is igaz, hogy nagyon jól tükrözi azt, hogy mennyi zenei élményt adott nekem az est.