MetalCamp ’09 – Koncertbeszámoló

2009. július 2-8. @ Szlovénia, Tolmin

Még “zsenge rocker” koromban láttam egy magazinban az azévi MetalCamp hirdetését és az ott látott csodálatos képek és zenekarnevek miatt rögtön megígértem magamnak, hogy egyszer még eljutok oda. Tavaly még nem mertem belevágni egy ekkora kaliberű kalandba, hiába, hogy olyan nevek vonzottak, mint az Opeth, a Behemoth vagy épp a Marduk. Miután két kevésbé aggódó típusú barátom pozitív élményekkel telve tért vissza és három hétig másról sem tudott beszélni, úgy döntöttem, jövőre nem keresek kifogásokat, hanem belevágok. A megfelelő összeg és felszerelés összegyűjtése az első lépés minden fesztivál esetében, és itt engedtessék meg, hogy néhány tanácsot és az alapvető árakat elmondjam a kíváncsiaknak. A legfontosabb dolog, hogy az időjárás szinte minden nap a következőképp néz ki: napkeltétől délután kettőig-háromig tűző nap és égető (de azért nem elviselhetetlen) hőség van; háromtól mondjuk ötig masszívan zuhog az eső (ezt az időt érdemes a város valamelyik kávézójában eltölteni (javaslom a Paradisot)); öttől pedig egészen hajnalig kisebb-nagyobb megszakításokkal esik. A sok esőzés eredménye a fesztivál legviccesebb és/vagy legidegesítőbb része: a sár. Elképesztő méreteket ölt és szó szerint minden tárgyon megtalálható a hazamenetel után. A helyiek különösen jó bizniszt csinálnak abból, hogy traktorjaikkal és dzsipjeikkel 10 euróért kihúzzák a sárba ragadt autókat. (Tegyük hozzá, nálunk az árral kapcsolatos beszélgetés a következőképpen hangzott: -Mennyi lesz? -10 euró. -5? -Ok.) Ez elég rémisztően hangozhat, de azért nem olyan vészes, és a fesztivál többi része messze kárpótol ezekért a gondokért.

Sört nem tanácsos a fesztivál területén belül venni, ott ugyanis egy furcsa kuponrendszer működik, melyet a környezettudatosság jegyében vezettek be. A lényege, hogy az első sör vásárlásakor kapsz egy kis pókerzsetonszerű korongot, mely egy euróba kerül (ezen felül még kettő a sör, tehát az első sör három euróba fáj), és minden újabb sör vételekor vissza kell vinned egy poharat (dobozt, üveget), különben újabb korongot kell venned újabb egy euróért. A legvégén az összes korongodat egy-egy üres pohárral (dobozzal, üveggel) egyetemben vissza kell vinni egy erre a célra kijelölt sátorhoz és visszakapod az egy eurókat. Elég bonyolult rendszernek tűnt elsőre, de mivel egy csomó embernek nem számít, hogy egy sör kettő vagy három euró, könnyen találni eldobott poharakat, üvegeket, így nem kell a sajátodat tartogatni. Ettől függetlenül két euró magyar viszonylatban kicsit talán sok egy sörért, így kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy boltban vásárolt sört vigyünk be a fesztiválterületre (ami tulajdonképp csak a színpadokat, azok nézőterét, az egyik partot és a boltokat foglalja magába), ebben azonban biztonsági őrök akadályoznak meg minket. Ki-ki döntse el magának, hogy megpróbálja-e átcsempészni az italát, vagy inkább költ többet (esetleg nem iszik bent).

A kajáért szintén kuponokkal kell fizetni, de ez egy jóval egyszerűbb procedúra, még ha nem sok értelmét látom is. A fesztiválterületen és a kemping melletti kajaterületen 20-30 méterenként vannak kuponirodák kirakva, ahol eurót lehet beváltani kuponokra, melyekkel aztán az ételért és az italért is fizethetsz. Egy gyros négy euróba kerül, és elég jól lehet vele lakni, ráadásul meglehetősen finom is. Igaz, hogy egy fesztivál során az ember valahogy nem kíván annyi kaját, mint amúgy, de azért naponta minimum két étkezés mindenképpen elfér. A pénztárcánk szempontjából ajánlatos tehát otthonról gázfőzőt és konzervkajákat hozni, ezeket gyorsan el lehet készíteni, olcsóak és finomak is. Napi egy-két konzervvel számolva tökéletesen ki lehet jönni. Ha vonattal jövünk, akkor az átszállások során és az állomástól a kempingig tartó úton igencsak megnehezíti málhánkat a sok konzerv, erre érdemes előre gondolni, és a szerint pakolni. Kenyeret, tejet és más világi hívságokat (bár nem tudom, ki akarja annyira otthon érezni magát, hogy ilyesmit is vesz) természetesen lehet a városban található Mercatorban venni. Az árak változóak, van olyan cikk, ami jóval olcsóbb, mint itthon, de van olyan is, ami kicsit drágább. Pénzben tehát érdemes magyar viszonylatoknál picikét drágább körülményekre számítani.

Nekem ez volt életem első nagyszabású külföldi metal fesztiválja, így nem sok viszonyítási alapom van, és lehet, hogy mások számára nyilvánvaló dolgokat is leírok, ezért elnézést kérek. Hat főből álló társaságommal egy bérelt Mercedes Vitóval mentünk, így az utunk negatív tapasztalatoktól mentes, ám poénokkal zsúfolt volt, melyek közlésétől a köz érdekében eltekintek. Tolmin környékén egyébiránt számos meglátogatásra érdemes és kirándulásra alkalmas hely van, így nem elvetendő ötlet akár pár nappal korábban érkezni és addig a városban megszállni. Mi első nap délelőtt 10-kor érkeztünk a helyszínre és az esti welcome-partyig rengeteg időnk lévén, úgy gondoltuk, átugrunk a csupán 70-80 kilométerre lévő olasz tengerpartra, Gradoba. Egy kis tengeri laza fürdőzés után (melynek során szegény sofőrünk még mindig nem ihatott semmit) visszatértünk a fesztiválterületre és nekiálltunk feltérképezni azt. A kemping déli csücskében van a bejárat a nagyszínpadhoz, de még a bejárat előtt jobbra fordulva lehet lejutni az egyik partszakaszra (gy.k.: a fesztivál két hegyi patak/folyó találkozásánál helyezkedik el). Ez a beach kicsivel népszerűbb, ugyanis a szűkebb fesztiválterületen kívül van, így ide bármilyen italt be lehet vinni. Mint azt már fentebb említettem, délelőtt (és néha délután is) dögmeleg van, így nagyon is csábítónak tűnik először a patakokban való fürdőzés ötlete, ám mikor bokáig belemész a patakba, háromszor is meggondolod, hogy tovább menj-e. Az első reakciók általában kiáltások, sikolyok és élénk szitkozódások. Hogy miért? Nos, ezeket a patakokat nem más táplálja, mint az Alpokban elolvadó hó, így az átlagos hőmérsékletük olyan 2 és 4 fok között lehet, ami nem kicsit hideg. Mikor benne vagy, egy pár perc után már nem olyan rossz, de mikor kilépsz belőle, iszonyatosan fáj a lábad. Komolyan. Ehhez képest persze néhány testesebb, vikingebb fesztivállátogató gondolkodás nélkül belevetette magát a jeges habokba és egymást kergetve, csapkodva vígan pancsoltak. Ezt nem tartanám követendő viselkedésformának, de mivel mégiscsak szükség van valami minimális tisztálkodásra, a zuhanyzókért pedig fizetni és legalább félórát sorban állni is kell, egy kis cicamosdás, esetleg hajmosás gyorsan elintézhető a patakban.

Ha a nagyszínpad bejáratán bemész, balra találod magát a színpadot és a nézőteret, középen a hangmérnöki sátorral, a színpaddal szemben pedig egy fedett bárpult található. A bejárat után jobbra fordulva a boltok pici “utcájába” jutsz. Rögtön az első sátorban jobbra a MetalCamp és a zenekarok hivatalos termékei kaphatóak (minimum egy MetalCamp pólót azért mindenkinek érdemes újítani), utána pedig számtalan különböző boltocska sorakozik cigarettától latexcsizmáig, kovácsoltvas széktől negyvencentis Alien-figuráig, underground black metal cédéktől a legújabb mainstream kiadványokig, gyrostól currywurstig, tangáktól szlovén metal újságokig mindent kínálva a gyanútlan és sok fölösleges pénzzel rendelkező fesztiválozóknak. Ennek az utacskának a felénél jobbra találjuk a kisszínpadot, ahol többnyire nem túl neves helyi vagy külföldi zenekarok, illetve a MetalChamp tehetségkutató győztesei lépnek fel. Előre is elnézést kérek azoktól, akik valamely kisszínpados zenekarról várnak beszámolót, mivel egyetlenegy ottani produkciót sem kísértem figyelemmel tíz percnél tovább. Kettő zenekar pedig még érdekelt is (Visions of Atlantis és Aborted), de ezek sajnos számomra sokkal fontosabb nagyszínpados fellépőkkel ütköztek. Az utcácskán tovább haladva lejutunk a “beach bar”-hoz, ami a legnépszerűbb bulihely az egész fesztivál területén (mármint a koncertek után). Itt esténként sztriptíz és guitar hero-verseny várja az idelátogatókat. Sajnos, az előbbiből nem sokat láttunk, az utóbbiból azonban annál többet, és megállapíthattuk, hogy ez nézőként nem annyira élvezetes. Említésre méltó helyszín még az étkezősátrak kis tere, ami a kempingtől a nagyszínpad felé haladva jobb oldalt található és öt-hat sátorból áll, melyek kínálata a hamburger-pizza-gyros szentháromság jegyében alakul, de az egyikben meglepő módon látványosan nyárson sütött malacot is lehetett enni.

A fesztivál egésze az autós és autó nélküli kempinggel és minden mással egyetemben délnek mutató csúcsú ék alakot rajzol ki a két patak (Tolminka és Soča) összefolyásánál. A patakokat kívülről az Alpok legkisebb tagjai határolják, melyek azért önmagukban is eléggé impozáns méretűek. A legdélebbi csücsköt foglalja el a legszűkebb értelemben vett fesztiválterület (színpadok, boltok, beach bar), ettől északra található a gyalogos kemping, még északabbra az autós kemping és az egész rendezvénytől észak-északkeletre terül el maga a falu, Tolmin. Az idei már a hatodik MetalCamp fesztivál volt, így a helyiek már teljesen hozzászoktak a metalos emberek hordáihoz, akik minden évben július elején ellepik a várost. Több kocsmában és kávézóban ilyenkor lecserélik az (általunk választott helyen sajnos megmaradó) helyi sláger rádiót Metallica, Ac/Dc, Judas Priest, In Flames, Nightwish és egyéb népszerű metalzenekarok felvételeire. A vendéglátó-ipari egységek felszolgálói és úgy általában, Tolmin egész lakossága meglepően közvetlen és kedves az átlagos metalheadekkel szemben, simán lehet viccelődni és haverkodni a pincérlányokkal, elvégre egy héten keresztül úgyis minden délelőttödet velük fogod tölteni. Különösen jó élmény volt “See you next year”-rel elköszönni utolsó nap a kedvenc felszolgálóinktól. Na, de most már elég a fontoskodó tanácsokból és a helyzet leírásából, térjünk a lényegre, a zenére.

Előrebocsátom, hogy mivel egymagam voltam kint újságíró, öt haverom (akkor még) csak civilként volt kint, nem tudtam minden koncerten ott lenni. Hiába, hogy hivatásból voltam ott, azért néhány(?) sör csak-csak lecsúszott és néha még a fáradtság is levert a lábamról. A beszámoló kétségkívül tükrözni fogja a személyes ízlésemet, mert néhány híresebb és fontosabb zenekart is kénytelen voltam kihagyni pihenés céljából. Ezeket szem előtt tartva olvassátok hát az élményeim írásbeli lenyomatát.

A nyitóbanda megtisztelő szerepét a nagyon fiatal svájci dallamos death banda, a Dreamshade kapta, de mivel (egyelőre) nem egy számottevő banda, fontosabbnak tartottam a kempingben történő berendezkedést, mint az előadásukat. A következő Hackneyedra már kicsivel kíváncsibb voltam, még annak ellenére is, hogy verőfényes napsütésben, háromnegyed hatkor léptek színpadra. Nem töltöttem sok időt a színpad előtt a buli közben, de annyi lejött, hogy az előadás kellően energikus volt, még ha a banda nem is a death metal legegyénibb művelője. Az Alestormot szintén csak pár perc erejéig sikerült elkapnom, de a reszelős vokállal előadott rumszagú skót kalóz metal feelingje így is elkapott. Utánuk a technikás blackben utazó Keep of Kalessin foglalta el a nagyszínpadot, hogy immáron sötétben adhassa elő szélvészgyors és agresszív black tekeréseit a végtelen kőfalú folyosót ábrázoló háttér előtt.

A setlist nyilvánvalóan az új album, a Kolossus dalai köré épült, de azért pár régebbi tétel is elővezetésre került. Obsidian C. és társai profi black metal zenészekként viselkedtek a színpadon, egyetlen mosoly nélkül, enyhén morcos kifejezéssel az arcukon játszották végig a számukra kijelölt egy órát. Ezen a koncerten nyílt először lehetőség számomra, hogy a fotósárokból készíthessek képeket a zenekarról, és ekkor tapasztaltam meg azt az igen furcsa szabályt, hogy a fotósok csak az első három szám erejéig tartózkodhatnak a számukra közvetlenül a színpad előtt kijelölt körülbelül másfél-két méter széles árokban. (A fesztiválon készült összes képemet megtekinthetitek a http://picasaweb.google.com/angsturban internetes oldalon.)

Sajnos a Keep of Kalessin után következő Death Angel műsoráról lemaradtam, mert a hirtelen eleredő eső miatt vissza kellett mennünk a kempingbe, hogy vízhatlanná tegyük táborunkat, és csak a görög Kataklysmre értünk vissza. Az ő fellépésükről sem lehet túl sok mindent elmondani, hibátlanul és energikusan adták elő hol irdatlanul gyors, hol pedig döngölős extrém metaljukat, csakúgy, ahogy lemezen. Legjobb momentumként a számomra kedvenc Manipulator of Souls-t emelném ki, noha különösebb showelemmel még ebben a számban sem éltek a banda.

Végül pedig az est (és sokak számára biztosan a fesztivál) legjobban várt zenekara következett, a Nightwish. A koncertjüket egyetlen szóval össze tudnám foglalni: vérprofizmus. Ezek a srácok (és Anette) a lehető legmagasabb színvonalú, tökéletes és hibátlan metal-szórakozást nyújtják minden hallgatónak, akit nem fog el heves hányinger a mainstream szó hallatán. Természetesen több új dal szerepelt a programban, mint régi, de azért nem féltek elővenni néhány Tarjás klasszikust sem, hogy csak az I Wishmastert vagy a Dead to the Worldöt említsem. Րszinte meglepetésemre még az új korong 13 perces nyitónótáját, a The Poet and the Pendulum-ot is eltolták teljes egészében (!). A fesztivál egyik legjobb élménye volt hallani ezt a dalt élőben. Természetesen itt már a showelemek is megszaporodtak, lángcsóvák, görögtűz és forgó szikra-szélmalmok tették teljessé a produkciót.

A finnek előadása minden szempontból maga volt a profizmus. Ez volt az első alkalom, hogy Anette-tel láttam őket élőben, és azt kell, hogy mondjam, nekem sokkal jobban tetszik az ő stílusa, mint Tarja jégkirálynő-előadása. Anette sokkal fiatalosabb és közvetlenebb, nem olyan hűvös és távolságtartó, legegyszerűbben azt tudnám mondani, hogy míg Tarja egy díva volt, Anette egy rocksztár. Sokat kommunikált a közönséggel és összességében nagyon aranyos jelenség volt. Másfél órát játszottak, de (és ez minden zenekar előadásával így volt) sokkal kevesebbnek tűnt, még ha hajnali kettőkor ért is véget. (Setlist: 7 Days to the Wolves, Dead to the World, The Siren, Amaranth, Romanticide, Wishmaster, The Poet and the Pendulum, Escapist, Dead Boy”s Poem, Nemo, Sahara, Dark Chest of Wonders, Wish I had an Angel)

A második nap számomra igencsak unalmasnak ígérkezett, így ezt jelöltem ki ivónapnak, de számos váratlan esemény és fordulat miatt végül az egész nap máshogy alakult, mint azt vártam. A nap első fellépője egy skót thrash/heavy metal banda, az Attica Rage volt, de mivel ez nem a kedvenc műfajom és a banda amúgy sem híres, nem láttam őket. Az ex-Pungent Stench tagokat felvonultató osztrák Hollenthon és a német Suidakra egyaránt kevés folkkal dúsított dallamos extrém metalban utazik, de véleményem szerint egyikük sem tett még le semmiféle igazán érdekes anyagot az asztalra, így az ő műsorukat is kihagytam.

Az ős-thrasher Sodom népszerűségének visszaesésére egyértelmű bizonyíték volt a korai időpont, amikor színpadra állhattak, és fellépésük szerintem egyetlen új rajongót sem győzött meg. Természetesen lemezminőségben tolták thrash/black dalaikat, de semmi érdekes vagy izgalmas nem volt a produkcióban. Az idősebb generáció jó pár képviselője még így is tiszteletét tette a koncerten, de nekik mást jelent a Sodom, mint a fesztivállátogatók nagyobb részét képező fiatalságnak.

Kíváncsian vártam a nap számomra legérdekesebb fellépőjét, a norvég black egyik egyedi és ikonikus alakját, a Satyricont. Igaz, nem igazán kedvelem a zenéjüket, mert véleményem szerint helyenként igencsak monoton, de azért mégiscsak egy közel 20 éves black metal zenekarról van szó. Ekkor jött a nap első váratlan fordulata: mikor futva odaérkeztem a nagyszínpad elé, nehogy lekéssek a Satyricon kivonulásáról, csodálkozva konstatáltam, hogy punkos thrash zene szól. Hosszú percekig nem értettem, mi folyik itt, mire az infósátor egyik készséges lakója felvilágosított, hogy a Satyricon sajnos reptéri problémák miatt még nem érkezett meg, úgyhogy hajnali kettőkor, a Belphegor után fognak színpadra lépni, helyettük pedig a kisszínpadról tették át az így igen szerencsés helyzetbe került spanyol thrash/crossover/punk Soziedad Alkoholika-t. Kicsit rosszul érintett a hír, mert már nagyon ráhangoltam magam a hideg északi fémre, és nem voltam biztos benne hogy hajnali fél háromkor még képes leszek tombolni a Satyricon koncertjén, de ugyanakkor örültem is, mert így nyertem másfél szabad órát, amit pihenéssel és evésivással töltöttem. Sajnálatos módon azonban annyira elmerültem a pihenés és egyéb elfoglaltságok tengerében, hogy csak akkor kaptam észbe, mikor már lekéstem a Testament műsorát is. Szörnyen röstellem, mert bár meglehetősen távol áll tőlem a kaliforniai thrash legenda zenéje, népszerűségük okán is meg kellett volna néznem őket. Amennyit a kempingből hallottam, az alapján szó nem érheti őket, és néhány ismerősöm elmondása alapján a színpadi viselkedésük is barátságos és közvetlen volt.

Utánuk a Blind Guardian következett, amin egyik társunk fanatikusságánál fogva kénytelenek voltunk részt venni, még ha nem is kifejezetten kedveljük a banda muzsikáját. A személyes véleményemet igyekszem maximálisan elkülöníteni a szakmai fejjel tapasztalt élményektől, így azt kell mondjam, zeneileg nem volt kifogásolható a fellépés. A hangulatos, szavalós intró utáni másfél órában régi kedvencekből és új tételekből egyaránt bőségesen mazsoláztak a zenészek (setlist: Time Stands Still (At the Iron Hill), Born in a Mourning Hall, Nightfall, Fly, The Script for My Requiem, Turn the Page, Welcome to Dying, Blood Tears, Valhalla, Sacred, This will Never End, And Then There was Silence, Imaginations from the Other Side, The Bard’s Song: In the Forest, Mirror Mirror), akiknek a külsején viszont annál több kifogásolható akadt. Véleményem szerint egy magasztos, epikus, mesebeli zenét játszó csapatnak nem szabadna úgy kinéznie, mint akiket csak most hirtelenjében szedtek össze az utcáról.

A legrosszabban az aranytorkú Hansi Kürsch és a szintis Michael Schüren festettek. Jó, tudom, ez egy metal fesztivál és nem szépségverseny, de azért egy minimális öltözködési érzék csak elvárható. Na, de hagyjuk is, a lényeg, hogy zeneileg és show szempontból maximális fellépést nyújtott a Blind Guardian, és még előnytelen külsejük ellenére is ezerszer szimpatikusabbak és megnyerőbbek voltak, mint a soron következő osztrák Belphegor. Az ő fellépésük ugyanis a fesztivál egyik legrosszabbjának bizonyult, legalábbis a jóérzésű fesztiválhallgatók körében. A meglepő dolog az egészben, hogy ezt nem zeneileg értem, ugyanis arra a zene önnön természetén kívül nem lehetett kifogás.

Lemezminőségnél kicsit kásásabban, de maximális erővel adták elő iszonyatosan dara black/death keverék számaikat, percnyi nyugalmat sem hagyva senki hallósejtjeinek. Ami miatt az egész koncert meglehetősen visszataszító volt és ami többeket is energiafeltöltésre késztetett (értsd: elmentek enni / inni), az az énekes Helmuth személye és attitűdje volt. Sok black/death metal énekest láttam már egészen szélsőséges viselkedésmódoknak voltam tanúja, de abban az összes beteg, befordult és embergyűlölő zenész hasonlított, hogy a közönséget ha nem is szereti, de tiszteletben tartja. Helmuthnak ez szemmel láthatóan nem tartozott az erényei közé, a számok közti kommentárjait a “Fuck you!” és a “You are assholes!” kifejezések alkották, folyamatosan bemutatott a közönségnek és egyáltalán minden szimpatikus vonástól mentes volt. Tavaly szeptemberben is láttam a bandát az A38-on, de ott nem emlékszem semmi ilyesmire. Nem tudom, mi történhetett velük, ami miatt ennyire ellenszenvesen viszonyultak a közönséghez, de a közönséget lenézése és alázása semelyik bandának nem válik előnyére.

Szerencsére a hajnali fél háromkor színre lépő Satyricon előadása visszaadta a hitemet a metalosok összetartásában, messze felülmúlva az összes addigi és későbbi fellépőt, talán csak a Nightwisht nem döntve le trónjáról. Egységesen, fekete ingben foglalta el a színpadot az öt férfi (srác?) és egy lány (Jonna Nikula szintis), majd az első szám után Satyr elmondta, hogy kivétel nélkül minden cuccuk még mindig Dániában van, beleértve a ruháikat és a hangszereiket is, úgyhogy így nézzük őket. És az oka, amiért nálam kiérdemlik a fesztivál legjobb előadása címet az, hogy még így is százszázalékos show-t nyújtottak. Bevallom, abban a naiv hitben éltem, hogy Satyr is egy visszahúzódó és befordult black metal arc, de az egész hét egyik legjobb frontemberének bizonyult.

Folyamatosan mozgott és kommunikált a közönséggel, ezerszer megköszönte, hogy még ilyen későn is itt áll és őket nézi szinte az egész fesztivál, és végtelenül szimpatikus módon prezentálta az olyan dalokat, mint az örök klasszikus Mother North vagy az új kedvenc Now, Diabolical és K.I.N.G., de természetesen a The Age of Nero-ról is elhangzott pár tétel. Sajnos Frostból nem sokat lehetett látni a dobjai miatt, de Satyr így is elvitte a hátán az egész előadást. Hajnali négy felé végül befejeződött a második napi zúzás is, és nyugovóra hajtottuk fejünket, felkészülve a másnapi, már első hallásra is heveny nyáltermelést kiváltó programra.

A harmadik nap ugyanis konstans zúzást ígért az elképesztő esti felhozatalával (Lamb of God, Amon Amarth, Dimmu Borgir, Deathstars). A főzenekarok előtti kisebb fellépők sem hagytak teljesen hidegen, leszámítva a legelső, Hatred nevezetű német thrash/power formációt, melynek műsora még a felkelés utáni lábadozás áldozata lett. Ezután következett a fesztiválon elkövetett első legnagyobb hibám, nevezetesen, hogy nem sikerült elég energiát gyűjtenem ahhoz, hogy elvonszoljam magam a Graveworm koncertjére, holott Engraved in Black című albumuk még az óvodás angoltudással írt szövegek ellenére is nagy kedvencem.

A Sonic Syndicatere viszont csak sikerült összekaparni magamat (és a társaságot), tegyük hozzá, hogy ebben segítséget nyújtott a bő egyórás csúszás az egész nap programjában, valamint a fő motiváló erő, a basszeros Karin Axelsson. Jó, elismerem, néhány dalukat is szeretem, és a napsütésben nagyon jó bulihangulatot teremtett dallamos és könnyű metaljuk, de a bárdista hölgy külseje sem elhanyagolható szempont. A fellépés színpadkép, zeneiség és előadásmód szempontjából is egységes és élvezhető volt, noha a srácokon időnként észre lehetett venni, hogy a hirtelen jött népszerűség kicsit a fejükbe szállt. Nem volt ugyan tele a nézőtér, de az a körülbelül 300 ember rendesen odatette magát. Sokan a sárban és az az ellen kiszórt szalmában fetrengtek, verekedtek, vagy épp csomókban dobálták egymásra. Látszott, hogy sok helyi fiatal rocker emiatt a banda miatt váltott napijegyet, számos Sonic Syndicate pólót láttam a tömegben.

A holland Legion of the Damned következett, akiknek ultragyors és agresszív thrash/death metalját lemezen időnként nagyon is jólesik hallgatni, Malevolent Rapture című számuk pedig sűrűn megfordul a lejátszómban, ám a várható húzós estére való tekintettel úgy döntöttünk, kihagyjuk az irdatlan tekerést ígérő bandát.
Vásárolgatás és sörözgetés közben összefutottunk a Belphegor basszerosával, aki jobb, de nem kevésbé érdekes arcnak bizonyult, mint énekestársa. Hol máshol is találkoztunk volna vele, mint az underground black metal cdk sátránál? Kicsit passzívan reagált mindenre, még arra is, mikor elővettem a magyar koncerten tőle kapott pengetőt. Mindegy, azért egy közös fotót csak sikerült vele összehozni. Még egy fontos információt sikerült begyűjtenünk a heveny sétálgatás közben, és pedig hogy este a Dimmu Borgir és a Deathstars helyet cserélnek, így tehát a Dimmu Borgir lesz a nap utolsó bandája. Ennek a változásnak az okát ekkor még nem tudtuk, de később kiderült.

A csúszás miatt kilenckor kezdett a Lamb of God, mely bár engem tökéletesen hidegen hagyott, társaim egyik kedvenc zenekara, így pihengetésünknek határozottan és gyorsan véget vetve lecövekeltünk a nagyszínpad előtt. Ekkor egy igen váratlan eseményben volt részem, ugyanis olyasmit tapasztaltam, amit semmiképp nem várnék egy sörszagú, szőrös rockerekkel és neccharisnyás minimálruhás rockercsajokkal zsúfolt metalfesztiválon: aranyosságot. A nagyszínpad jobb szélénél ugyanis, már bent a VIP-területen egy három éves kislány hatalmas fülvédővel a fején, rózsaszín cipőcskében és halálfejes pólóban sáros szalmát rugdosott az apjára gyöngyöző kacagással kísérve eme tevékenységet. Saját VIP-kártya lógott a nyakában (a térdéig), és szemmel láthatóan nem zavartatta magát a hatalmas zajtól és a sok embertől. Jó érzés volt látni, hogy a jövő generációja is képviselteti magát ezen a fesztiválon, pláne, hogy másnap a Napalm Death előtt is ott ugrált. Elnézést a kis kitérőért, a Lamb of God-nál tartottunk. Nos, a zenekarról alkotott véleményem szemernyit sem változott a koncert hatására, de igyekszem minél diplomatikusabb lenni. Itt is elmondhatom, hogy az egész fellépésbe nem nagyon tudok belekötni, mert nem lehet. Ezek az amerikai srácok is profik, száz meg száz koncerttel a hátuk mögött, pontosan tudják, mit és hogyan kell, barátságosak, néha mosolyognak, néha morcosak és alapvetően megállás nélkül zúznak. Azonban a véleményem még mindig az, hogy ebben semmi extra nincs. Brutális zenéjük van, oké, és még? Mert számomra egy kis művészi plusz nem ártana, és itt nem a technikásságra gondolok. Mindegy, ez igazából csak az én személyes véleményem, a fesztiválprogramba tökéletesen beleillett és zúzásra is hasonlóan alkalmas volt a Lamb of God koncertje. (Setlist: In Your Words, Set to Fail, Walk with Me in Hell, Hourglass, Now You”ve Got Something to Die For, Ruin, Dead Seeds, Laid to Rest, Contractor, Vigil, Redneck, Black Label)

Az utánuk következő Amon Amarth volt az este gyilkos szériájának kezdőtagja, a svéd vikingek valószínűleg az egyik legtöbbek által kedvelt zenekar Európában, és ezt meg is értem. Igaz, zeneileg talán ők sem találták fel a spanyolviaszt, de szövegeik és egész imázsuk olyan hűen adja vissza a viking kor és mitológia szellemiségét, hogy legszívesebben én is harci kalapácsot ragadnék a kezembe, és egymagam szállnék szembe Jormunganddal, ahogy azt Thor tette a színpad hatalmas hátterén. Hogy a tagság Johan Hegg-gel az élen egy az egyben viking csapatnak néz ki, ivókürttel, bőr csuklószorítóval és egymásba nőtt szőke szakállal és hajjal, már csak hab a tortán. Iszonyatos harci láz lüktet a dalaikban, melyekre a koronát Hegg egyedi hangja tesz fel, mely számomra az egyik legjobb hörgés az egész metal színtéren. Még az újra eleredő eső sem tántorította el a tömeget a csatadalok maradéktalan élvezetétől. A vikingek végül fél egy körül fejezték be portyájukat, visszavonultak csarnokaikba, hogy átadják helyüket honfitársaiknak, akik azonban egy egész más kor üzenetét hordozzák. (Setlist: Twilight of the Thunder God, Free Will Sacrifice, Asator, Runes to My Memory, Varyags of Miklagaard, Live for the Kill, Guardians of Asgaard, Where is Your God?, The Pursuit of Vikings, Thousand Years of Oppression, Victorious March, Cry of the Black Birds, Death in Fire)

Egy óra előtt nem sokkal lépett színpadra a Deathstars, a jövő génmanipulált Mötley Crüe-ja, hogy beavasson minket a saját legmélyebb szexuális vágyainkba. Az egyik kedvenc bandám ők, és amit élőben művelnek, az valami fantasztikus. Whiplasher olyan szöveggel rendelkezik, amilyet még nem hallottam, és aminek gyökerei bizonyosan a legundergroundabb, legsötétebb swingerklubokig nyúlnak. Háromszor láttam MetalCamp előtt őket élőben, de belőlük sosem elég, így a megszokott előadást vártam tőlük most is. Sajnos azonban ezúttal alulmúlták várakozásaimat, ugyanis sem Whiplasher nem beszélt annyit a számok között, sem a többiek nem vetettek be különleges showelemeket, sőt, még az ingjük is végig rajtuk maradt. Valószínűleg a fesztivál- és klubkoncertek közötti különbségből adódtak ezek a dolgok, de ezt a koncertet ettől függetlenül kénytelen vagyok a tőlük elvárható átlag alattira értékelni.

Természetesen azt azért nem lehet mondani, hogy rossz vagy élvezhetetlen lett volna a koncert, de aki már egyszer is látta őket klubbulin korábban, az érti, mit hiányoltam. Pozitívumként hadd mondjam el, hogy sok olyan számot is játszottak, amiket máskor nem igazán lehet tőlük hallani, például Mark of the Gun, The Fuel Ignites vagy Tongues. Zeneileg tehát jobb volt a koncert, mint amit nyújtani szoktak, mert ezúttal nem csak a közönségkedvenc dalokat játszották, de az előadásukat tekintve átlagon aluli volt, persze csak önmagukhoz képest. Körülbelül hajnali kettőkor aztán ők is befejezték a műsorukat, és függetlenül attól, hogy jobbhoz szoktam tőlük, számomra bekerültek a fesztivál legjobb öt koncertjébe.

Igencsak feszült várakozás következett, talán nem kell mondanom, hogy miért. Mindannyian tudjuk, hogy a Dimmu Borgir mekkora horderejű és jelentőségű zenekar és vagy szeretjük, vagy nem. Én bevallom, két albumuk is a kedvenceim közé tartozik, a Death Cult Armageddon és a Spiritual Black Dimensions, ráadásul az új korongon is van egy olyan dal, amiben minden tökéletes és hibátlan (The Serpentine Offering). Fojtott izgalommal és igen magas elvárásokkal vártam hát az eseményt, mikor hirtelen egy kedves női hang a hangosbemondón keresztül tájékoztatta a tömeget, hogy a norvég banda sok cucca késve érkezett meg, sőt, számos eszközük és kellékük egyáltalán nem ért még ide az előző helyszínről, de fogadjuk szeretettel a világ egyik legnagyobb black metal zenekarát.

Ez a kis bemondás borzasztóan hatásos volt és csak még tovább tüzelte a közönség lelkesedését. Sajnos valamilyen oknál fogva ezen a koncerten egyáltalán nem engedtek be fotósokat a fotósárokba, így én is a közönség soraiból élveztem a koncertet. A felkonferálás után intróval indítottak, majd végre elfoglalták a helyüket a zenészek a színpadon. Látszott rajtuk, hogy elég sok minden nincs náluk, amire szükségük lenne, mert többen közülük csak simán pólóban (ICS Vortexen konkrétan egy MetalCamp póló volt), festés és páncélok nélkül léptek fel, sőt, Shagrath még a napszemüvegét is fent felejtette (na jó, valószínűleg direkt hagyta fent). Ezektől függetlenül természetesen százszázalékos előadást nyújtottak, ahogy az tőlük el is várható, mozogtak, headbangeltek, valamennyire még interaktívak is voltak. A dalok közt régiek és újak is voltak, de valahogy nekem mégsem jött be a setlist. Showelemek szempontjából ez a koncert volt a Nightwish után a legjobb, hatalmas fáklyák voltak a színpadra állítva, lángcsóvák röpködtek szinte megállás nélkül és még szikraeső is volt. Bár az interneten 11 dalos setlistet találtam, nekem sokkal rövidebbnek tűnt a koncert, sőt, úgy általában véve csalódásként könyveltem el az egészet, noha pontosan megindokolni nem is tudnám. Mindenesetre mikor abbahagyták, olyan érzésem volt, mintha még a felénél se tartottunk volna a koncertnek, holott már erősen hajnali három felé voltunk. Imígyen zárult hát a harmadik nap Tolminban. (Setlist: Intro, Spellbound (by the Devil), The Serpentine Offering, The Chosen Legacy, The Maelstorm Mephisto, The Sacrilegious Scorn, Kings of the Carnival Creation, Puritania, Mourning Palace, Progenies of the Great Apocalypse, The Fallen Arises) (Augusztus 31.-én egy hivatalos közlemény jelent meg a Dimmu Borgir honlapján, melyben közlik, hogy a banda megválik ICS Vortex tiszta énekes/basszerostól és Mustis szintistől. Hosszabb és részletesebb információt találtok a banda honlapján: http://www.dimmu-borgir.com)

A negyedik, utolsó előtti nap közepesen érdekesnek tűnt, ellenben meglehetősen korán a színpad elé kellett kerülnünk, ha látni akartuk a lengyel Vader előadását (a nyitó román Negura Bunget annyira nem izgatta fel a fantáziánkat, hogy már háromnegyed négykor kikeveredjük a nézőtérre). Nos, a lengyelektől pontosan azt kaptuk, amit vártunk, izmos, viszonylag egyszerű ám hatásos, tömör death nótákat, rövidke, ám villámgyors szólókkal. A karakteres hangú Peter Wiwczarek által vezetett négyes minimális mozgással és interakcióval, ugyanakkor láthatóan jókedvűen játszotta végig ezt a kora délutáni háromnegyed órát.

Az ő esetükben is észrevettem, ahogy a Sonic Syndicate-nél is, hogy sok esetben sokkal jobb egy metalzenekart tűző napsütésben látni (bár gondolom a zenekarok ezzel nem feltétlenül értenek egyet), mint éjszaka vagy egy klubba bezárva a lámpák fényénél. A gitárosok nem hazudtolták meg zenéjüket, Decapitated és Incantation pólóban feszítettek az atlétás Peter mellett, a dobosnak azonban volt egy kis kaliforniai punk beütése a hátrafordított baseballsapkájával, amihez ráadásul olyan fejet vágott, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban széteshet a cucca.

A lengyel veteránok után egy másik hasonló korú banda foglalta el a színpadot, mégpedig nem más, mint a nagy német thrash-trió egyik tagja, a Destruction. A magam részéről van néhány daluk, amit szeretek, mert az egyik első metaldalok voltak, amiket hallottam, így emiatt a pár dal miatt nagyon vártam a fellépést. Az idén már 27 éves háromtagú banda jó kis vérpezsdítő thrashben utazik, amihez különösen jó bulihangulatot teremtett, hogy az ő koncertjük alatt is megkímélt minket az eső és átadta a helyét a napsütésnek. A zenekarban mára két alapító tag maradt, Marcel “Schmier” Schirmer énekes/basszer és Mike Sifringer gitáros, akik, bár igencsak meglátszik rajtuk a koruk, fiatalokat megszégyenítő tempóban és feszességgel játsszák élőben is harapós dalaikat.

A mostani dobos már 2002 óta játszik velük, így ő egy fiatalabb harcos, de természetesen kiváló energiával és pontossággal tolja a thrash-alapokat. Az olyan nóták, mint a Thrash “til Death, a Metal Discharge vagy a klasszikus Mad Butcher megadták a kellő kezdőlendületet erre a napra mindenki számára, aki esetleg nem tudta összeszedni magát a Vader fellépésére. A szegecses bőrmellények, Schmier hosszú, hullámos és nyilvánvalóan festett fekete haja (ami erős kontrasztban állt a koncert vége felé az énekléstől, gitározástól és hőségtől kivörösödött arcával) és a Destruction logós háttérvászon tökéletes thrash-szeánsszá tette a koncertet. A német thrasherek után egy igazi élő legenda következett, amelynek létezése nélkül az egész extrém metal szcéna egészen máshogy nézne ki, és amelyet magam is igen kíváncsian vártam.

Hét órakor foglalta el a színpadot a brit Napalm Death. Nem igazán tudtam, mit várhatok élőben egy olyan zenekartól, amelyik nagyrészt 30 másodperces tételekben gondolkozik és melynek minden dala csordultig tele van a legélesebb politikai és társadalomkritikával, de végül az történt, amire nagyjából gondolni lehetett. A banda felvonult, üdvözölt minket és az extrém zene történetében elfoglalt pozíciójuk teljes tudatában darálták le az arcunkat. Elképesztő volt, ahogy a számok között a The Accüsed-pólós énekes művelt és tájékozott emberként osztotta meg velünk kicsit talán szélsőséges, de mindenképpen megalapozott politikai nézeteit, majd a következő pillanatban lényegileg ugyanazt üvöltötte artikulátlanul a mikrofonba az azonnal felismerhető hangján.

És igen, a legtöbb játszott szám a harminctól hatvan másodpercig terjedő hosszúságú volt, és ez egy igen érdekes ritmust adott a koncertnek. Noha Barney megállás nélkül politizált a számok között, ezt igen intelligensen tette, nem nagyon említett konkrét dolgokat, de elmondta, hogy nagyon vigyáznunk kell magunkra a mai világban és nyitott szemmel és ésszel járva fel kell ismerni azokat a dolgokat, amik ártalmasak a társadalomra. Előzőleg sokat viccelődtem barátaimmal a kocsiban a mindössze 4 másodperces Dead című Napalm Death “dalon”, mely egyetlen riffből és a dead szó elüvöltéséből áll, de én voltam a legjobban meglepődve, mikor élőben is “eljátszották”. A koncertet a legtöbb néző néma csodálatban nézte végig, de persze számos aktívabb ember is akadt, aki pogóval vezette le a feszültséget. A biztonsági személyzet amúgy nagyon korrekt és profi, sosem szólnak közbe feleslegesen, és amikor közbeavatkozásra kényszerülnek, akkor is a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban dolgoznak, természetesen mindenki testi épségére maximális mértékben vigyázva. Tömény egyórányi grindcore múltidézés és elgondolkodtatás után végül el kellett búcsúznunk a brit extrém legendáktól, hogy egy ugyanabból az országból való, ám sokkal fiatalabb és egészen más hangulatú zenekart köszönthessünk a színpadon.

Negyed kilenc körül ugyanis a Dragonforce foglalta el a deszkákat, mi pedig bő egy órával később, széles vigyorral az arcunkon indultunk el sört keresni a fesztivál minden kétséget kizáróan legjobb bulija után. Ezek az infantilis fiatal csodazenészek ugyanis olyan hihetetlenül szórakoztató műsort nyújtottak, amilyet metalzenekartól soha nem várna az ember. Lehet őket komolytalannak bélyegezni, de a helyzet az, hogy igenis komolytalanok, és akkor mi van? A mosoly egy percre sem hervadt le az arcukról (kivéve, amikor a fotósárokban álltam és a basszeros srác igencsak elbambult az arcomat nézve), és az egész kisugárzásuk olyan erős volt, hogy a közönségben sem lehetett látni unott vagy morcos arcot.

Míg én az árokból fotóztam a bandát az első három dal alatt, barátaim bent a közönségben kissé fáradtan, karba tett kézzel ácsorogtak, ki is szúrta őket a cowboykalapos énekes, majd az egész közönség szeme láttára kigúnyolta őket, rájuk mutogatva és utánozva, ahogy karbafont kézzel állnak. Szinte megállás nélkül viccelődtek és rohangáltak a színpadon, életemben nem láttam még ennyire mozgalmas koncertet. Igaz, a szintis az én ízlésemnek már kicsit sok volt neonzöld és rózsaszín öltözékével és túljátszottan debil mozgáskultúrájával. Az énekes egy kisebb vidéki falu vízkészletének megfelelő mennyiségű palackozott ásványvizet locsolt, köpött, spriccelt és dobott a közönségbe. A banda és a közönség kommunikációja az egész koncert alatt folyamatos volt, mindig kiszúrtak valakit a közönségből, akivel éppen viccelődni lehetett. A mi társaságunkat már az elején kiszúrták, így többször is felénk fordult az énekes figyelme. Egyszer célzottan nekünk hajított egy palack vizet és nem hibázta el, pedig álltunk vagy 20-25 méterre a színpadtól. Később két igencsak nem odaillő lány állt be elénk, akiknek testi adottságai és elhanyagolható mennyiségű ruházata a környéken szinte mindenki figyelmét elvonta a koncertről. Ezt jeleztük is az énekesnek, mikor legközelebb felénk nézett, aki a lányok szemügyre vétele után heves bólogatással és kacsintgatással reagált nekünk. A tréfát félretéve azért arra is kíváncsi voltam, hogy a hipersebességű és technikájú gitár- és szintitémákat hogyan fogja előadni a két gitáros, Sam Totman és a hongkongi születésű Herman Li, de végül kénytelen voltam belátni, hogy ők ketten tényleg tudnak valamit.

Ugyanis bármennyire is hegyeztem a fülem vagy figyeltem a kezüket, nem tudtam számottevő hibát felfedezni. Hiába, hogy tényleg iszonyatos sebességgel játsszák eszeveszett dallamfutamaikat, ők tényleg tudják mikor mit fognak le. Természetesen utolsónak hagyták a Guitar Hero révén híressé vált Through the Fire and the Flames c. nótájukat. Végül ők is egy óra szünettelen viccelődés és jókedv után léptek le a színpadról.

Utánuk a Hatebreed következett, amely zenekar komplett világa és legapróbb eleme is olyannyira távol áll tőlem, hogy inkább a sörsátrak kínálatát választottam, ezért elnézést kérek minden kedves hardcore-rajongótól. Ami miatt azonban én is szégyellem magamat, az az, hogy a Down műsorát sem tekintettem meg, mert az én szívemhez nem állnak olyan közel, noha Stone the Crow című számokat nagyon szeretem. Fogadja minden érintett őszinte bocsánatkérésemül a Down setlistjét: Eyes of the South, There’s Something on My Side, Lysergik Funeral Procession, N.O.D., The Path, New Orleans is a Dying Whore, Nothing in Return, The Seed, Hail the Leaf, On March the Saints, Losing All, Lifer (Dimebag emlékének ajánlva), Stone the Crow, Bury Me in Smoke.

Felvirradt hát a fesztivál utolsó napja, mely tartogatott azért még néhány csemegét, melyek közül személy szerint leginkább a Die Apokalyptischen Reiterre és a My Dying Bride-ra voltam kíváncsi. A nap első fellépője a meglehetősen fiatal német Sons of Seasons volt, mely Oliver Palotai saját zenekarának tekinthető, akit Doro Pesch zenekarának és a Kamelotnak a szintiseként ismerhettek. Mivel ők egy még igen kevéssé ismert név és a progresszív szimfonikus metal amúgy sem tartozik a kedvenceim közé, kihagytam az előadásukat, az utánuk jövő olasz Extremáról pedig sosem hallottam még, így inkább azt az időt is megfáradt energiacelláim feltöltésére fordítottam.

A német power metal banda, a Mystic Prophecy már valamennyivel jobban érdekelt, de sajnos amit láttam és hallottam belőlük, az nem igazán hatott meg. A többi zenekarhoz képest meglehetősen erőtlen volt ugyanis a hangzásuk, és ezt kénytelen vagyok a zenekar számlájára írni, mert az képtelenség, hogy a hangmérnökök hibáztak volna, akik minden más zenekarnál tökéletes hangképet hoztak létre. Amúgy sem a legegyedibb zenekar a Mystic Prophecy, de lemezen időnként még egészen kellemes perceket tud szerezni galoppozós, hősies muzsikájuk. Sajnos azonban ez a fellépés nem hiszem, hogy bárkit is meggyőzött volna.

Utánuk végre az általam egyik legjobban várt banda következett, a tökéletesen agyatlan és őrült német Die Apokalyptischen Reiter. Ez a zenekar minden ízében különleges, sajnos azonban mégsem szeretik sokan. Ennek okára sajnos máig nem sikerült fényt derítenem, noha gyanítom, hogy a szintis személye közrejátszik benne. Már a színpadkép is tartalmazott néhány igen furcsa elemet: a dobcucc mellett egy hatalmas álló dob volt felállítva, olyasmi, mint a japán Taiko dobosok legnagyobb hangszere. Ezek mellett egy másik igen furcsa szerkezet is helyet foglalt a színpadon, ami leginkább egy henteskampókkal és bilincsekkel teleaggatott hintára emlékeztetett, ezzel nem is járva messze valódi funkciójától. Háromnegyed hétkor vonult fel a zenekar a színpadra a szado-mazo öltözékes, tüskés ágyékkötős, bőr arcmaszkos, kezében korbácsot lóbáló szintis vezetésével. A csapat zenéjének legfőbb jellemzője a magasztosság, a bizarr és a humor együttes jelenléte, és ez az élő fellépésen is tökéletesen tükröződött. A bizarrt egyértelműen a szintis és az ő hintaállványa képviselte, melyen korbácsát a nadrágjába dugva időről-időre ringott egyet. Az énekes sem egy hétköznapi figura kopasz fejével, kétágú szakállával, fura, piros mellényével, török basa-nadrágjával és túlburjánzó mellszőrzetével. Azonban ő a legbarátságosabb frontember, akit életemben színpadon láttam, és általában véve az egész zenekar hihetetlenül barátságos és alázatos a közönséggel szemben. Mikor tiszta szívéből megköszönte nekünk, hogy egész heti bulizás és ivászat után is itt állunk az esőben és őket figyeljük, többször is elcsuklott a hangja a hitetlenkedő nevetéstől. Az eső többször eleredt és elállt ez alatt a koncert alatt is, de nem sikerült eltántorítania az igen lelkes közönséget a koncerttől.

A koncert vége felé az énekes felhívott a közönségből két – házilag tákolt esőkabátba burkolózott és bőrig ázott – lányt a színpadra, hogy headbangeljenek vele két szám erejéig, majd a szintis odabilincselte őket a hintájához, és legalább két-három szám erejéig nem is engedte el őket. Mikor végre kinyitotta bilincseiket, az énekes elővett a semmiből két felfújható gumicsónakot, melyeket be akart dobni a közönségbe, ám ekkor valaki bekiabálta, hogy feküdjön bele a két lány a csónakokba, és úgy bízzák őket a közönség kezeire, és az énekes hallgatott rá. Egészen a koncert végéig körözött a két hajó a közönség hullámain, persze az aktuális utas általában kettő perc után kiesett belőle és más foglalta el a helyét. Setlisttel sajnos nem szolgálhatok, de a leghíresebb dalok és a személyes kedvenceim mind elhangzottak: Es Wird Schlimmer, Reitermania, Friede sei mit Dir, Riders on the Storm, Seemann (az a hegedűtéma…), Revolution, és végül persze a legnagyobb kedvenc We will Never Die. Hangulatában tehát hasonló volt a koncert a Dragonforce-éhoz, de mivel az Apokalipszis Lovasainak zenéjét jobban szeretem, megosztott első helyet adok a két zenekarnak a 2009-es MetalCamp legjobb koncertje címért való versenyben.

Jó ötlet volt a szervezők részéről egy ilyen jókedvű és vidám zenekart rakni a My Dying Bride elé, mert a brit doom-legenda komor és mélységesen elkeseredett zenéje hasonló bandákkal együtt képes lenne tömeges öngyilkosságot előidézni. Nehéz szavakba önteni azt az egyedi és puritán hatalmat és magasztosságot, ami ennek a zenekarnak a sajátja. Háttérfestmény és minden különösebb showelem nélkül állt ki a banda a közönség elé, többnyire egyszerű fekete ruhában és bakancsban, de persze Aaron külseje és kisugárzása mindenki másét elnyomta. Az ő hangja, mozgáskultúrája, tekintete, stílusa és úgy általában ő maga a fő alkotóeleme és mozgatórugója a My Dying Bride fellépéseinek, és ez nem volt másképp most sem. Tiszta hangja és hörgései is olyan mély érzelmi felhangokat hordoznak, amilyeneket ritkán lehet zenében tapasztalni. A koncert a lehető legegyszerűbb keretek közt zajlott le, semmi felesleges beszéd vagy tett nem törte meg a bánatos hangulatot. A számok között csak egy-egy “cheers” hangzott el, a koncert végén pedig talán két mondatban megköszönte Aaron mindenkinek, hogy itt voltunk, természetesen ezt is egy haldokló hajótörött és egy brit gentleman stílusának keverésével. Még az időjárás is engedelmeskedett a zene hangulatának, a borús és szürke hangulatot csak még tovább fokozva. Összesen nyolc dalt játszottak, – a számok hosszúságát figyelembe véve ez persze korántsem kevés – melyek közül három az új lemezről volt.

Ekkora életmű esetén igen nehéz egy olyan nyolc dalból álló műsort összeállítani, ami mindenkinek elnyeri majd a tetszését, de a My Dying Bridenak ehhez is jó érzéke van. A setlista a következő volt: Fall with Me, Bring Me Victory, From Darkest Skies, And I Walk with Them, Turn Loose the Swans, She is the Dark, The Cry of Mankind, My Body, a Funeral. A koncert fénypontjai számomra az And I Walk with Them és a She is the Dark című számok voltak, de gondolom mindenki megtalálja a maga kedvencét ebben a nyolc dalban. Óriási és egyedülálló élmény volt ez a koncert számomra, és ez jelentette a fesztivál művészi csúcsát. Az pedig, hogy Aaronnal a koncert előtt még egy közös fotót is sikerül csinálnom, csak a hab volt a tortán.

Fél tízkor érkeztünk el a fesztivál számunkra utolsó fellépéséhez, ez pedig a német power metalos bolondoké, az Edguyé volt. Az Avantasia-s Tobias Sammet vezette zenekar hangulatában és jókedvében hasonlít a Dragonforce-ra, de a britek sokkal közvetlenebbek és barátságosabbak voltak. A hatalmas háttérvászon közepén a Tinnitus Sanctus album borítóképe volt, mellette pedig egy hatalmas kőépület körvonalai rajzolódtak ki. A banda tagjai enyhén homoszexuális külsővel rendelkeznek, Tobias meglehetősen glamesen nézett ki a különböző állatmintájú kendőivel, de ezeket már megszokhattuk tőlük. Bár Tobias hangjában és a zenekar többi tagjának munkájában sem lehetett kivetnivalót vagy hibát találni, valahogy mégsem hagyott bennem túl mély nyomot ez a koncert. Azért a Tears of a Mandrake, mint kezdő rockerségem egyik kedvenc dala, megdobogtatta a szívemet, de egészében véve meglehetősen egysíkú volt a koncert. Én az Edguytól egy sokkal bolondabb előadást vártam, több színpadi viccelődéssel.

Lehet, hogy csak a Dragonforce hihetetlen metal-cirkusza tette túl magasra a lécet, mindenesetre az Edguy most nem volt nyerő nálam. A fesztivál záróeseményeként koncertező Kreator műsorát sajnos nem láttam, noha egy-két hangot elcsíptem belőlük. Alapvetően az ő zenéjük is meglehetősen távol áll tőlem, bár tisztában vagyok metaltörténeti szerepükkel. A koncertek utánra beígért záróbuli sztriptíztáncosnőiről természetesen megint sikerül lemaradnom, ettől függetlenül természetesen hajnalig tartó ereszd-el-a-hajamban vettem részt.

Mint első fesztiválozó, alapvetően nagy elvárásokkal indultam neki a 2009-es MetalCampnek és végül – a töménytelen sár és eső ellenére is – pozitív emlékekkel telve jöttem el onnan. A kocsi nyitott csomagtartója alá kucorodva gázfőzőn konzerv chilis babot melegíteni; a táborban talált összes alkoholos italt összeönteni és két svájci lánnyal iszonyatos ízélmények közepette elfogyasztani; cipő nélkül bokáig érő sárban gázolni a zuhanyzó felé, majd a sor láttán azonnal visszafordulni; borzasztó másnaposan kávét szürcsölgetni a napi első sör előtt a Paradisoban, mind-mind olyan élmény, mely csakis Tolminban adatik meg az embernek, és melyet biztosan sosem fogok elfelejteni. Hiába a hosszú út, a költségek vagy az özönvíz, ide akkor is megéri eljönni. Az idei fesztivál nem a legjobb felhozatallal kecsegtetett (legalábbis számomra) és még így is kimondhatatlanul élvezetes volt, kíváncsi leszek hát, hogy jövőre milyen zenekarokat sikerül összeszedni. Ha tehetném, minden évben akár kétszer-háromszor is újra átélném a MetalCampet, mert a környezet, a helyiek és a hangulat miatt igazán egyedi esemény.

27

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár