Metalfest 2013 – Plzeň – Koncertbeszámoló

2013. május 31-június 2. @ Csehország, Plzeň -Lochotínský Amfiteátr

Rockmaraton vagy Hegyalja ide vagy oda, tavaly óriási csalódásnak számított, hogy két sikeres(nek vélt) év után, 2012-ben nem került megrendezésre a hazai Metalfest, és bár a klub koncertek frontján igazán nincs okunk panaszra, azért még mindig hiányzik itthonról egy igazi „nagyvad” metal fesztivál, hogy aztán a nyár folyamán, az említett rendezvényeken már lehessen nyugodt szívvel, egyéni szájíz szerint szemezgetni a relatíve kisebb nevek között. Ilyen szempontból tavaly jó kezdeményezésnek indult a Szigetes keményzenei nap – kár, hogy idén ez az alternatíva is besülni látszik, hisz immáron a szezon rajtjánál abszolút semmi hír hasonló megmozdulásról. Marad tehát külföld vagy a Club 202.

Noha abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a – 2013-as évre amúgy már mindössze három országra redukálódott – Metalfest sorozatban szereplő zenekarok jó 90%-ához volt már szerencsém élőben, mégis az olyan nevek láttán, mint a Satyricon, a Katatonia vagy a Kataklysm nem sokat gondolkodtam az utazás kivitelezésén, már ami egész pontosan a cirkusz plzeňi kirendeltségét illeti.

Potom 9-10 órás út után érkeztem meg a sör (egyik) hazájába, ahol az előzetes várakozásoknak és előrejelzéseknek megfelelően konstans esőzés fogadott, ami önmagában még nem is lett volna olyan nagy tragédia, ha a sötétedés miatt nem kell azon nyomban négykézlábra esni és felverni a bázist a sártól már a 0. napon tocsogó Lochotin park kempingjében. Nem is voltak sokan vállalkozó kedvűek, így legalább a telítettség veszélye nem állt fenn a helykeresésnél, ám mint arra rövidesen rádöbbentem, így is sikerült a lehető legrosszabb helyen felállítanom a sátrat, miközben a mező (haha!) sarkában felállított sürgősségi sörsátorból együttérző tekintetek villantak meg a korábban érkezőktől. A tortúra után, az egész napi megpróbáltatások gyümölcseként mi más lehetett volna a jutalmam, mint egy pohár hamisítatlan Pilsner Urquell, ami a környezettel való ismerkedés és nagy beszélgetések hevében végül háromra duzzadt, hogy aztán éjfél magasságában végül fizikai formában is felkészítsem magam az első nap eseményeire.

1. NAP:

A néhány óra leforgása alatt vízággyá változó hálózsáknak és példátlanul hűvös éjszakának hála, pénteken már kora hajnalban nekivágtam a környék alaposabb feltérképezésének, és mivel a fesztivál közvetlen körzete hivatalosan csak 10 órakor nyitott, még egy röpke városnézésre is futotta az időmből. Az időjárás a továbbiakban sem kegyelmezett nyugatnak, pedig már önmagában az is páratlan jelenség volt, hogy az utazáskor Budapesttől kezdve, egész Szlovákián át, gyakorlatilag Csehország teljes területén esett, olyannyira, hogy a fesztivál időtartama alatt több megkeresés is érkezett a Pragokoncert csapatához, hogy egyáltalán folytatódik-e a betervezett program. Őszintén szólva, nekem is voltak ezzel kapcsolatos félelmeim, szerencsére azonban ilyen jellegű problémák nem adódtak, ellentétben a táborozás mikéntjével. Mire immáron a karszalaggal a csuklómon visszacsörtettem a bázisra, a sátor gyakorlatilag már csak gátként funkcionált egy spontán kialakult folyó kellős közepén. Az addig érintetlen területeken, a terjeszkedés érdekében bár rövidesen megkezdődött a fűnyírás, miközben a földutas parkolóból traktorral kezdték kimenteni a csapdába esett autókat, a szervezők ennek ellenére nem voltak a helyzet magaslatán. A későbbiekben a színpadhoz legközelebb eső nagysátorban folyamatos zsúfoltság uralkodott, a frissen szabaddá tett kemping helyek pedig csakugyan hamar leamortizálódtak – alighanem senki sem számított ilyen ítéletidőre. Mentségükre szóljon, hogy ezt leszámítva, minden mást példaértékűen biztosítottak a látogatók számára – de erről részletesen később, most lássuk a dolog zenei vonzatát.

Az első nap masszív heavy/power metal egyeduralma bár legalább olyan messze esett az ízlésemtől, mint Plzeň Budapesttől, ám az esti Satyricon érdekében biztos, ami biztos, pontban egy órakor már bebetonoztam magam a kordon mértani közepére, így ha csekély kompetenciával is, de minden fellépőről meg tudok osztani egy-két észrevételt veletek.

A csendes eső közepette a fesztivál első élőzenéjével a helyi Power 5 hozakodott elő, mondanom sem kell, inkább csak afféle kora délutáni melléktevékenység jelleggel – már ami a közönség érdeklődését illeti. Zeneileg pedig volt bennük potenciál, jóval ötletesebbnek és változatosabbnak tűnt a sztori, mint a hasonszőrű zenekarok 90%-ánál. Egészen meg is voltam lepődve rajta, hogy a jó 50 perces előadás közben egyszer sem futott át a fejemben az a tipikus „jóvammá’, lapozzunk” gondolat, ellenben a Salamandra-nál, akik a kellemes csalódás után egyszemélyben kimerítették a klisé fogalmát. Ezért tényleg fölösleges volt átutazniuk az országot Ostrava-ból – gondoltam magamban, és vártam, hogy a soron következő „cseh Pokolgép” milyen rettenettel vasalja majd ki a tűrőképességem korán megcsonkolt bástyáit.

Egészen pontosan a Citron nevű társaságról van szó, akik ’76-os alakulásukkal afféle nagyöreg legendáknak számítanak cseh berkeken belül. A klasszikus(an béna) heavy metal témákra ki is alakult az első, valamirevaló létszám a színpad előterében, amire az előzetes mini-hype alapján számítani is lehetett. Ami viszont nem kis meglepetés volt számomra, hogy az egybegyűltek közt feltűnően sok fiatal tapasztotta tekintetét a tagokra, mi több, láthatóan igazi die-hard fanok módjára bálványozták kedvenceiket a teljes koncert alatt. Tényleg nem akarok a szokásosnál is nagyobb tahó lenni, de sehogy sem fér a fejembe, hogy hogyan képes ez a fajta alibi zene mindenhol ennyire megérinteni az embereket, különösen azon esetekben, ahol az adott zenekar még csak komolyan sem képes venni önmagát.

Habár anyanyelven szólt a muzsika, az én cseh tudásom meg nagyjából kimerül abban, hogy „hlavní nádraží”, erre nem volt nehéz rájönnöm (akinek pedig tán homályos lenne a mondanivalóm lényege, az vessen egy pillantást a csapat „Sex Bomby” c. lemezének borítójára és döntsön belátása szerint). Írhatnám még, hogy „a bácsik szemmel láthatóan jól érezték magukat” és „igazi örömzenélést láthatott a közönség” (visszatérő makk-fogdosás, mikrofon-lóba), de nem tudom, mennyire hatnának ősztinén e sorok. Márpedig az fontos, úgyhogy szerintem: jóvammá’, lapozzunk…

Az átszerelés alatt próbáltam kipuhatolni, hogy a Crucified Barbara miféle zenében utazik, aztán mikor megláttam a három csábos leányzót elektromos gitárral a nyakukban, már feltett kézzel bazsalyogtam, hogy „á, mindegy, jó lesz ez!”. Aki olvasott már tőlem valamit, annak biztosan nem mondok újat azzal, hogy szívügyem a female fronted metal, így értelemszerűen eleve nagyobb bizakodással fogadtam a négy svéd gráciát, mint amit alapesetben az általuk képviselt irányzatnak szenteltem volna. Elfogultság vagy sem, átjött a fíling, így végre számomra is akadt valami jóleső látványosság odaföntről. Mia Karlsson bizonyította, hogy kellően dögös hangja van ehhez a laza, party-zenéhez, mialatt a szólók szépen színezték az összhatást, az esztétikai élményt pedig nem pusztán a hölgyek jelenléte, de a gyakori, összeállós virgázások is menetrendszerűen szállították.

A lezser warm-up bólogatásnál mondjuk nem hiszem, hogy nagyon több lenne a dalaikban, de erre a délutánra annyira ráfért már ez a beintős, szókimondó hard rock muzsika, hogy kimondottan élveztem az alakítást, míg a körülöttem állók érthetetlen okból kifolyólag, inkább visszaváltottak egyet rügyező buzgalmukból. Pusztán emlékezetből, annyi fix, hogy a csajok a hangsúlyt a tavaly ezidőtájt kihozott The Midnight Chase c. albumukra helyezték, erről biztosan elhangzott a Crucifier, a Shut Your Mouth, az Everything We Need és a tulajdonképpeni sláger, a Rock Me Like The Devil is, a boldog tudatlanság pedig részemről meghozta az eredményét, és végre nem fáztam annyira az események negyedik órájában.

Rózsaszín krém, kérem. Rózsaszín! Avagy érkezett a germán Pink Cream 69, méghozzá olyan dölyfös sztárallűrrel, hogy én éreztem hülyének magam, amiért 69-ből csak a „The ** Eyes” jutott az eszembe. Annyira vészesen azért nem indult a show, mint amit a nevük láttán sejtetett a megérzésem, vagy legalábbis értékeltem, hogy nem teljesen kiöregedve jöttek ki az urak ámítani minket, hanem érezhetően tényleg próbáltak valami lendületet vinni a nehezen definiálható zenei orientáltságukba. Attól mondjuk sikítófrászt kaptam, mikor David Readman a színpad egyedi adottságait kihasználva, kisétált a közönséghez és mélyen kigombolt ingje alól megvillant a mellszőrzete, de ennek ellenére remek frontembernek bizonyult, jól és rendszeresen kommunikált az egybegyűltekkel és igen rámenősen és kitartóan igyekezett lyukat beszélni az ember hasába, hogy márpedig ez igenis jó zene. Önbizalomból tehát nem volt hiány (lásd még: „még a nap is kisütött, mert mi játszunk”), eleinte végtelenül taszítóan is hatott ez az arcoskodás, aztán a koncert végefele hirtelen kitörő sűrű, emberséges hálálkodás végül nagy mértékben tompította a kezdeti rossz benyomást.

Ami magát a zenét illeti, szakmailag nagyon nem feszegetném a témát, biztos van akinek bejön, van akinek nem, azt viszont látni kell, hogy ha már egyszer valaki színpadra viszi a munkáját, akkor azt minimum valami hasonló szenvedéllyel kéne előadni, mint tette azt a Cream 69. Nekem itt sokkal inkább átjött a tényleges örömzene, mint a Citron-nál, ahol legfeljebb pár feles válthatta ki a kétes vigyorgást a valódi jó hangulat helyett. Ugyan meg nem könnyeztem a búcsút, nagy baj nem volt ezzel a produkcióval.

A szintén német, veterán U.D.O.-t aligha kell bemutatnom a heavy metalban jártas olvasóinknak, volt is nálunk koncertbeszámoló az enyémnél sokkal jobban értő kezektől, úgyhogy igyekszem rövidre fogni a mondókámat. Tisztában vagyok vele, hogy Dirkschneider úr milyen kultusznak örvend a célközönség körében, éppen ezért próbáltam is kicsit más felfogásban szemlélni a műsort, mint tettem és teszem azt azóta is, de őszintén, a meglátásom semmit sem változott. Továbbra is az a véleményem, hogy tudni kell abbahagyni. Udonak is, Ozzynak is, és még sorolhatnám a nagyon hosszú listát.

Részemről (negatív értelemben) egészen döbbenetes volt azt végignézni, hogy „egyébként” a frontember nevét viselő zenekar ikonja rettenetesen szenved, hogy 61 évesen bírja szusszal a 80 perces játékidőt, saját témáinál rendre a dobállvány mellé kucorodva préselje ki magából a hangokat, mialatt a tulajdonképpeni műsort a két frissen csatlakozott gitáros, Andrey Smirnov és Kasperi Heikkinen csinálja, zömében az egyszerre kilépős riffek és szólók panorámájával. Ez utóbbi nyitásnak még látványos, másodszorra odanézel, tizedszerre már csak az órádra. Biztos kettétörne az életem, ha teszem azt a Deadlock végleg lehúzná a rolót, de inkább búcsúznék el a bálványaimtól egy intenzív, seggberúgós bulival, mintsem lássam őket még plusz öt év múlva is, kiábrándító formában szerepelni.

Igazi rejtély volt számomra, hogy az embertelen dózisú, egész napos tradicionális fémzene után milyen fogadtatásra számíthat majd a Satyricon, de gyűltünk szépen, becsülettel, akárcsak az elfojtott adrenalin, ahogy a háttérben magasba emelték a tekintélyt parancsoló norvég legenda impozáns lobogóját. A frenetikus, ugyanakkor végtelenül egyszerű fénytechnika már a soundcheck alatt mellbevágott, a porond szinte kétszer akkorának tűnt, mint korábban bármikor, a fél tízes kezdésre pedig immáron tökéletes sötétségbe borult az amfiteátrum égboltja. Krémékre visszautalva mondhatnám: még a nap is elbújt, mert a Satyricon játszik, haha!

Dermesztő rituális atmoszférával hangzottak fel az első szólamok, nagyszerű színpadi kialakítással megspékelve az ígéretes élményt. A billentyűk és a dobszett bal, illetve jobb oldalra való csúsztatása (egyébként elvárhatóan) nagyszerű ötlet volt, noha Frost-ból persze így se nagyon lehetett látni semmit az erődje mögött – mely erőd, utóbb belegondolva, nem is volt olyan rettenthetetlen őrtorony, mint mondjuk Horgh tulajdona, a bécsi Hypocrisy koncerten. Csakugyan beszédes észrevétel ez, amiből a szemfülesebbek bizonyára rögtön levágják, hogy a setlist nem fukarkodott az „új-érás” Satyricon szerzeményeivel. Valóban, bár ez szemernyi problémát sem jelentett.

Nem is tudom, mivel kezdjem – talán azzal, hogy ég és föld volt a különbség a mostani, és a 2009-es Szigetes performansz között. Satyr nem csak a haját, de karizmáját is visszaszerezte az elmúlt évek során, sőt mi több, jelenkori kisugárzása a legbrutálabb reflektort is bárhol-bármikor porig alázná. Sokat látott blacker általában nem egy beszari alak, de az az irreális nyugalom, hűvös elegancia és kitörni készülő, de csendesen fortyogó repesztő energia, amivel Satyr állandó jelleggel sétálgatot fel-alá az orrunk előtt, alig egy méterre a kordontól, az tényleg vérfagyasztó impresszió volt. Talán klisé leírni, de két dal nem kellett hozzá, hogy egyértelművé váljon: 22 éves fennállása során legjobb formájában van a zenekar. Talán a csehországi fellépés előtt egy héttel végleg elkészült új lemez teszi, talán csak a hangulat, nem tudom, mindenesetre Satyr is jóval közvetlenebb és kommunikatívabb volt, mint bármely koncerten, amiről így vagy úgy, de tudomásom van. A Now, Diabolical alatt habozás nélkül kilépett a kordonra , hogy a tömegbe hajolva vezényelje le a dal utolsó szakaszát, valamint az egyes nóták közt is kimondottan bensőséges hangnemben beszélt a szeptemberben érkező friss korongról, továbbá az olyan örömhírekről, hogy nemcsak, hogy november táján garantáltan visszatérnek majd Csehországba, de szeptember 8-ára egy rendhagyó, orcsesztrával megtámogatott, grandiózus fellépést is leszerveztek az osloi operaházba.

A full extrás élményhez a tökéletes hangzás is kezesbárányként asszisztált – ez mellesleg a fesztivál összes koncertjéről elmondható volt, az egyetlen elhanyagolható észrevétel csupán csak annyi, hogy néha egy csöppet visszhangzott a hang a hely akusztikájából adódóan. A Satyricon-ra visszatérve, valóban meghatározó előadásként értékeltem a látottakat, a végjátékért pedig külön köszönet illeti a mestereket, hisz kétszer is visszajöttek (méghozzá hogy!) – bizonyára hezitálás nélkül tökön is szúrtam volna magam, ha nincs Mother North és Fuel For Hatred. Említeni sem kell, hogy mindkettő mekkorát hasított a finisben! Végső búcsú gyanánt, a teljes felállás kijött a tömeg közvetlen közelébe, a döbbenettől szaggatott ováció közben pedig lélegzetvisszafojtva csodáltuk egymást, és voltunk végtelenül lekötelezettek a felejthetetlen pillanatokért. Nem lehetek elég hálás a sorsnak azért, hogy pont ennek a szeánsznak lehettem szemtanúja. Aki még megteheti, mindenképpen nézze meg a bandát a soron következő fesztiválok valamelyikén – sosem fogja elfelejteni!

2. NAP:

A tegnap esti varázsba már kár lett volna bármi mással belerondítani, így rá is térnék a szombati nap beható boncolására. Kétség sem férhetett hozzá, hogy az extrém metal szerelmeseinek június 1-jén jön majd el az igazi kánaán, a bő két órával előrébb hozott kezdés ráadásul igazán hosszú napot, összesen több, mint 12 órányi fémzenét ígért.

A startot ismét kicsit lazábbra vettem, az Eagleheart-ból mindössze foszlányokat láttam (és még annyira se emlékszem), az old-school germán thrash-t csapató Accu§er viszont már a „kora hajnali” napszak ellenére kiütött a kómából. Nem volt túlgondolva a dolog, a küldetését, funkcióját – történetesen, hogy csapjunk oda keményen – viszont hibátlanul ellátta a brigád. A Death Angel-Testament-Exodus-féle bandák fényesebb korszakait idézte a rendelkezésükre álló 45 perc, a pozitív benyomásnak pedig már csak azért is örültem, mert a thrash metal iránti nem túl nagy rajongásom dacára is, a nemrégiben felfedezett Essence után már a második banda bizonyította a stílus létjogosultságát. Ugyan a srácok, illetve maga a banda sem olyan fiatal, mint dán kollégáik, a thrash iránti hitet ugyanúgy visszahozták/hozhatják azokban is, akiknek annyira nem jöttek be az olyan újabb kori bandák, mint az Evile, a Warbringer vagy a Bonded By Blood.

A Sebastien performja újabb, szűk egy óra punnyadással kínált meg a folytatásban, még ha a társaság érezhetően törekedett is egy minőségi előadás kivitelezésére. Ez tulajdonképpen sikerült is nekik, azért meg külön hálás voltam, hogy nem az anyanyelvükön szóltak a dalok, mert másfél nap után, lassacskán kezdtem végzetesen megcsömörleni a sok csehül támadó helyi bandától. A koncert csúcspontját számomra mindenképpen a vendég énekesek, közülük is az osztrák Sirens Cry-ban nyomuló Katie Joanne szükséges pluszja jelentette, noha nagyobb durranásnak kétségtelenül a Rhapsody frontember, Fabio Lione jelenléte számított. Mindkettőjük meglehetősen sok szerepet vállalt, több dalban is hozzátettek valamit George Rain natúr power-es hangjához, zárásként pedig a három énekes egyszerre is megcsillantotta tehetségét. Pofásan leszervezett kooperáció volt, de a zene sajnos nem nekem szólt.

Daniel Krob-é meg aztán végképp nem. Színpadra lépésekor nagyon serényen elkezdtem kutatni az emlékeimben, hogy honnan kéne ismernem az urat, aztán a többiek elenyésző érdeklődését látva rájöttem, hogy valószínűleg sehonnan. Abszolút rejtély számomra, hogy őt honnan és mi célból szalajtották, mert stílusilag is jócskán kívül esett a metal zenék világától. Úgy gondolom, beszédes infó, hogy a fellépés legnagyobb szenzációját a dob kilyukasztása jelentette, amin felbuzdulva aztán folyamatosan érkeztek a bekiabálások, mondván az ütős mekkora király… Részemről nem látom az összefüggést, de szóljatok, ha bennem van a hiba.

Ezen a ponton aztán tényleg vége lett a matinénak, következett ugyanis az Ex Deo, méghozzá a megszokottnál is keményebb zuhéban. Az alig pár hónapja esedékes pesti koncertjük kapcsán már fényeztem a projectet hangulatos előadásáért, a sikeres, első élőbeni találkozás után pedig hatalmas érdeklődéssel vártam, hogy miben tud majd újat nyújtani a Maurizio-által vezetett (ál)római legénység.

Őszinte leszek: picit csalódtam, amiért ez nem igazán sikerült. Elöljáróban azért azt leszögezném, hogy a dalok, illetve maga az előadás színvonala természetesen most sem vallott kudarcot, és továbbra is nagy élmény a testközeli találkozó, de egy igazán jó live bandánál szerintem alapkövetelmény, hogy a fan ne érezze azt, hogy ha egyszer látta, mindent látott. Nyilván figyelembe kell venni azt, hogy ahogy említettem, nagyon rövid idő telt el a két műsor közt és mindkettő elsősorban a Caligvla album népszerűsítésének volt alárendelve, de mindezek ellenére, azt mondjuk legalább elvártam volna, hogy a teret és úgy ámblokk a fesztivál-atmoszféra adottságait kihasználva villantson valami frisset a csapat. Ehhez képest, arra sem emlékszem, hogy a tagok bármelyike is egyáltalán lesétált volna (az egyébként végtelen kreativitásnak teret engedő) színpad előtti beton félkörre, sőt, még az itthon minimális díszletként funkcionáló Legio XIII feliratos zászlókat is eltüntették a – zenéhez mérten kopár – látványvilágból.

Titkon voltak reményeim, hogy a Maurizio által emlegetett, korábban már szereplő táncos lányt bevetik a cseh publikum előtt, de végül erre sem került sort. Az egyetlen többletet az az egy szem plusz nóta jelentette, amivel vastagabb volt a plzeňi játékidő a Club 202-es bulinál (ez a debüt Romulus albumról hangzott fel), igazán nagyot tehát senki sem veszített azzal, ha egy korábbi találkozás után ez az 50 perc most kimaradt az életéből.

A Milking The Goatmachine volt az egyik olyan banda, akikre már nagyon vágytam élőben, ezenfelül a rendezvény melódia-központúságára való tekintettel kiváltképpen izgalmasnak ígérkezett a berlini „goatgrind” érvényesülése. Legnagyobb meglepetésemre azonban rátalált a megfelelő rétegre a muzsika, vagy ha másért nem is, legalább a maszkok miatt minden bámészkodó odafigyelt rájuk egy kósza pillanat erejéig. „Goatleeb Udder” előtt mélyen leborulok, amiért az eszement dobjáték mellett a vokált is vállalta élőben, az meg, hogy mindezek tetejében még igazi vezéregyéniséggé is tudott válni, tényleg párját ritkítja. Ebből adódóan mellesleg rendkívül egyedi volt a színpadkép, a bárdisták fel-alá galoppozva, hatalmas energiákat felszabadítva szántották fel a deszkákat, az egyes szerzeményekben megbúvó közjátékok elpantomimozása pedig úgyszint nagy ötlet volt.

Bármennyire atom death metal is hasított odaföntről, képtelenség volt megállni, hogy az ember elnevesse magát például a When A Goat Loves A Woman telefonos bevezetésénél (aki hallotta a számot, bizonyára tudja, miről beszélek) vagy a Seven… lemezes Ding Dong klasszikussá érett sorainál. A végtelenségig elhallgattam volna ezt a humorba öltött brutalitást, a srácok minden kétséget kizáróan tökéletesen megalkották a lemezeikhez passzoló fizikai megnyilvánulást.

Elhangzott dalok sorrend, és a teljesség igénye nélkül: March Into Shed, Seven, Beware Of The Wolf, In Woods Of Unsuspected, Here Comes Uncle Wolf, Ding Dong, Milk Me Up Before I Go Go, Only Goat Can Judge Me, Stallzeit, When A Goat Loves A Woman.

Ha nem vártam volna olyan piszkosul a Kataklysm-bombát, még örültem is volna a Bloodbound közbeiktatásának – no nem azért, mert időközben megtértem, és hűséges power metal rajongóvá avanzsáltam, hanem mert egyébiránt korrekt momentumokat szervíroztak a svéd fiatalok(?). Az esetleg még a Dawn Of Silence-ből ismerhető Patrik „Pata” Johansson-ra nem nagyon lehetett haragudni folyamatos vigyorgása és ragadós jókedélyűsége miatt – szerettem, amikor valaki legalább érezhetően szívből és örömmel csinálta azt, amit. A tömeg zabálta is őt/őket ezért a közvetlen, fesztelen hozzáállásért, ismerték is őket szép számmal, mentek a nagy közös éneklések és a szüntelen tapsolás és őszinte lelkesedés a fellépés egészének idején. Zeneileg egy kicsiviel több egyéniség nekik sám ártana, de mindent összegezve megszavaztam nekik az „érdemleges” címet.

Két év telt el azóta, hogy a northern hyperblast négyese megdöngette a csillebérci Metalfest deszkáit, és bár új anyaggal azóta nem jelentkezett a társaság, egy Kataklysm koncert mindig, minden körülmények között kötelező buli. A Like Angels Weeping (The Dark) csontig hatoló nyitánya után derült ki, hogy Maurizio a szombati napra belázasodott, így gyors szemléletváltással, mindjárt valamelyest megbocsátható „bűnnek” tűnt az Ex Deo csöppet visszafogottabb alakítása, noha a Kataklysm-on ennek már nyoma sem volt, ha nem tudom, meg sem fordult volna a fejemben, hogy Maurizio nincs 100%-os formában.

A korábban hiányolt több „párbeszéd” és távolságtartás problémája ezúttal hamar megoldódni látszott, erős a gyanúm, hogy a brigád ereje legjavát – amúgy érthető módon – a Kataklysm műsorára tartogatta. Újabb és régebbi nóták együtt robbantak kapitálisat, úgymint a tavalyi magányos újdonság, az Iron Will, a Push The Venom, a The Resurrected vagy a gyűlölet-himnusz As I Slither, ahol már a tekintélyesre duzzadt nézősereg is időszerűen elkezdte jól érezni magát. A hangzás továbbra is szépen aládolgozott a súlyos death riffeknek, a perform igazi ereje mégis a kölcsönös elégedettségben nyilvánult meg, hisz számról számra egyre jobban egymásra talált zenész és rajongó. Ezt meglovagolva Maurizio, újfent igazolva kiváló frontemberi ösztöneit, meginvitálta a tömeget egy össznépi stagedivingolásra, miközben „security stress test” címszó alatt (lásd Iron Will DVD) felrángatta a komplett biztonsági személyzetet a színpad közvetlen előterébe, hogy teret hagyjanak a vállalkozó kedvűeknek.

Leírhatatlan élmény volt a tagokkal összekapaszkodva aprítani és üvölteni a zenekar jól ismert sorait, és ha már minderre kitértem, megragadnám az alkalmát, hogy megjegyezzem: a cseh biztonsági szervezet példátlan toleranciával teljesített nem csak a Kataklysm koncert, de az egész Metalfest ideje alatt. Nulla túlkapás és fölösleges fontoskodás nélkül tették a dolgukat, ami igen nagy mértékben hozzájárult a fellépések zavartalan, maximális élvezetéhez. Ez nem csak fontos, de egyúttal ritka tapasztalat is, úgyhogy ezúton is szeretném megköszönni az illetékeseknek, hogy ilyen profi módon jártak el az esetek 100%-ában. Sokat jelentett ez nekünk.

A finisben még borzasztóan jólesett a Crippled & Broken, majd a visszataps után a The Road To Devastation, az In Shadows And Dust végső odapörkölése pedig tökéletes keretbe zárta a 70 perces death metal ünnep minden átélt pillanatát. Sok év fényében is, ahogy kezdem: még mindig kötelező!

A főműsoridőre ismét visszaváltottunk a dallamosabb sávba, ezúttal viszont abszolút nem bántam a fordulatot, hisz a Katatonia egyike volt a fő okoknak, amikért egyáltalán kilátogattam Csehországba. Pusztán csak érdekességként jegyzem meg, hogy egyedül az ő backdrop-jukon nem szerepelt sehol sem a zenekar neve, noha nyilván a Dead End Kings borító elemeit felhasználó háttér senkiben sem hagyott kétségeket afelől, hogy ki is van a színpadon.

Két friss dallal nyitott a program, nevezetesen a The Parting és a fémesebb Buildings vezette fel az estét, melyek után mindjárt el is könyvelhettem magamban, hogy a 9. Katatonia opusz nem csak otthon, de élőben is működik. Az alap kontaktus megteremtésén hamar átestünk, Jonas a szürkületre szűkszavúan utalva, egyetlen mondattal tökéletesen betalált: „we used to play in dark, thou it’s okay cuz raining”. Idekint mi már kevésbé örültünk a makacs időjárásnak, bár ha valamikor előzetesen, önszántamból aláírtam volna az esőzést koncert közben, akkor az biztosan a svédek fellépése lett volna.

A várt és beigazolt erős hangulatiság ellenére eleinte kicsit stresszesen szemléltem az eseményeket, mert annyi mindent akartam hallani a srácoktól, hogy kézenfekvőnek tűnt, hogy nem fog minden beleférni a setlistbe. Az aggodalom közben elkezdtek szállingózni az olyan klasszikusok, mint a My Twin, a Soil’s Song, a July és a Ghost Of The Sun, ami aztán (szerintem nem csak nálam) oldotta a hangulatot, karöltve a ténnyel, hogy mindenki szépen hozta a témáit és Jonas is végig tisztán énekelt. Az mondjuk picit zavart, hogy frontember létére, egy-két rövid headbangeléstől eltekintve semmit nem mozgott a porondon, nem beszélve arról, hogy egyfolytában szembe lógó hajával nem sok eltérést mutatott egy gyökeret eresztett szomorúfűztől. Más hiányosságról viszont szerencsére nem tudok beszámolni, a közönség csöndes, de hálás és érdeklődő partner volt, az idő többségét így túlnyomórészt kitöltötte az ámulat – leszámítva az említett Ghost Of The Sun és a Forsaker keményebb témáinak periódusát. (Apropó keménység, nem tudom, feltűnt-e már közületek valakinek, hogy a csapat élőben, zeneileg mennyivel súlyosabban hat, mint lemezen hallgatva.) A DEK-ről játszották még egyébként a klipes Lethean-t és személyes kedvencemet, a külön gyönyörként megélt The Racing Heart-ot, az új szerzemények révén tehát volt egy kis csavar a produkcióban, az összhatás pedig minden felvetett és elhallgatott pozitívumot magába gyűjtve nagyszerű hatást eredményezett.

Nagy dilemma volt, hogy maradjak-e Sonata Arctica-ra, nem is annyira a 11 óra egy helyben állás miatt, sokkal inkább mert oly’ mértékben meggyötörve éreztem magam a dallamos férfi énektől, hogy egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy végig tudok csinálni még egy másfél órás kalandot.

A maradásban végül közrejátszott a napi teljessége igénye, illetve az a temérdek hazai visszhang, miszerint a finnek különösen jók élőben. Mivel eddig minden budapesti fellépésüknél csak vállrándításig jutottam, elérkezettnek láttam az időt, hogy a power metalhoz táplált reményem utolsó zászlóshajójaként meglepjen a társaság – nem mondhatjátok, hogy nem szeretem a kihívásokat.

Hirtelen a Deathstars-párhuzam villant be, mikor a fények kialudtával valami eszméletlen hangerejű női sikoly töltötte meg a körszínházat. Az a rész most kimarad, amikor elmondom, mivel indult a buli (merthogy azt nem tudom), de szűkre szabva megpróbálnám felvázolni az impresszióimat. Az odáig pipa, hogy a nóták valamivel karakteresebbek, mint az átlag, valamint, hogy Tony Kakkonak mind hangilag, mind jellemben igenis van stílusa… DE! Tudom, hogy ez abszolút egyéni szájíz kérdése, de engem rettentően idegesített az a – nincs rá jobb szó – hiperaktivitás (kapkodás?), amivel az egész műsort levezényelte. Más: értem, látom, tapasztalom, hogy a Sonata célközönsége – elsősorban kétségtelenül éppen Tony miatt – a hölgyekre fókuszál, nem is egy hátrány, ha tudod, kinek játszol, de (és megint a de…) nem akarok tenyérről elfújt csókokat kapni férfi nemű bajtársamtól. Bizisten ezt meg sem említettem volna, ha egyszer, jófejségből rá- és nem túljátszik a szerepére, de ennél jóval többről volt szó. Lehet persze „Replicazni” (haha), hogy az Amaranthe-os Elize Ryd-nél biztosan nem panaszkodtam volna, de azért mégis más, ha nőtől látja ugyanezt az ember.

Privát nyűgjeimen túlmenően, a Pink Cream 69 és a Bloodbound kapcsán leírtakat itt is fenntartom a színvonalat illetően, ugyanakkor nem titok: lettek volna ötleteim helyettük a rivaldafénybe.

3. NAP:

Kellemetlen melléktevékenységgel indítottam a vasárnapot, a korábbi kempinghely ugyanis annyira elmocsarasodott, hogy 3-4 sátor, nem sok, annyi nem maradt a terepen. A végleges megoldást befejezésképp a tetthely bejárata mellett húzódó erdő jelentette, ahol már hellyel-közzel emberi körülmények között lehetett létezni – igaz, az utolsó napon ezzel már nem sokra mentünk. A betervezett látnivalók tekintetében számomra ekkor érkezett el a pihenő-nap, úgyhogy a tényleges beszámolók között, itt most szentelnék egy kis teret a fesztivál egyéb körülményeinek bemutatására.

A helyszínt szerintem majdnem annyira tökéletesen eltalálták a szervezők, mint itthoni berkekben szokás – a vasútállomástól mindössze 2-3 km-re található Lochotin park ráadásul megközelítés szempontjából is jó döntésnek bizonyult, villamossal ugyanis minden további nélkül, könnyen el lehetett jutni a fesztivál területére és szükség esetén a városközpont sem volt messze. Nekem mellesleg nagyon tetszett az egész tér kialakítása, különösen a képeken is látható, méretes színpad előtti beton félkörív, ami tényleg sok-sok pluszt hozzáadott (és még adhatott volna) a fellépésekhez. A nézőtér lépcsőzetes mivoltát látva kezdetben még voltak kétségeim afelől, hogy a kordon és az emelkedő közti hely elegendő lesz-e az igazi küzdőtéri hangulatot kedvelőknek – az előre borítékolható volt, hogy nem itt fogjuk megdönteni a legnagyobb circle pit világrekordját –, de amennyire időközönként hátrakacsintva láttam, a harcosok nem nőtték ki a nekik szánt tér adottságait.

Feljebb a lépcsők között egy-egy sávban igen széles választékkal ellátott merch és egyéb releváns kellékeket árusító standokat állítottak fel sörsátrakkal párosítva, a belső zóna legtetején pedig még ennél is többfajta étel-ital várta a látogatókat, méghozzá kimondottan baráti áron, olyannyira, hogy szabad óráiban az ember néha hajlamos volt a muszájon kívül is kipróbálni ezt-azt, csak hogy tarkítsa valamelyest a zenei élményeket. Egészen bagatell és evidens dolog szóvá tenni, de természetesen a sör minőségét sem érhette panasz, hisz – meglepetés! – egyenesen a (városban egyébként 190 Kč-ért teljes egészében megtekinthető) helyi sörfőzdéből szállították nekünk a legnívósabb márkáknak számító Pilsner Urquell és Gambrinus söröket.

Az eredeti kempingtől a bejárathoz vezető bekötőúton szintén megtalálható volt az említett bódék töredéke, köztük a hivatalos Metalfest shop is, ahol kétféle póló mellett, bögréken és törölközőkön át sok más szuvenírt is be lehetett szerezni. Itt kapott helyet a tulajdonképpeni backstage is, ahol hálistennek (ingyenesen!) biztosítottak lehetőséget a sajtósoknak az aksi töltésre, így hosszú idő óta először, végre nem kellett halálba stresszelnem magam a fényképező-telefon kombó életben tartása miatt, amit igen nagyra értékeltem.

Míg az imént prezentált fakultatív szolgáltatásokat „teszteltem”, az Enforcer jött, látott és észrevétlenül lelépett a hátam mögött, így számomra a prágai power metalos Kreyson jutott reggelinek, ami utólag azért tűnik furcsának, mert a srácok (vagy inkább már urak) utoljára állítólag 1995-ben jelentkeztek friss anyaggal, ami testvérek közt is egy 18 éves intervallum. Annyit gonoszkodtam már, hogy nincs pofám nagyon szókimondónak lenni, röviden summáznám: gyenge volt, mint a harmat… Pár old-school arc jól érezte magát a műsoruk alatt, de egy nagyon szűk rétegen kívül, nagy port nem kavart a jelenlétük.

A Mercenary-t viszont már nagyon vártam, nem csak mert a jövő hónapban érkező zsír új cucc egy kimondottan jó formában lévő csapatot ígért, hanem mert René Pedersen egyszemélyes vokál-vezérletével most először volt szerencsém a dán kvartetthez. Ennek megfelelően, legelső benyomásom volt, hogy René a kibővült poszt ellenére, szemmel láthatóan ura a helyzetnek. Kiválóan váltogatta karcos- és tiszta hangját, grátiszba pedig még a beszélőkéje is ragyogóan működött, noha a lelkesedés az ízlés-kompatibilis stílus dacára sem nagyon akart átragadni a jelenlévők többségére. Valahogy senki sem tudta igazán hova rakni azt a csapongó dallamosságot, ami tulajdonképpen a banda legnagyobb fegyvere, és ami elöljáróban a friss címadó, Through Our Darkest Days exklúzív szereplését is jellemezte, de persze, ez még önmagában nem gördített akadályt az elé, hogy kölcsönösen szenvedélyes legyen a buli az érdekeltek számára.

Kellemetlenül hatott mondjuk, mikor René wall of death-re buzdítva igyekezett feltüzelni picit a harctéren állókat, ám a sokadik felhívásra is csak egy csendbe burkolózott alibi-pogóra futotta a csehektől – egyszóval, csoportosan ezúttal nem igazán volt meg az a közös hullámhossz, mint a Kataklysm vagy a Satyricon koncertjén. A srácok mindenesetre szívvel-lélekkel odatették magukat, így személy szerint, nem kellett bennük csalódnom.

A Varg volt az a zenekar, akikkel szemben a legkisebb elvárásokat támasztottam, mégpedig azért, mert a farkasok ezt megelőzően háromszor is, más-más körülmények között egyaránt bizonyítottak a szememben. A tavalyi kiadvány „Guten Tag” persze náluk is jelentett egy kis pluszt a korábbi performokhoz képest, de az igazi meglepetés erejével már nem számoltam – és bár nem is jött, paradox módon a dolog így is határozottan pozitívan vette ki magát.

Azt már az előző napokon is tapasztaltam magamon, hogy a temérdek ismeretlen (és stílusukból adódóan sokszor egyúttal érdektelen) formáció után hatványozottan jól esett teli torokból tolni a szövegeket és azonosulni a jól ismert dalokkal, de itt ez a reakció duplán érvényesülni látszott, talán mert a társaság végtelenül közvetlen és rajongó-barát magatartása okán, az évek során tényleg különösen szívembe zártam az együttest. A hangulat emelkedettségét tovább növelte az ismét piszkosul rákezdő eső, az ember néha tényleg úgy érezte magát, mint a megénekelt északi mitológia alakjai, ahogy a víz patakokban folyt az arcokról. A zenét hallván mégis esélytelen volt visszafogottan szemlélni az eseményeket, a sár, a szél és minden zord tényező ellenére is volt élet a sorok között. Nem tudom, hogy az eső végett, vagy ettől függetlenül, de a fesztiválokon megszokott fáklyáknak most nyoma sem volt, helyettük egy-egy zászló és pár fém csecsebecse szolgáltatott némi látványt a hagyományoknak megfelelően piros-feketére mázolt tagok között, amit viszont a bővebb díszletnél sokkal jobban hiányoltam, az a Blutaar lemez komolyabb befolyása volt a programba. Mindössze a címadót hallhattuk arról az anyagról – képletesen szólva, hullottak is a fejek, akárcsak a Schildfront-nál – a legnagyobb hangsúly így a Wolfskult korongra esett. Erről mindenképpen kiemelném a Nagelfar c. nótát, ami a csapat megszokott hangzásától eltérően egy jóval súlyosabb, mélyebb (ha úgy tetszik, komolyabb) tartalommal felruházva erősen megdobta a játékidő színvonalát.

A társfellépők között a konferálásnál számos zenész szentelt pár mondatot az időjárási körülményeknek, ki-ki a maga módján tette meg mindezt, többen együttérzésüket fejezték ki a szabadban állóknak, míg Varg-ék nemes egyszerűséggel elintézték annyival: „that’s what metal is about”. A felkiáltás persze nagy hálálkodások közepette érkezett a támogatásért, a slusszpoén azonban még hátra volt, hiába kiáltottam ki látatlanban, hogy meglepetésnek helye nincs – mert végül mégiscsak volt. Bónusz nóta lévén, már önmagában a Rotkäpphen beválogatása is váratlan húzás lett volna, de Freki magánakciója, hogy minden leány másszon fel a színpadra és táncoljon az uraknak, tényleg óriási döbbenetként hatott. Az eleinte félénk hölgyek társaikon felbátorodva a szám felére már teljesen megtöltötték a félkörívet, Frekinek ugyanakkor tényleg elévülhetetlen érdemei voltak az össznépi banzáj megszervezésében, mert a bátortalan kezdet dacára nem hagyta elhalni az ötletet és személyesen választotta ki az első szimpatikus alanyt a terv végrehajtásához – a többi aztán már ment magától, mint a dőlő dominó. Zseniális zárása volt ez a koncertnek, mondhatom, negyedszerre is mélyen meghajlok a németek példaértékű színpadi teljesítménye előtt.

Ekkor már kezdtem sejteni, hogy sanszos, ez volt az utolsó teljes értékű koncertem a 2013-as plzeňi Metalfest folyamán. Szép magyar fordulattal élve, annyira a tököm tele lett a záporral, hogy a Freedom Call és a Korpiklaani műsorszámát teljes egészében át-teáztam a nagysátorban. Valahol az Airbourne közepe táján még kimerészkedtem csekkolni a madártávlatot a merch-pultusok szintjén, szolid levezetésként közben végignéztem, ahogy Joel O’Keeffe a nekünk jobboldali, hatalmas tartóvasat kipécézve felmászott egészen a lámpák magasságába, hogy aztán ott szólózzon perceken át – emelem kalapom, tényleg nem semmi mutatvány volt –, de a sokak által legjobban várt King Diamond-ra már visszamásztam a fedezékbe, így bármekkora legenda is az öreg, az ő alakítása már lemaradt a napi programomról. A fotókat utólag visszanézve, baromi nagyszabású, látványos show-t adhatott a fesztivál headlinere, ezzel együtt meggyőződésem, mindenki azzal jár a legjobban, hogy nem tőlem olvassa majd egy King Diamond koncert beszámolóját.

Megküzdöttünk ezekért az élményekért, melyeket az idei szabadtéri szezon nyitánya nyújtott nekünk, de a hétfői reggelen csomagolva elégedetten nyugtáztam: megérte. Saját, szubjektív véleményem szerint több fiatal, feltörekvő banda jobbat-többet tett volna a közösbe, mint a – mondjuk ki – öreg rockerek elkötelezett sztárolása, de mivel túlnyomórészt rendszeresen erre van igény, esélyét sem látom annak, hogy a közeljövőben tompítani lehetne ezen bandák érvényesülését. Erről nyilván mindenkinek megvan a véleménye, nem is húznám tovább a témát – de mint mindig, a saját álláspontot most is fontosnak tartottam kinyilvánítani.

A fotók szerkesztéséért ezúton is nagy köszönet a Trendkill Prod.-nak!

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár