2010. február 22. @ Budapest, A38 Hajó
Két napra az eget és földet megrengető Void Of Voices/Ulver koncert után két szintén kitűnő zenei csemegét hallgathatott meg a nagyérdemű az A38 gyomrában. A hazai, pontosabban Győri eredetű POZWAKOVSKI nevét nem nagyon kell bemutatni a kísérletezős-pszichedelikus-post rock kedvelőinek, hiszen ezerfelé koncerteznek az országban, és ezen a koncerten lehetett először kapni frissen megjelent negyedik anyagukat, amely bakelit formában két számot tartalmaz – de nemsokára megjelenik ugyanez a két dal CD formában is, néhány bonus track társaságában.
A szó szerint tengeren túli fő banda ezen az estén a japán MONO volt (már csak azért is fontos kihangsúlyozni, mert van még pár Mono névre hallgató banda), akik hét éve jártak már itt, csak akkor még nem voltak annyira ismertek, mint napjainkban. A négytagú zenekar „99-ben alakult, és fejlődött szép lassan. Lemezeik egymás után jelentek meg, az impulzív, elsöprő energiájú post rock egyszerűen leírhatatlan mélységeket és magasságokat tartalmaz, már-már a művészet hatását súrolva. Egyszerű képletek hátán szelídítik meg az éjszakát és vele a hallgatóságot. Igaz a MONO szerintem sem igazán színpadra termett produkció (no nem mintha nem játszanának jól), vagy legalábbis fel kellene spékelni mindezt valamilyen vizuális élménnyel még: pl. szívesen látnám egy színházi előadás zenéjeként… de ez persze csak az én gondolatsíkom. A koncert így is teltházas volt, és élmény dús, a minimális hibák ellenére is jól éreztem magam ezen az estén.
A POZWAKOVSKI nyolc körül csapott a húrokba, egy kisebb tömeg csoportosult addigra a színpad előtt. Bal oldalt álltak a vetítők és tüneményes villódzás közepette szórták a képeket a vászonra – SzerediCs ismét cinema attack-olt:) Persze a mester nem kevés fizikai teljesítménye mellett a zenekar is ott volt a maga helyén, egyedül a keverésnél kifelé a gitár túl hangos volt helyenként, amit egy picit megsínylett a produkció: az erőteljes gitártémáknál nemigen lehetett hallani a dob és basszus fontos elegyét, de ez nem zenekari hiba volt. Nagyrészt azonban minden sikeres volt: összességében nagyon jól szólaltak meg, és valószínűleg minden a forgatókönyv szerint haladt előre.
A finom, eksztatikus hangok lassanként törtek előre, behálózva a teret, kissé visszahúzva az Időt, miközben egy teljesen szürreális világ kezdett tombolni. Nyers hangok, kísérletezős témák bontogatták a szárnyaikat, a pszichedelikus részek, az effektekből áramló atmoszféra egyszerűen lebilincselő volt, éterien elszabadult eszméletvesztés, egy folyékony álom, egy mikro energia összekeverve a folyamatossággal: máris kész egy kiugró, érdekes hangzás, egy egyedi ízvilág, jól összerakva és előadva. Sérült darabok az óceán mélyéről, miközben egy valóságos rémálom ébreszt fel, kitakarva a szégyentelen illúziót, szürke gyárfalak menetelnek a pusztában, át a kihalt városok felé, ahol már sejtszinten sincs élet, csak kapaszkodás, előretörés és a végén egy rezgéshullám! A tört ütemeken meghódol egy hangulat: finom cintányérzörejbe hasít a lábdob kegyetlen puffanása, rámerevedik a gitár finoman lebegő hangja erre a meszes vázra, amely mellett a basszusgitár dobbanásai kínzó szegek, átélhető érzések hadseregét felvillantva az éjszaka fényeinek. Az út előre tör, és a labirintus egyetlen végtelen szalaggá fonódik, küszködik ebben a reménytelen helyzetben: majd egyszerűen egy plazma színkombinációjával kitör, feléled, átszakítja a falakat, pörög, szétforgácsolódik, hogy egyesüljön önmaga porhüvelyével… akárhány Pozwa koncerten voltam is eddig, valahogy mindig meg tudtak fogni a zene és a vizualitás kettősével. Rengeteg hatás ötvöződik ebben a kettőben: egy letűnt korszak kockáira vetülő impresszionista hangulatok káprázatossá teszik a mondanivalót, és könnyed, laza, hanyag eleganciával ötvöződik ez a kettő valahogyan egyetlen nagy kifejezéssé. Mit is írhatnék még róluk? Mindenképp ajánlott a myspace oldaluk megtekintése, és azután már csak a koncertdátumokat kell lesni 🙂
A MONO elég gyorsan áthangszerelt, és a Tokyo-i négyes máris nekilódult, hogy megteremtse a maga atmoszféráját… Más világ ez hangulatában és színeiben, mint a Pozwakovski, mégis közel állnak ezek a képek egymáshoz. Ez a zene a hullámok mosta tengerpart, a kora reggeli fény beszűrődése az ablakon, egy marék homok, egy csillanás a szem retináján, a verőér egy dobbanása, egy új nap kezdete. Könnyedén megérint ez a muzsika, némi melankólia, finom, éteri hangok, könnyed lebegés szimfóniája, érintések zuhataga nyílik mindenfelé, és körben a mező, ahol járunk, végtelen. A gitárok csendes moraja szilaj rohammá érlelődik, a dob halk játéka, a basszusgitár vastag hangjai mint a sodródó falevelek, úgy járják táncukat. A tömeg, ami elfoglalta ezen az estén a hajót, rámozdult erre a hangulatra, ha ki lehet így ezt fejezni, mert ez a zene pont a mozdulatlanság himnusza. Dicsfény, aura, repülés. Komplex és mégis egyszerű dalok szólaltak meg: érthető dallamokra bontották az érzelmeket, a pontos játék hihetetlen dinamikus energiája magával sodort, mintha egyre csak süllyednék a végtelenben, ahol nincs le és fel, csak a süllyedés van, mint egy átlátszó, gazdag érzelemvilág. Kitörő vulkánok, elektromos kisülések kóborolnak az erek falain, pulzálva, ragyogva, kiteljesedve. Absztrakt kifejezések összpontosultak a jól megkomponált harmóniákban, egységben volt a szerkezet minden egyes pillanata: az előadás tökéletes volt. Zaj… milyen fontos is lehet a zaj, mi mindent kifejezhet ez a stimulált hangsor, ami a tiszta képekkel elegyedve egyfajta diszharmóniát alkot. Mert a finom lebegések közé néha éket ver egy-egy zajkollázs, egy halmazati ütközés, amelyből valami fennkölt születik meg. A létezés filozófiája nincs ugyan ebben, de megmerülhetünk egy belső szeletben, amely fogékonnyá tesz minket magunk iránt. A harmóniák keserédes koszorút fonnak a hangok viharos tengere fölé, csónakunk mégis nyugodt biztonságban lebeg a végtelenben, a felfokozódó szél csak segít és könnyebbé tesz mindent – kitárulkozás, szembenézés és kitárulkozás. Elnyúlni egy kis szigeten, ahogy partnak rohan gyengéden a csónakunk, a puha homokba mártani arcunk, és nézni milliárdnyi ragyogó szemcséjét – vándorlás az Élet útján, mi más ha nem porszem futás? Domináltak egymással a kiválasztott dalok egymás után, igaz jobb lett volna mondjuk babzsákról végignézni egy ilyen koncertet lezárt szemhéjaink mögött, a saját vetítőtermünkben – a képzelőerő nagy és színessé teszi ezt a zenét még jobban, ezért is hiányolom a vizualitást a zenekar kiteljesedéséből. Mély hangok lüktetnek messze, a vászon látóhatár szélén már feltűnik egy sötét felhő ragyogása, a víz csak fodrozódik, egyre dühösebben csapódva a part menti szikláknak, de mi csak emelkedünk, egyre feljebb, miközben zsugorodik a lent: elhagyott emlékek fulladnak vízbe, hogy azután feltámadjanak egy napon. Mégsem változik semmi sem: nincs harag, nincs düh bennünk, a zene változása csak másfajta árnyalatba helyezi a kontrasztos rajzot, azt, ami bennünket ábrázol, azt, ami belőlük fakad. Furcsa nyelvi kifejezőeszközre bukkant az ember, és ez a furcsa nyelv ma már természetes a számunkra… számukra pedig a mindenség. Ez egy csodálatosan kavargó éjszaka volt, tele vibrálással, feszültséggel, finom és eklektikus dallamokkal, egy csodás éjszaka a japán Mono zenekarral, akik kikapcsolták a külvilágot egy-egy rezonáns hang alatt!
