2022. október 10. @ Budapest, Barba Negra
Berobbantunk a brutális őszi koncertdömping kellős közepébe. Heti több kiváló buli csalogat akár, mind a mainstream, mind az underground vonal tekintetében. A bőség zavarában, sakkozni kell az idővel és az anyagiakkal. Rengeteg buli tolódik 2-3 éve még mindig a járványhelyzet miatt. Ez a helyzet az Ultima Ratio Festre keresztelt izmos turnécsomaggal is, ami bizony sok rajongó számára kötelező, hiszen egyszerre hozott több melodic death és egy gothic metal nagyágyút (és akkor a Borknagart még nem is említettem), akik majdnem fullra meg is töltötték a Barba Negra sátrát, azaz a Kék Színpadot – ráadásul egy teltházas black metal buli után egy nappal, hétfőn. Annyira nem lepett meg, egy Moonspell – Insomnium kombó bár önmagában mágnesként vonzza a fanatikusokat több oldalról is.
Ritka az olyan móka, ahol egy este alatt öt zenekar osztja meg a színpadot a Barbában, így a menetrend elég dinamikusra sikeredett, amellett, hogy a brigádok játékideje is megrövidült. A számomra ismeretlen texasi Hinayana fél órát nyomta, ami arra volt elég, hogy megértsem mit is szeretnének. Lényegében pont az Insomnium, Dark Tranquillity, tehát az északi vonalas melodic death-t spékeltek meg egy kis doommal. Korrekt volt a kiállás és pár szám után már rendesen is szóltak. Az akkor még csak a keverő pultig álló kisebb emberhadat simán meg tudták headbangeltetni. Számomra nem volt annyira maradandó, de több cimbora pozitívan nyilatkozott felőlük.
A sátor gyorsan telni kezdett, ahogy a Wolfheart színpadra állásának ideje közeledett. Az első körben még csak „egyszemélyes hadsereg” gyorsan kinőtte magát egy koncertképes komplett bandává, ahol már a többi tag is teret kapott akár a zeneírásban is. Persze ettől még a medve szőrmébe burkolódzó Tuomas Saukkonen lesz a főnök, hisz ez az ő (farkas)gyermeke. A finn kollegákhoz egy kis vérfrissítés gyanánt csatlakozott egy görög is, aki nem más, mint a Rotting Christ volt basszerosa Vagelis Karzis. A Toumashoz hasonló fizikummal rendelkező bőgős brutális színpadképet produkált és meglepően kiváló tiszta énekkel is támogatta a téli harcosokat. Zenéjük gyors tempójú melodeath, fagyos dallamokkal és jeges tekerésekkel. A folyamatos blast beat, ami csak a The King alatt apadt, töretlenül végig gyepálta a bulit. Kemény hét számot kaptak, de a lemezükön kívül, minden korongról nyomtak legalább egy számot. Külön emelem kardom az első lemezes Strength and Valor-ért.
Az estét norvég fronton a Borknagar képviselte, akik jó hat éve jártak nálunk utoljára. Bár ők inkább progresszív viking/folk metalban utaznak, egyáltalán nem lógtak ki a sorból, hisz eddig az összes zenekar zenéjében ott volt a hideg, fagyos atmoszféra. Ha már nagyon kakukktojást keresünk, akkor az a Moonspell volt… Visszatérve a Borknagarra, a Vintersorgtól megfosztott banda az új True North, az azelőtti Winter Thrice és a klasszikus Quintessence anyagát vették elő, mivel ők sem kaptak egy órás játékidőt, hogy szélesebb körből válogassanak.
A zenekar legtöbbet emlegetett tagja általában I.C. Vortex – aki a Dimmu Borgirban töltött munkássága miatt (de ne feledjük az Arcturust sem) került a reflektorfénybe szélesebb körökben – , így a közönség szempontjából sok múlik az ő koncertteljesítményén, ami valljuk be mostanában ingadozó volt. A bulit hörgéssel kezdte, majd a kissé torz hangosítás miatt, nekem alig tűnt fel, amikor az ikonikus tiszta vokálját is elővette, hisz vele párhuzamban a Solefald-os Lazare is serényen nyomta a szintetizátor mellett. A koma egyébként igen jó hangulatban volt az új gitáros kollegával együtt, mert a fél koncertet egy kis tánccal megspékelve, egymás vállára borulva nyomták le.
A buli katarzisa az új lemez záródala, a Voices berobbanása volt. Ez a nóta igazi közönségénekeltető és tulajdonképpen kissé stílusideg a zenekar részéről, még is bomba jól működik. A régi fanok örülhettek még a Ruins of the Future-nek és a Colossusnak, amik rendesen a magasba emelték a metalvillákat és az öklöket. Kétszer láttam már a Borknagart előzenekarként, így az az érzés maradt bennem, hogy gyorsan elröppent a bulijuk.
Átszerelés alatt az Insomnium ikonikus „I” betűje hamar felkerült a színpad két oldalára, jelezve, hogy a finnek hamarosan belekezdenek az apatikus melodic death metaljukba. A Karelia intro lecsengése után be is robbantak az Ephemerallal. Az a helyzet, hogy aki csípi az északi melodikusabb metalt, az nagyon nem tud félre menni ezzel a bandával, főleg hogy elég konzisztens, igényes zenét hoznak lemezről lemezre. Így a zenekar sem tud félremenni dalválogatás terén egy koncerten. Az Insomniumnál inkább a hangosítás és az élő performansz ereje dönti el a bulit. Voltam már gyenge koncertjükön, mert bitang szarul szóltak, de voltam olyanon is, ahol rájöttem, hogy ezt otthon, vagy egy erdei séta közben kéne hallgatni búskomoran, mivel lehajtott fejjel, zéró színpadképpel játszottak. Most beletaláltak a közepében, mert a harmadik szám környékén már bitangul szóltak – még oldalról is – és a srácok is energetikusok voltak a színpadon. Bár zenéjük mindig is a maga nemében lehangoló marad, még is teljes mértékben fel tudták korbácsolni a közönséget.
Nem meglepően főleg a 2019-es Heart Like A Grave korongról válogattak be, hisz még ők sem tudták rendesen megturnéztatni ezt az LP-t. Azóta tavaly kikerült egy véleményem szerint gyengébb kislemez is, de erről nem játszottak. A Winter’s Gate is nyilván kimaradt, hisz a lemez egy darab 40 perces dalát csak pirosbetűs ünnepeken szedték szét. A Shadows Of The Dying Sun viszont még mindig igen népszerű, sok dal csendült fel róla – mint például a személyes kedvencem a The Primeval Dark és a While She Sleeps (az kinek nem). Az újról is nagyot szól a duplázós Pale Morning Star, vagy a tuskóbb Valediction. Old school nótaként pedig a Mortal Share-re lehetett egy kegyetlen nagyot headbangelni. Talán a legjobb Insomnium buli volt, amin részt vehettem.
Viszont én a Moonspell miatt jöttem, pöcsös korom óta kemény fanatikus vagyok. Régi cimborámmal oszlásig hallgattuk az egyetlen Wolfheart kazettát, pedig akkor már kinn volt a Memorial is. A zenekar sokáig érinthetetlen volt számomra, azonban az 1755 c. lemezük csalódás volt – nem mint sokaknak a portugál szövegek miatt, hanem valahogy mintha kiveszett volna belőle az a darkos, gótikus atmoszféra, amiről a zenekar szólt. Unalmasnak találtam. Ettől függetlenül kíváncsian vártam, amikor beharangozták a Hermitage-t és startolt az első dal. Ismét koppantam, mert nem erre számítottam. Attól függetlenül, hogy a Moonspell folyton kísérletezik és merész új vizekre evezni, valahogy nem éreztem, hogy a sötét atmoszférát most pont modern hangzású progresszív rockkal/metallal kéne keverni. Rengeteg hallgatás kellett az új lemezhez mire rájöttem mit szerettek volna megmozdítani a hallgatóban, de kimondhatom, hogy a végére beérett a korong, mint egy jó bor. Nálam is megmozdult az a valami… Viszont, ahogy a zenekar a koncerteken is tudja, hogy a régi „slágereket” kell javarészt elővenni, így valószínűleg én is a korosabb lemezeket fogom pörgetni. Nem voltam még olyan bulijukon, ahol a setlistnek, több mint a fele ne a korai gigászok lettek volna. És ezzel nincs semmi baj, sőt!
A portugálok rendesen megleptek, mert olyan számokkal rukkoltak elő, amire nem számítottam. A Finisterrát még soha nem hallottam élőben, az In and Above Men / From Lowering Skies párost pedig főleg nem. Ez a The Antidote-os ínyencség csomag volt részemről az este csúcsa. Bár az utána következő klasszikus zuhatag sem volt semmi. Ami kicsit blokkolta nálam a hangulatot az az új lassú Apophthegmata volt, ami élőben végülis egész jól hozta magát, de akkor már inkább megnéztem volna egy Hermitage-t, hogy miként működik.
Zárásként egy nosztalgia töltet robbant a Mephisto – Vampiria – Alma Mater – Full Moon Madness képében, bár mivel ezek majdnem minden koncertjükön előkerülnek, így az új fanok számára sem lehettek ismeretlenek (bár nagyon remélem otthon azért meghallgatják a régi korongokat is). A Vampiria atmoszferikus ereje számomra a gothic metal kvintesszenciája. A hideg borsódzott a hátamon. Összességében nehéz rangsorolnom a bulit, mert mindegyik Moonspell koncert kiemelkedő volt számomra, ahogy ez is. Maradjunk abban, hogy bármikor elmennék megnézni a portugál vámpírokat – bármilyen lemezzel is rukkolnak majd elő a közeljövőben.
Fotók: Zenefesto
