2010. április 29. @ Budapest, Dürer-kert
Újabb hétköznap este, mikor minden normális ember otthon piheni ki munkája fáradalmait és újabb post rock/post metal koncert a Dürerben azon kevesek számára, akik valami mást várnak ettől a világtól. Milán és letörhetetlen Bálványvérének példás kitartása ikonként kellene hogy álljon minden magyar koncertszervező előtt. A koncertjein megjelenő rendszerint igen alacsony számú néző ellenére is rendre hozza hazánkba a kísérleti zene, a post rock, a post metal és sok más, igencsak földalatti, ám annál művészibb műfaj prominens és kevésbé prominens képviselőit. Április 29-én az eddigi legnagyobb nevű Bálvány-fellépő foglalta el a Dürert: a tradicionális – már ha egyáltalán lehet ezt a szót ezen a műfajcsaládon belül bármire is használni – post metal egyik legismertebb prófétája, az amerikai Mouth of the Architect. Előzenekar gyanánt a brit Khuda képében üdvözölhettük a Bálványvér történetének első visszatérő fellépőjét. Mivel múltkori, a svéd Kongh-gal közös koncertjükről lemaradtam, őket is kiváncsian vártam.
Az estét hazai támogatásként pedig a Nadir tagjaiból alakult, saját maguk által industrial doomként aposztrofált zenét játszó Our Existence is Punishment nyitotta. A gitár-basszus-dob-ének felállású zenekar igen morcos zenét játszik, és színpadi előadásuk is hűen tükrözi a muzsika zordságát. Szinte teljesen szótlanul, jóformán csupán gesztusokkal kommunikálva zúzták végig műsoridejüket. A tagok által viselt Malachi és Merauder pólók is iránymutatással szolgáltak zenéjük súlyosságára nézve. Az este két másik bandájához képest ők jóval közelebb állnak a metalzene hagyományos meghatározásához, „rendes” dalszerkezetek, riffek és szólók egyaránt nagy számban találhatóak zenéjükben. Önnön stílusmeghatározásuk meglepően jól tükrözi a valóságot, iszonyatos súlyú, rideg és embertelen doom metalról van itt szó, mély, néhol üvöltős hörgéssel. A gitár nyomasztóan mélyre volt hangolva, minden egyes pengetés pörölycsapásként érte a dobhártyákat, mely fájdalmat csak tovább fokozta a rendkívül izmos, sokszor már-már Kornosan recsegő basszusgitár. A doboknál is a feszességen és az erőn volt inkább a hangsúly, mint a technikásságon, de itt-ott azért kis trükkökkel tarkitotta játékát a srác. Az ének is a tradicionálisabb metal-hörgés volt, nem pedig a post-metalra jellemző üvöltés. Itt jegyezném meg, hogy a hangmérnöki pult mögött álló egyén sokkal többet is adhatott volna az énekre, mert számos alkalommal igen erőtlennek és halknak hatottak a vokálok a gitár és a basszus masszív megszólalása mellett.
Mindent összevéve egy bemelegítésként tökéletes előadást láthattunk az Our Existence is Punishment személyében; nagyon hatásos és biztató kezdet, ezt nyugodt szívvel állíthatom, hiszen hosszas gondolkodás után sem tudtam hasonló zenekarnevet felhozni, de egy kis változatosságot még lehetne csempészni a zenébe. Ami még eszembejutott, miközben figyeltem a bandát, hogy egyedül, lemezről hallgatva ez a muzsika sokkal szerethetőbb, mint élőben nézve. A rideg, gépies, szürke és inhumán világ sokkal nagyobb hatást tud elérni, ha saját elménkben, belülről fejlődik ki.
A banda utáni kis átszerelési szünetben alkalmam nyílt kicsit jobban szemrevételezni a közönséget és nagy örömmel tapasztaltam, hogy egyre több olyan embert látok a Bálványvér koncertjein, akikről ránézésre semmi esetre sem tudnám elképzelni, hogy akárcsak a közelébe mennek egy ilyen zenekarnak. Nagyon jó érzés ez az egyfajta testvériesség, amit a zene hoz létre, amúgy teljességgel eltérő karakterű és profilú emberek közt. Tornacipős alter-külsejű lányoktól kezdve zakós-szemüveges bölcsészeken át magassarkús-elegáns lányokig minden szociális csoport képviselőit láttam aznap este a Dürerben.
Minthogy eleve késéssel indult az este, a brit Khuda csak tíz előtt nem sokkal lépett színpadra, hogy prezentálja az egyik legkülönlegesebb koncertet, amit valaha hallottam. Instrumentális gitár-dob duóról van szó, de az ezáltal sugallt minimalizmus egyáltalán nem jellemző a zenéjükre. A sötétbe borult színpadot csak néhány kék reflektor világította meg, remek hangulatot teremtve a folyóként áramló, hol vihar által felkavart hullámokként csapongó, hol lassan hömpölygő, hol pedig hűvös csermelyként simogató zenéhez.
Alapvetően post-rock gyökerű a Khuda muzsikája, de annak egy végtelenül egyedi, szokatlanul különleges verziója. Egyre több embertől hallom a panaszt, hogy a post-rock is túltelített műfajjá vált, tucatzenekarok építkeznek a tipikus feszültségépítő és katarzisba kiteljesedő elemekből. Bevallom, sok újabban megismert zenekarnál már én is telítve érzem magam ezzel a fajta magasztossággal és már mesterkéltnek és hatásvadásznak hat a katarzis is. Ezeknek a kételkedőknek melegen ajánlom hát, hogy lehetőség szerint jussanak el egy Khuda koncertre; biztos vagyok benne, hogy pár perc alatt porszemként söpörné félre minden kétségüket. Magam sem hallottam még semmi ehhez foghatót, már magát a post-rock jelzőt is csak jobb híján aggatom rájuk.
Az egyetlen kézzelfogható strukturális elemek az erőteljesebb, zaklatottabb, örvénylőbb részek és a lebegősebb, pihenősebb, álmodozósabb részletek. Ilyen formában a víz és a levegő zenébe öntéseként is felfogható akár a Khuda, mindkét elem tud törődő és megnyugtató, illetve dühös és erőszakos is lenni. Az egész előadás egészében improvizatívnak hat, de ahhoz messze túl komplex és az Ulveres Garmra hasonlító dobos és a Russian Circles-pólós gitáros játéka közti kapcsolat is túl szoros. A katarzist okozó részek laikus füllel erőszakosnak és akár agresszívnak is hathatnak, ez is egy a post-rocktól igen távol álló vonás.
A koncert közben egy kisebb technikai malőr is adódott a gitáros számos pedálja közül valamelyikkel, de ezt két-három javítási próbálkozással helyrehozta és szimpatikus, közvetlen és szerény modorával lehetetlen volt ezt felróni neki. Ez a szűk egyórás, szünet nélküli örvénylés, hullámzás, ringatás és rázkódás az egyik legegyedibb és legkiemelkedőbb zenei élmény volt, amiben valaha részem volt, így sajnos a Mouth of the Architectnek esélye sem volt ezt felülmúlni; számomra legalábbis egyértelműen a Khuda volt az este nyertese.
Az amerikai főbanda, a Mouth of the Architect, a post-metal egyik legismertebb harcosa a Neurosis-Isis-féle teremtők után, így a magyar metalrajongók ezekben a körökben tájékozott hányada nagy örömmel fogadta a hírt, hogy hazánkba jönnek. Bár a post-metal és annak különböző oldalhajtásai az én zenei ízlésemben is igen előkelő helyet foglalnak el, a Mouth of the Architect mégis mindig elkerült valahogy. Az őket övező hírnév miatt azonban egyértelműen ott volt a helyem a Dürerben.
Lehet, hogy a Neurosis iránti olthatatlan imádatom vagy a Khuda váratlanul tökéletes előadása volt az oka, de az amerikai banda fellépése nem igazán hagyott nyomot bennem. Utólag lemezen is próbálkoztam velük, de számomra egy az egyben a nagy elődök zenéjének elemeinek újrajátszásának hat. Nyilvánvalóan találtam különbségeket a MotA és elődeinek zenéje közt a koncerten, de összhatásában számomra csalódást okozott a zenekar. A zene kicsit gyorsabb, metalosabb, sűrűbb és doomosabb, mint a Neurosisé, de az énekes hangja és a hangzás szinte a megtévesztésig hasonlít Steve von Till zenekaráéra. Persze az egyediség terén mutatkozó igen terjedelmes hiány ellenére is ritka élmény egy post-metal koncert. A különböző samplerekről, szintetizátorokról és más gépekről játszott hangminták és zörejek nagyon sokat adnak a zenéhez, mely egy egészen másik, megnevezhetetlen és körülírhatatlan világba repít a hétköznapokból. Ă…Âserejű zene ez, mely az ember zsigeri ösztöneiig és gyökereiig nyúl vissza, de a modern kor bimbóit hajtja, hipnotikus erővel babonázva átszellemúlt ringásba a hallgatót.
Ez az este számomra a meglepetések estéje volt, a Khuda messze felülmúlta elvárásaimat, a Mouth of the Architect pedig sajnos elmaradt azoktól. Mindezzel egyetemben azonban egyszeri élmény volt a koncert, noha kétségkívül nem a Bálványvér legélvezetesebb eseményét láthattuk.