2012. április 23. @ Ausztria, Bécs – Szene
Egy rossz szavunk nem lehet az idei, sőt, tulajdonképpen az elmúlt évek hazai koncertfelhozatalára, de biztosan mindenkinek megvannak a maga saját kedvencei, akik a közeli dátumok ellenére sajnos nem minden esetben jutnak át az országhatáron. Szerencsére azonban a drága osztrák sógorok sem szűkölködnek jeles fémzenei eseményekben (és helyi bandákban), így olykor-olykor megesik, hogy az ösztön diktál, akkor pedig nincs mit tenni, menni kell, arról nem is beszélve, hogy egy külföldi metal túra azért valamilyen szinten mégiscsak plusz élménnyel gazdagítja az emlékezetet.
Számomra ezúttal a Dark Fortress nevével fémjelzett európai Nachtmystium turné jelentett ellenállhatatlan vonzerót, hogy egy minőségi este keretein belül újfent belehörpintsek a Szene frissen csapolt sörébe, így az igencsak emlékezetesre sikeredett hétvégi Hellfest után, hétfő este már a bécsi pokolban találtam magam, hogy első ízben tekintsem meg napjaink túlnépesedett black metal színterének két meghatározó csapatát.
Körülbelül este hat magasságában, tehát durván két órával a meghirdetett kapunyitás előtt érkeztem meg a Hauffgassebe, a bejáratnál pedig máris programváltozás fogadott, a Phlefonyaar ugyanis számomra ismeretlen okokból kifolyólag elpárolgott a fellépők listájáról, így papíron kimondottan rövid este elébe néztünk, főleg, hogy a bebocsátást is félórával előbbre hozták. Ennek ellenére, az embernek könnyen az a benyomása támadt, mintha egy zártkörű bulira lenne hivatalos, a helyi fotósokon és a bandatagokon kívül ugyanis emberekről még csak hírből sem nagyon lehetett hallani, nemhogy látni akár egyet is a klub ötven méteres körzetében. Az érdeklődés felháborító hiánya azonban egy percig sem gátolta a hírhedt német precizitást, így az előre kitűzött időpontnak megfelelően, pontban nyolckor meg is nyíltak a terem kapui a maroknyi érdeklődő előtt.
Várakozás ide vagy oda, a programot nyitó Verdelet szempontjából mégiscsak jót tett volna egy kis késlekedés, az idén alakult brit mészárosok koncertjén – illetve túlzásokba ne essünk, nevezzük privát előadásnak – megszámoltam, egy tenyérnyi, azaz ötös darab egyed volt jelen! Ebből három fotós, egy eltévedt lélek, valamint jómagam. Ilyen szintű apátiát és lesajnálást én még életemben nem tapasztaltam, ez a példátlan pangás ráadásul már nekem kezdett kellemetlen lenni, úgyhogy villámgyorsan vad headbangelésbe menekültem a csapat abszolút mindenféle izgalomtól és újdonságtól mentes, tradicionális reszelésére. Habár a zene önmagában tényleg totális zsákutca volt a frissességet keresőknek, a hagyományos látványvilág és a dallamokat teljes mértékben nélkülöző destruktivitás és szüntelen cséplés bemelegítésnek megtette a magáét, megkockáztatom, akár még működhetett is volna a dolog, ha a küzdőtéren lévő élőlények létszáma nem vetekedett volna egy krematórium zsúfoltságával. A srácok előtt mindenesetre mélyen meghajolok, amiért a maguk részéről ilyen körülmények között is teljes értékű műsort toltak. Ha pusztán csak a színpadra koncentráltam volna, meg nem fordult volna a fejemben, hogy gyakorlatilag önmaguknak játszanak. Valahogy ez lenne a helyes, ámbár kétségtelenül embert próbáló zenészi hozzáállás. Csak könyörgöm, valami egyediséget…!
A Dark Fortress hangolásakor ugyan már kezdtek befelé szivárogni a későn érkezők, engem mégsem hagyott nyugodni a tény, hogy egy ilyen fantasztikus párosítás alkalmával ennyire méltatlanul kicsi az érdeklődés. Ilyen esetekben kérdőjelezem meg komolyan a közönség jóízlését, mert az egy dolog, hogy a kardlengetős heavy metal harcosai nem gerjednek feltétlenül az apokalipszis megidézésére, de hogy a black metalban jártas hallgatóság legalább egy számottevő része ne képviseltesse magát egy ilyen eseményen, az számomra érthetetlen. Se egy sátáni kacaj, spontán bekiabálás vagy villázás az átszerelés alatt, így a srácok corpse-paintben fel-alá rohangálva tették a tennivalót, majd a beállás után hamarosan teljes vakságba borult a helyiség.
A németek nagyságát bizonyítja, hogy az Osiris első hangjaitól kezdve teljes mértékben megszűnt létezni a külvilág. Nem számított semmi, nem volt külső behatás, csak a romjaiba dőlt, feketére festett világkép illúziója járta át a levegőt, miközben a horda teljes erőbedobással látott neki a hely módszeres lebontásának, ami a harmadik nótaként felhangzó The Valley-al minden kétséget kizáróan sikerült is nekik.
Ez a dal már lemezen is veszélyes csapásokat mér a falakra és a hallgató lelkiállapotára, de élőben egyenesen halálközeli élménnyel egyenlő, ahogy a kegyetlenül súlyos riffek után Morean elkezdi kántálni az „Another promise broken…” sorokat. Állítom, black metal szerzemény színpadon még így nem ütött, mint ez az opusz, még a Dimmu Borgir Puritania-ját is oda-vissza verte ez a röpke nyolc perces mestermű. A csontig hatoló lassúzás után a blastbeatek is visszatértek a Cohorror-ral, összességében pedig meg kell mondjam, zseniálisan össze lettek válogatva a dalok, hisz a szélvész témák mellett az erő és a súlyos, doomosabb őrlések is egyaránt szerves részét képezték az előadásnak. Kíváncsi voltam, hogy a vége felé Morean meghúzza-e még az aduászt valamelyik Ylem lemezes, tiszta énekkel megspékelt nótával, mint mondjuk az Evenfall vagy a Wraith, illetve őszintén, egy Hirudineans hallatán sem sértődtem volna meg a ráadásban, és bár végül mindkettő elmaradt, mégis óriási elégedettséggel nyugtáztam, hogy a srácok maradéktalanul beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet. Feszes műsor volt, borzasztóan hatásos, intenzív, egy gyenge közönségnek, hatalmas dalokkal, nem egészen egy órában. A zenekar helye tehát továbbra is a legnagyobbak között van, immáron nem csak albumon, de élőben is egyaránt!
Setlist: 1. Osiris; 2. Ghastly Indoctrination; 3. The Valley; 4. Cohorror; 5. CataWomb; 6. Ylem; 7. Baphomet.
A pusztítás utórezgéseként, a Nachtmystium érkeztével már volt némi alaphangulat, amit jó érzékkel sikerült is meglovagolnia a csapatnak, így az embert szinte semmi perc alatt magával rántották a Black Meddle lemezek szerzeményei. Elsöprő lendülettel halmozódtak az ismerős témák, veszettül nagy színpadi hevességgel, különösen a bőgős Will Lindsay és Sanford Parker a billentyűk mögött őrült meg teljesen, mialatt Blake Judd egyszemélyben alázta a stílus majd’ összes nagyját. A banda egyébként meglepően nyíltan háttérbe szorította az újkori anyagok kísérletezős, psychedelic vonalát, és gyakorlatilag egy vegytiszta black metal setlist-tel álltak színpadra, kivételt szinte csak a Hellish Overdose thrashes tekerése és a Choosen By No One lazább témái jelentettek. A hangzással a performansz elején még nem igazán voltam kibékülve, egyszerűen túl hangos és ezáltal kásás volt a hangszerek megszólalása, aztán úgy a koncert közepe táján vagy megszoktam, vagy valamicskét finomítottak a beállításokon, lényegében tehát bőven élvezhető minőségben írtottak a szerzemények. A játékidőt viszont roppant módon keveseltem, a felhangzó kb. tíz nóta érzésre majdhogynem rövidebb ideig tartott, mint a Dark Fortress műsora. Blake mester hordája a „zugabe” rigmusra sem várt sokat a levonulás után, igaz, mindenki számára egyértelmű volt, hogy a kevés, ám időközben belelkesült bécsi közönség nagyonis várja még a folytatást. Búcsúként megkaptuk az Assassins korong Ghosts Of Grace-jét, az immáron végleges távozás után pedig hirtelen fájó csönd borult a tíz perce még álomba illő, fémzenei orgazmust szolgáltató Szene termére.
Az élmény utáni döcögős kijózanodást követően óriási öröm és megtiszteltetés volt találkozni a két fő banda tagjaival, és egy doboz habos arany mellett megtárgyalni a zenekar dolgait, a Blake-kel való beszélgetés során pedig kiderült, hogy jövőre gyakorlatilag száz százalék, hogy lesz Nachtmystium Budapesten! Egyébként az összes fellépő elképesztően jó arc volt, Il Rancho a Verdeletből például rögtön kiszúrt, hogy én bizony ott voltam a nyolc órás kezdés alkalmával, öt perccel később pedig már bőszen nyomott a kezembe sört, bort és mindent, mi jó. Dark Fortress-ék láttán teljesen el voltam képedve, hogy milyen fiatal srácok alkotják a csapatot, hisz az ilyesmi festékkel az arcukon ugye soha nem derülne ki. Ez mindenesetre csak még nagyobbá tette őket a szememben, hogy huszon egynéhány évesen olyan black alapvetéseket tettek már le az asztalra, mint a Séance, az Eidolon, vagy éppen a két évvel ezelőtti, zseniális Ylem. Részükről egyelőre nem tudni hazai állomásról, noha mint mondták, a szándék megvolna, csupán egy szervező érdeklődésére várnak, hogy végre nyélbe lehessen ütni egy magyar Fortress koncertet.
Utólag visszaemlékezve, habár egy apró tüskét azért hagyott bennem a tisztességes létszám hiánya, de a Verdelet kezdését leszámítva, magukra a produkciókra abszolút nem volt kihatással a közönség milyensége, hisz mindkét nehézbombázó remekül kezelve a helyzetet, a tökéletesen megteremtett atmoszférával teljesen eljelentéktelenítette a külső tényezőket. A csonka érdeklődésre egyetlen ésszerű magyarázatként a hétfői napot tudtam volna elképzelni, de mint azt a helyiektől megtudtam, arrafelé ez szinte semmit sem jelent, ahogy vélhetően a 25 eurós beugró sem, ráadásul sokszori osztrák látogatásaim során, sosem tapasztaltam ehhez foghatót, mi több, kimondottan jó közönségnek ismertem meg a kinti arcokat. A végkifejlet szempontjából viszont mindez érdektelen. Fantasztikus estének lehettünk tanúi aznap este a bécsi infernóban!