2012. március 26. @ Budapest, Club 202
A Napalm Death-t nem kell senkinek bemutatni. Ez tény. A harminc éve tevékenykedő csapatban ugyan már egyetlen eredeti tag sincs, de a jelenlegi felállás épp annyira hiteles és tiszteletet parancsoló, mint bármelyik korábbi. Általánosan elfogadott dolog őket a grindcore alapítóinak nevezni, igaz, vannak akik ellenérveket hoznak fel és elsősorban a Repulsion nevét emlegetik ezen a címen. Hogy melyikőjük tekinthető technikaliag alapítónak, az tulajdonképpen nem is olyan fontos, az pedig vitathatatlan, hogy a Napalm Death nélkül nemhogy a grindcore, de az extrém zene és az underground kultúra is egészen másmilyen lenne.
Az estét egy közönségszavazás eredményeképpen végül a győri Freedom is a Lie nyerte, akikről a beszavazható zenekarok közül talán a legkevesebbet tudtam, így minden előzetes vélemény nélkül zúdult a nyakamba a death metal elemekkel szerényen tarkított grindcore. Természetesen nem buta, poénkodós pornógrindról van ám szó, hanem zeneileg és a mondandót illetően is agyas pusztításról. A zenészek mind figyelemre méltó módon bántak hangszerükkel, és ugyan itt nem a technikai tudás villogtatása a fő cél, minden tagnak volt egy-két olyan pillanata, mikor megmutatta, hogy nem csak mélyre hangolt esztelen őrlésről szól a játék. A dalcímek magyarul hangzottak el, ebből arra lehetett következtetni, hogy a szövegek is honi nyelven íródtak, ugyan ezekből élőben egy szót sem lehetett persze érteni. A mély bömbölést néha eszelős sikolyok tarkították, az énekes elmondása alapján pedig a dalok olyan témákat boncolgatnak, mint az abortusz vagy a fogyasztói társadalom egyéb átkai.
A Club 202-ben a hangosítás nagy általánosságban jó szokott lenni, néha tapasztalható csak egy-két hullámzó teljesítmény. Nos, ezen a bulin nemhogy jól, de kiválóan sikerült belőni a cuccokat, minden zenekar arányos és mégis könnyen felismerhető karakterű hangzásvilágot kapott, melyekben minden hangszer kiválóan hallható volt, mégis egységet alkottak. A Freedom is a Lie első két-három számában még egy picit hangos volt az ének, de ez a probléma is hamar megoldásra került. Az est egyik legnagyobb dícsérete hát a hangosító-pult kezelőit illeti, ritka az ennyire jó megszólalású koncert manapság, pláne grindcore esetében, amikor ráadásul ez kulcsfontosságú a monolitszerű zajmasszává alakulás elkerülése érdekében.
A győri srácok voltak szerintem az est második legjobb zenekara, valóban lehengerlő teljesítményt nyújtottak. Az utánuk következő két cseh csapat közül elsőként a fiatalabb, csupán öt évet és egy nagylemezt a háta mögött tudó Brutally Deceased lépett színpadra. Szerintem a – megjegyzem, ekkor még igen csekély számú – közönségből senki nem lepődött meg, mikor a húrok közé csaptak, a hangfalakból pedig kitört a svéd vonalban gyökerező, de amerikai hatásokat is magán viselő (mondjuk Dismember és Bolth Thrower keverék) gyilok death metal. Az a fajta, amelyik belekben tocsog és ötventonnás hústömböket potyogtat az ember fejére. A legszembetűnőbb elem kétségkívül az énekessrác iszonyatos gyomorhangja volt, ami egy mondjuk négy-öt oktávval lejjebb transzponált wc-lehúzás hangjára emlékeztetett. Hosszútávon számomra kissé idegesítővé is vált, illetve a “this next song is called AJSGKERKAJFIASDF”-effektus is életbe lépett, de szerintem ez másoknak nem okozott ekkora gondot.
A hangzás ezúttal egészen másfajta volt, a gitárok úgy szóltak, mintha több ezer éves, ezertonnás, smirglimódra apró fogakkal borított őrlőhengerek közé passzíroznák a hallgató agyát. A dob is új keverést kapott, a pergő sokkal kongóbb, “kukább” lett, de ez mind kiválóan illeszkedett egymáshoz és tökéletes egységet alkotott. Az őrlésbe a csehek is belekeverték itt-ott a villantásokat, apró, modern miniszólócskák is feltünedeztek, illetve leállások és különböző ügyeskedések is tarkították a nótákat. A vége felé még egy-két rendes hosszúságú gitárszólót sem szégyelltek prezentálni, utolsónak pedig a gyökerek előtti tisztelgésül egy Dismember feldolgozást hallhattunk. Szinte az összes tag Napalm Death pólóban állt ki, nyilván örültek, hogy ilyen fiatal csapatként járhatják Európát egy ekkora név mellett. A feladatukat azonban kiválóan el is végezték, alaposan megmozgatták a nyakizmokat, szétbrutalizálták a hallójáratokat, igaz, a társadalomkritikus vagy bármilyen komoly hangvételű mondandó az ő esetükben nem jelenik meg.
Ugyanígy volt ezzel a szintén cseh, de már jóval öregebb motoros Hypnos is. A 13 éve tevékenykedő csapat negyedik nagylemezét fogja megjelentetni áprilisban, hazájukon kívül ők sem nagyon ismertek, így hát nekik is mindenképpen nagy lehetőség volt a Napalmmal turnézni. A belépés köré nagy hűhót csaptak, a Behemoth által használthoz hasonló címeres paravánokat állítottak a színpadra és monumentális(nak szánt) intró keretében kezdtek bele műsorukba. Ennek tükrében aztán az előadás maga kissé haloványra sikeredett, legfőbb hátránya a monotonitása volt. Az urak nem az est összes többi fellépője által képviselt szélvészőrlést művelik ugyanis, hanem annál legalább két fokozattal lassabb, a középtempónál valamivel gyorsabb morgolódást. Minden grindcore elemtől mentes, klasszikus death metal volt hát a téma, melyben az ének némileg megfáradt volt, nem is igazi hörgés, inkább üvöltözés. A gitárok több szólót is hoztak, ezek abszolút élvezhetőek voltak, izgalmassá tették a máskülönben kissé monoton játékot. A hangzás még mindig kiváló volt, ez tehát nem rontott az előadáson. Az eléggé ötlettelen muzsika, az ehhez képest nagy mellény és a monotonitás miatt ez volt a legkevésbé élvezhető koncert az este folyamán, de hallójárat edzésnek azért elment.
Eztán következett a Napalm Death. Igazság szerint mindent elmond a koncertről az, hogy a telefonom, melybe jegyzetelni szoktam minden koncerten, és melybe az előző három zenekar alatt is sokmindent leírtam, a Napalm Death alatt egyetlenegyszer sem került elő a zsebemből. Nem nagyon volt ugyanis mit leírni, a 30 éves csapat megmutatta, hogy hogyan kell brutális zenét játszani most és mindörökké. Elképesztő volt, hogy ez a négy ember micsoda profizmussal, higgadtsággal, nemes egyszerűséggel és tökéletesen adta elő ezt az irtózatos, iszonyatos és irdatlanul pusztító energiaörvényt, ami tizenöt atomtöltetet is megszégyenítene.
A csapat egyedülálló élményt nyújt színpadon, egyetlen más zenekarhoz sem hasonlíthatóak. Iszonyatosan agresszív, gyilkos bombák a dalok, melyek a világ összes országgyűlésében, tőzsdeszékhelyén és főhadiszállásán robbannak. A hatalommal való szembenállás és az igazságtalanság tűrhetetlensége emeli a magasba az öklét minden riffel, és minden pergőütés az elnyomók nyakára sújtó kardot idézi meg.
Másodjára láttam a bandát, ám elsőként egy fesztiválon volt hozzájuk szerencsém, így ott kevésbé volt hatásos az élmény, noha az is örök emlék marad. Ez a klubbuli azonban maga volt az extrém zene minden eszményének megtestesülése. Minden metalhallgatónak, sőt, a szélsőségekre, az undergroundra és az ellenkultúrára nyitott bármilyen zenei ízlésű személynek kötelezővé kellene tenni az életben legalább egy Napalm Death koncertet. Ez nem alkoholista emberek dühöngése hangos zajra, ez egy elégedetlen embercsoport módja az igazságtalansággal szembenálló vélemény kifejezésére. Ez lázadás, ez hangadás. Ez a “voice of the voiceless”. Adjunk hálát, hogy van a világban a Napalm Death, nélküle még inkább semmik volnánk.
