2013. június 2. @ Budapest, Kék Yuk
Jó pár alkalommal meg kellett dörzsölnöm a szemem ahhoz, hogy elhiggyem, valóság az, amit látok, nem pedig valami éberálom, amikor Tóth Balázs invitációja fogadott egy Kék Yuk-ban tartandó megmoccanásra. Az eseménynek hangzatos neve volt: BLACK METAL IST KRIEG – Nargaroth – Először Magyarországon. Gondoltam ez valami feldolgozás buli lesz, vagy hasonló, ám sokadszori rácsodálkozásra is igaz maradt a hír: hazánkba látogat az a zenekar, ami fiatalkorom Black Metallal való ismerkedését végigkísérte (bár gyanítom, sokan vannak ezzel még így). Időpontnak az első júniusi vasárnapot jelölték meg, ami kissé szokatlan időpont egy ilyen rendezvényre, de még mindig jobb, mintha hétköznap lett volna. Külön öröm volt, hogy további fellépőnek a Witchcraft is megjelöltetett, továbbá a Lepra, amit ugyan nem ismertem, de így is izgatottan vágtam bele negyedmagammal egy semmit mondó, két és fél órás autóútba a koncert napján.
Rögtön megérkezésünk után egy kisebb csoport náciblekker üdvözölt minket karlendítéssel, természetesen szigorúan Burzum pólóban. Sajnálatunkra az egyikük kivált a csapatból, és erősen próbált minket meggyőzni, nem kis mennyiségű alkohollal a szervezetében, hogy ő amúgy nem nézi le a vidékieket, sőt, az sem érdekli, ha „csicskának” tartjuk, amiért ő Goa-t, Trance-t és Dance-t is hallgat. Ezzel nem lett volna probléma, de amikor már 61.598-adszorra hallgattuk ugyanezt meg, szinte megváltás volt, mikor rájöttünk, már beválthatóak a jegyek, és beléphetünk a metálbarlangba. Pár perc múltán összefutottam Kanwulf-al, aki abban a pillanatban érkezett meg. Egy közös fotó elkattintása után félve kérdezte meg, hogy fellépett-e már valaki? Miután megnyugtattam, hogy nem, elégedetten „hmmm”-ögött egyet, majd el is sietett ismeretlen célja felé. Külön szimpatikus volt továbbá, hogy a banda tagjai árulták a pólókat, CD-ket, egyéb relikviákat, nem pedig valami bugris, akit odaraktak, hogy „nesze, dolgozz meg a pénzedért”.
Elsőnek a Lepra mutathatta meg, mit is tud valójában. Az biztos, hogy színpadi megjelenés, illetve díszlet terén kitettek magukért; kiraktak egy kisasztalt, amin koponya, gyertya, meg mindenféle sötét dolgok kaptak helyet, illetve az énekes sötét csuhában jelent meg, kezében egy kehellyel, ami színültig volt valami élőlény vérével. Ez mind szép és jó, de a fotóssal együtt inkább hátrébb vonultunk, mert ha az a vér a több százezer forintos Canon gépre rámegy, nem biztos, hogy jó lett volna a továbbiakban a hangulatunk. Ennek ellenére igen impozáns koncertet tudott le a Lepra, és ugyan még nem hallottam stúdióanyagukat, merem remélni, hogy nem csak a Yuk hangosítása miatt szóltak jól, hanem amúgy is tudnak zenélni. Igazán kár lenne érte, ha az ősi pinceblekket favorizálnák ilyen kiállással.
Másodiknak a Witchcraft léphetett a színpadra. Utoljára 2006-ban láthattam őket élőben, akkor még bőven a régi számokból táplálkoztak, és ez kérem még az a korszak volt, amikor ki volt festve mindenki a zenekarban. Ám cseppet sem csalódtam Angmar és hordája produkciójában; a Hegyek Felettem anyag számait kaphattuk meg szép csokorba foglalva, a végén pedig grátisznak elhangzott a Bathory – Satan, my Master című remekműve is. Ugyan a produkció elején Angmar arcán némi csalódottság tükröződött, mivel a füstgép nem akart elsőre szuperálni, ez megoldódott, és ragacsos, túlvilági hangulat materializálódott előttünk. Én csillagos ötösre értékelem a mutatványukat, bár reménykedtem, hogy hallhatok valamit a régi számokból is, mint például az „Everything is Dark, Deep, Still and Ever”-t, vagy az „On the Land of Shadows”-t.
Ennek ellenére nagyon jó volt már a hangulat, külön kiemelném, hogy Angmar nem ránk, hanem magára locsolta a vért a feldolgozásnál. A „Vörös köd” is elhangzott szerencsére, ami személyes kedvencem az új albumról, így valóban csak pozitívumot tudok mondani a Witchcraft-ról ezen fellépés után.
Valahogyan, én magam sem tudom, hogy sikerült elérni, de sikerült beverekednünk magunkat a fotóssal az első sorba. Némi sound check után elindult egy pár perces intro, majd meg sem lepődtünk, miután Kanwulf felüvöltött: …..BLACK METAL IST KRIEG!! Majd el is indult a pusztítás. A hátam és az oldalam megérezte, hogy sokan ki voltak már éhezve egy Nargaroth koncertre. Ezt látták is a színpadon őrjöngő németek, így a jobbnál-jobb számok ostromát kaphattuk egyenesen az arcunkba: Karmageddon, I Still know, War/Freezing moon kombó, és még sorolhatnánk. Ugyan a feldolgozáspakk elejéről hiányoltam a „The day Burzum killed Mayhem” címmel ellátott mesterművet, ám kárpótolt a hangulat és a többi nóta.
Vártam volna még a „Hate Song”-ot, vagy a „Der Leiermann”-t, de nem mondanám, hogy a többi tétel elhanyagolható lett volna. Egy bő egy órás zúzás után levonultak a színpadról, természetesen nekünk ez nem tetszett, így ritmikus dobolással, illetve a zenekar nevének kántálásával visszahívtuk őket. Némi várakozás után visszajött mindenki, majd megkaptuk ráadásnak a kedvenc számomat, amit Kanwulf így konferált fel, természetesen angolul:
„A következő szám azoknak szól, akik úgy gondolják, a Black Metal is képes megragadni mélyebb érzelmeket…”
Itt tudtam, végem van, hiszen elindult a „Seven Tears are Flowing to the River”. Teljes hosszában eljátszották nekünk, majd látva, mennyire élveztük a produkciót, Kanwulf tisztelgett nekünk, eldobta a mikrofont…majd levonult a színpadról. A többiek még befejezték a melankolikus végtételt, és ők is követték a frontember példáját.
Én teljesen elégedetten távoztam a megmozdulásról, és kipipálhattam hazafelé a kocsiban egy újabb dolgot: Nargaroth koncertre eljutni, mielőtt meghalok. Aki nem volt ott, mélységesen bánhatja, aki viszont átélte és élvezte a koncertet, remélem, osztja nézeteimet.
Köszönet a fotókért Pazonyi Dórinak, aki a nehéz körülmények ellenére is remek fotókat biztosított!
