Koncertbeszámolók

Neckbreaker’s Ball IV – Koncertbeszámoló

2011. november 01. @ Budapest, Club 202

FELLÉPŐK: Dark Tranquillity, Eluveitie, Varg, Mercenary, Gurd, Omnium Gatherum

Van, akinek a halottak napja nem kizárólag a szomorúságról és a csendes emlékezésről szólt.  Az este sokkal zajosabb és mondhatni élettel telibb eseményt tartogatott az arra kíváncsiaknak, ugyanis a nyaktörők bálja az eddigi legerősebb felhozatallal vidította fel a gyászoló magyarokat.

Az ünnepi közlekedés sajátosságai miatt az Omnium Gatherum-ról lemaradtam, pedig a legutóbbi, Rotting Christ előtti fellépésüket nagyon élveztem. Sajnos a Gurd groove-okkal fűszerezett alap thrash metal-ja nem igazán mozgatta meg a fantáziámat, így az ő előadásukat leginkább a bárpultra támaszkodva figyeltem. Nem játszanak rosszul (nyilván, hiszen kb.  a kilencvenes évek közepe óta űzik az ipart), de a többi fellépőhöz képest meglehetősen más stílust képviselnek, és szerintem azt is elég unalmasan teszik. Főleg az eredetileg várt Death Angel helyett.

A dán Mercenary műsora már sokkal érdekesebb volt. Hamisítatlan északi melo-death-jük olykor az In Flames, olykor a Before The Dawn hangulatát idézte. Bár soha nem hallottam még őket, ezek után muszáj lesz beszerezni pár albumukat. Az énekes/basszer René Pedersen még a nézőtéren olykor-olykor feltűnő Nevermore gitáros Vörös Attilát is köszöntötte, akivel együtt nyomták az előző turnét. A közönség is elég jól  fogadta a műsort, még egy kisebb küzdőtér is kialakult, bár a circle pit akció kudarcba fulladt.

Némi fenntartásom volt a német Varg-al kapcsolatban. Bár nagy rajongótáborral rendelkeznek, és majdnem minden nagyobb magyar metal fesztiválon részt vesznek, szerintem a zenéjük elég másodvonalas Amon Amarth koppintás, még 3 lemez után is. Élőben persze jók az ilyen zenekarok, zúzni lehet rájuk, és ez meg is történt. A piros-fekete egyen festésben (és egyen színű gitárral) felvonuló pogány horda elég szép csapást mért a berserkerként dühöngő nézőseregre. Látszott, hogy sokan csak miattuk jöttek el fesztiválra, és ez azért elég nagy megtiszteltetés, főként a két headlinert tekintve. A zenészek teljesítményében sajnos több helyen találtam kifogást. A basszusgitár a legtöbb helyen elképesztő monoton és ötlettelen, hiába a lelkes előadásmód. A szólógitáros egy helyen elképesztően mellényúlt, konkrétan a Sehnsucht átvezető gitárdallamait pengette eléggé hamisan. Apropó Sehnsucht, egy Rammstein feldolgozás is került a farkasok listájába, a Links 2 – 3 – 4. Nem volt ez sem rossz, de valahogy nekem nem illett az összképbe, főleg Freki hangjával nem. Eszembe sincs kicsinyíteni a Varg érdemeit, mert lelkesek, és a metal rajongók nagy részének is tetszik, amit és ahogyan csinálják. Viszont ez a korrekt betonozás szerintem csak ideig-óráig érdekes.

Setlist:
Viel Feind Viel Ehr
Blutaar
Wir Sind Die Wölfe
Schwertzeit
Nagelfar
Sehnsucht
Links 2-3-4 (Rammstein cover)
Wolfskult

A német farkasok után mindenki betömörült a színpad elé, és feszült (valamint skandálásokkal teli) várakozás előzte meg az Eluveitie koncertjét. Jó azt hallani, hogy valaki azt mondja a haverjának” Hallod, mindjárt látni fogjuk az Eluveitie-t, mióta várunk már erre!” Ami még érdekes, hogy jócskán képviseltette magát az idősebb korosztály is ezen a koncerten, ami annyira nem gyakori extreme metal zenekarok esetén. Szóval, hangos éljenzés közepette lement az Otherworld intro, majd berobbant a színpadra a banda, és rögtön az arcunkba tolt egy Everything Remains As It Never Was-t. Megmozdult az egész nézőtér, kéz nem maradt két méter alatt. Nagyon rég nem láttam már a bandát, legutóbb a 2008-as Heidenfest-en volt hozzájuk szerencsém, akkor még kissé más felállással. Bár a színpadképből hiányzott a tetovált ikrek, de az új tagok is kiválóan teljesítettek. Kicsit meglepő volt mondjuk a Cataract volt basszerosát ennek a merőben más stílusú társaságnak a soraiban, de végül is a sokoldalúság teszi érdekessé ezt a stílust. A népi hangszerek száma megszaporodott, Päde Kistler “skót”dudán és sípokon támogatja meg a death metalt, élőben is. A két hölgytagot szerencsére már ismertem, a tekerőlant és a hegedű, valamint Meri és Anna hangja is elengedhetetlen a teljességhez. A hangzás sajnos a Club 202-től “megszokott” módon hagyott maga után kívánnivalót, a különleges hangszerek a legtöbb alkalommal nem voltak jól hallhatóak, így csak vizuális élményt nyújthattak. Kár, mert az Eluveitie különlegessége pont ezekben rejlik. A kezdő dal után továbbra is maradtak a legutóbbi albumnál, következett a Nil, majd a Slaniáról a közönségkedvencnek is kikiáltható Inis Mona. Chirgel Glanzmann továbbra is egy fantasztikus frontember, aki rendkívüli átéléssel tudja előadni magát, valamint a közönséget is folyamatosan kontroll alatt tartja.

Többször leült a színpad szélére, és beszélt a rajongókhoz, pacsizott velük, valamint az egyik szerencsés a koncert után vendége volt egy vodkára, mert beindította a circle pit-et. Jórészt az Everything Remains… lemezről hallhattuk a track-eket, többek között a koncerten soha nem hallott Calling the Rain-t. A régi számokból csak egy-kettő került elő, de személy szerint nagyon örültem a The Song of Life-nek vagy a záró Tegernako-nak, bár azért mondjuk az Of Fire, Wind and Wisdom hiányzot, vagy valamilyen bemorcosított szerzemény az Evocation 1-ről. A The Liminal Passage outro-val véget ért a varázs, de a zenekar tagjai teljesen szimpatikus módon nem a backstage-ben dekkoltak, hanem a nézőtéren múlatták az időt a show után.

Setlist:
Otherworld (intro)
Everything Remains As It Never Was
Nil
Inis Mona
Quoth The Raven
The Song Of Life
Calling The Rain
Thousandfold
Kingdom Come Undone
(Do)minion
Tarvos
Tegernako
The Liminal passage (outro)

Az őszi koncertdömping a göteborgi dallamos death metal legismertebb csapatával, az In Flames-el kezdődött, egy majdnem telt házas bulival. Némileg mérsékeltebb érdeklődés övezte a stílus másik legnagyobb bandáját, a Dark Tranquillity-t. Sokan az Eluveitie rajongók közül is hazafelé vették az irányt, így mérsékelt számú érdeklődő előtt csapott a húrok közé a svéd death banda. Őszintén megmondom, ilyen intenzív, látványos és magával ragadó előadást már nagyon rég nem láttam. Maguk a zenészek is elképesztő nevek a szakmában, olyan bandákkal a múltjukban, mint a Hammerfall, In Flames vagy a Soilwork. A profizmuson kívül azonban még egy fontos dolgot meg kell említeni, ami élőben felejthetetlenné teszi őket, és ez a teljes átélés. Valahogy sokkal őszintébbnek tűntek nekem, mint az ilyen múlttal rendelkező bandák többsége, beleértve az In Flames-t is. Ez főleg Mikael Stanne részéről kiemelkedő, aki mind kommunikációban, mint az előadás intenzitásban minimum versenyre kel Chirgel-el, sőt, talán kicsit még nála is jobb. A gitárosokra sem lehetett panasz, bemozogták az egész színpadot, ment a headbangelés a fesztivál elnevezéséhez méltóan. Csak a dobos Anders nem tudta pörgetni a rőzsét, mivel nincs neki, cserébe viszont olyan blastbeat dömpinggel bombázott meg minket, hogy azért én is feláldoznám az utolsó szál hajamat is. Egyedül a szintis Martin Brändström volt kicsit visszafogottabb, sajnos a játékából sem sokat lehetett hallani a hangosítás hiányosságai folytán. A produkcióhoz tartozott még egy elképesztő vizuális show. Általában a vetítések csak háttérelemek egy metal koncertnél, de itt elég szerves részét képezik a hangulatteremtésnek. Sokszor hóesést vagy csillagokat  varázsoltak az színpadra és a nézőtérre, nem is beszélve a rendkívül művészi klipek képsorairól.

A műsor gerincét a legújabb, hihetetlenül erős We are The Void anyag adta, de majdnem minden lemezből kaptunk egy kis ízelítőt. Mondjuk egy-két kedvencemet a Character albumról még szívesen hallottam volna, de erre a műsorra így sem lehetett panaszom. A Dark Tranquillity tökéletes headlinere volt a fesztiválnak, megkoronázta az estét, és nagyon sajnálhatja, aki nem maradt ott megnézni! Apró megjegyzés: nagyon lelkes és aktív közönség volt, de néha nem értettem, hogy a lassú hangvételű számoknál miért aktív még mindig a mosh-pit. Például az Iridium alatt elég furcsán hatottak a pogózó figurák, de végső soron ez apróság. Remélem, a következő Neckbreaker’s Ball is ilyen erős fellépőkkel érkezik.

Setlist:
Where Death Is Most Alive
Im My Absence
The Treason Wall
Lost To Apathy
The Wonders At Your Feet
The Mundane and the Magic
Blind At Heart
The Sun Fired Blanks
Zero Distance
Dream Oblivion
Final Resistance
Misery’s Crown
The Fatalist

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek